Tőzsdecápák 2.- A Pénz Nem Alszik

Pedig az első jelenetek ígéretesek, Gekko szabadulása kifejező és a másik főszereplőnket, a Jacob névre hallgató Shia LaBeouf-t is hamar el tudjuk helyezni a kedvesség és a becsületesség ranglétrán. Jól indulunk tehát, és ebbe belejátszik az a felfokozott várakozás is, ami az előző, valóban klasszikus film folytatására vonatkozik. Kb. a film közepéig még ki is tart ez a pozitív, várakozós időszak, bár már ekkor is felbukkannak fura megoldások, megakadt jelenetek, és érdekes színészi kifejezések, azért azt gondoljuk, ez a kissé széttartó cselekmény a végén szépen kifut valamire.

Vannak párhuzamos menetek az első filmmel, ott Gekko és Bud Fox (Charlie Sheen) volt a két főszereplő, és Daryl Hannah csak (fontos) mellékszereplőként színesítette a képet, most a lány karakter a harmadik főszereplő, ő Winnie, Gekko lánya, és éppenséggel Jacob barátnője is egy személyben (Carey Mulligan játssza, nem túl jól). Az a felállás, hogy Winnie nagyon jól megvan Jacob-bal, el is jegyezték egymást, viszont látni sem akarja az apját, aki a múltbéli illegális akcióival, és az ebből fakadó börtönbüntetésével tönkretette a családja életét.

Gekko egyfajta kipróbált, sokat látott rókaként, és éles szemű látnokként tér vissza a pénzvilágba, egyelőre egy könyv kiadásával és egyetemi előadásokkal. Megismerkedik Jacob-bal, aki addigra már kialakított egy egyenes-jó srác képet magáról a nézőkben, úgyhogy kiváncsian várhatjuk, mi sül ki egy újabb mentor-tanítvány sztoriból, amiben ismét Gekko a mentor. Egyébként ha tényleg egy ilyen történetszálat boncolgattak volna, talán jobban sült volna el a film, de itt nem ez van, bár Gekko tényleg tanítgatja és manipulálja Jacob-ot, a fiúnak már volt egy mentora (apja helyett apja), és a kettejük kapcsolata jó darabig a közös szereplőre, Winnie-re korlátozódik.

Itt is van egy központi gondolat, ami rengetegszer elhangzik a filmben, és amit valóban sulykolni próbálnak a nézők felé, ez most az „erkölcsi felelősség”, szemben az első film „bennfentes információ”-jával. Az erkölcsi felelősség kb. arról szól Oliver Stone tálalásában, hogy a brókerek bármilyen szinten felelősek az általuk mozgatott pénzekért, mert ha pl. becsődöl egy nagy cég, akkor az állam mindenki adójából húzza ki a spekulációs ügyletek miatt tönkrement vállalatot a pácból. Elég hosszú jelenetek foglalkoznak Gekko elméleteivel a világgazdaságról (ami néha túlmegy a sima mozinézői érdeklődésünkön), és persze Jacob is hasonló álláspontot képvisel: meg is mondja az ingatlanügyletekkel foglalkozó anyjának, hogy keressen egy normális munkát, menjen vissza ápolónőnek, és ne spekuláljon az ingatlanbiznisz újbóli fellendülésére. (Itt egy torz képet ad a film az eladósodottakról, nem említi meg a világgazdasági válság egyik legdurvább velejáróját, a nagy munkanélküliséget az USA-ban is. Úgy tesz, mintha bárki, aki addig a tőzsdével, ingatlanpiaccal, és hasonlókkal kapcsolatos munkát végzett, bármikor elmehetne egy rendes munkahelyre dolgozni, mondjuk életeket menteni, ahelyett, hogy a számítógépén a grafikonjaival spekulálna nap mint nap.)

Ekkorra már kezd szétcsúszni a cselekmény, vagyis inkább ide-oda tolódik a súlypontja, és miközben ide-odakapkodjuk a fejünket az apa-lánya, Jacob-Winnie kapcsolat és a Gekko-Jacob kapcsolat fordulataiban, bejön egy negatív figura is (ki más, mint Josh Brolin megformálásában), akin az első perctől kezdve bosszút akar állni Jacob. A bosszú jól hangzik egy drámában, tényleg fel is kapjuk a fejünket a szó hallattán, ebből még izgalmas és mély dolgok is kisülhetnek, gondoljuk, de persze nem így lesz. A történet mesélése meg-megragad a felületen (egy elvileg jótékonysági, valójában elit-találkozós estélyen hosszú percekig csak a nőkön levő ékszereket pásztázzuk, ennyire didaktikusan ritkán formál képet egy rendező valamiről), így Brolin karakteréé is, akiről a végére sem fog összeállni egy árnyalt és érthető kép.

A felületesség és a leegyszerűsítés tényleg zavaró: amikor valaki a gazdagságot és a felelőtlenséget akarja érzékeltetni, akkor rögtön rágyújt egy hatalmas szivarra, amikor a férfias játékok-szerű „annyira gazdagok vagyunk, és annyira nem intelligensek, hogy nem tudunk már magunkkal mit kezdeni”-játék bejön a képbe, akkor persze a sportautók helyett már a motorozás a menő, és Brolin és Jacob motorozásban „mérik össze az erejüket”, vagy amikor Winnie-nek ki kell találni egy jól hangzó munkát, akkor egy független, tényfeltáró, non-profit weblap főszerkesztője lesz, ami csak úgy tud befutni, ha kap egy kivételes sztorit valahonnan...

Ezekhez a történeti sematizmusokhoz még az is hozzájön, hogy a jelenetek gyakran menet közben „leülnek”, a szereplők beszélgetnek, aztán hallgatnak, vagy csak néznek egymásra, de nem úgy, hogy közben remeg a levegő a feszültségtől, hanem csak úgy, mintha le lennének lassulva, hosszú másodpercekig nem történik semmi. A Winnie-t játsszó Carey Mulligan az Egy Lányról c. filmben jó volt, de itt egyáltalán nem remekel: egy elvileg fontos jelenetben (lánykérés) olyan arcokat vág, hogy legalább 3 különböző érzést tükröz a mimikája, és amikor jelentőségteljesen és könnyekkel a szemében ránéz Jacob-ra, azt gondoljuk, hogy azt fogja bevallani neki, hogy elindított egy bérgyilkost a fiú ellen, akit sajnos már nem lehet leállítani. Shia LaBeouf már valamivel összefogottabb, de rajta is látszik, hogy Oliver Stone valószínűleg magukra hagyta a szerepformálásban a színészeit. Michael Douglas-szal kapcsolatban nem merül fel, hogy bármilyen filmben ne tudna átütőt játszani, bár itt a forgatókönyv fura menetének köszönhetően hosszú időre eltűnik a film közepefelé, és annyira sok játszanivalója sem akad, azért őt élvezet nézni most is.

Úgy tűnik, hogy Oliver Stone és nem túl jó forgatókönyvírói szerettek volna hasonlóságokkal és párhuzamosságokkal emlékeztetni a remek első filmre, és annak a sugárzásában megfürdetni a második filmet is, de sem a történet nem állt össze egy jól követhető vonallá, sem a karakterek nem voltak olyan kidolgozottak és életszerűek, mint a Tőzsdecápák 1-ben. Itt is felteszi a „tanítvány” (most Jacob, az előzőben Bud Fox) a nagyon hangsúlyos kérdést: „Mennyi lenne elég?” (Mármint mennyi pénz összegyűjtése elég ahhoz, hogy valaki kiszálljon a bizniszből, és ne rontsa ott tovább az erkölcsi levegőt). De tökéletesen jellemző a filmre, hogy ez nem lesz csúcspont, nem érezzük, hogy ez a kérdés lényegbevágó, vagyis dramaturgiailag fontos pont, hanem csak elhangzik, Brolin gondolkozik rajta egy másodpercet, aztán elüti valamilyen semmitmondó válasszal.

Nem tudjuk, Oliver Stone számára mi volt a fontos ezzel a filmmel kapcsolatban, mi volt az a tartalom, amit át akart küldeni a nézőknek, de a megvalósulás egy széttartó és szétcsúszó, gyakran nem követhető, és a végére széteső cselekmény, amiben furcsa képi trükköket helyezett el (Winnie vezeti az autót, de az arca helyére odateszik annak a lánynak az arcát, akivel a Winnie mellett ülő Jacob beszélget éppen), és amiben a szereplők sem találják meg önmagukat. Azt viszont már eddig is tudtuk, hogy a spekuláció rossz dolog...