Szemekbe Zárt Titkok
A Szemekbe Zárt Titkok, mint nem-amerikai színészekkel vászonra vitt történet óhatatlanul is a valódiság érzetét kelti bennünk. Az amerikai filmek biztonságos, sárga köves "hazai pályája" helyett ez most egy ismeretlen és bizonytalan érzetet keltő nem-amerikai kultúrában játszódik (Buenos Aires, 1978), és amit látunk, azt milliószor valóságosabban érzékeljük, mintha amerikai film lenne. Egy komoly történet, különösen, ha egy elnyomó rendszerben küzdő jogászokról van szó, óhatatlanul is a "megtörtént eset" érzetét kelti - és ezért érzelmileg milliószor intenzívebben érint meg minket.
Soledad Villamil (Irene) és Ricardo Darín (Benjamin)
A valóságosság illúziójával élt, bár mint amerikai film, egy fokkal kevésbé intenzíven, a Hírek Szerelmesei is, amely az újságírás szentségének felmutatása révén képes volt egy valódi haditudósító és egy valódi riporterlány valódi szerelmét megjeleníteni a vásznon - pedig sima és egyszerű játékfilm volt. Akármilyen fura is, a játékfilm, a fikció és a megtörtént esetet feldolgozó film között van egy harmadik kategória is, a valóságosság érzetét keltő film (és végül is minden műalkotás ilyen).
A Szemekbe Zárt Titkok megdöbbentően izgalmas film (köszönhetően a valóságosság illúziójának - ami ezúttal nem negatívum!). A jogász-szerelmesek története egy izzásig hevített történelmi háttér előterében játszódik. Ha nem lenne az egész brutális argentin junta-történet, valamint a történelmi visszapillantás a kemény '70-es évekbe, akkor egy "egyszerű" krimivel lenne dolgunk, bűnténnyel, bűnössel, büntetéssel és bűnhődéssel. Így azonban elszabadul a filmes sturm und drang.
A filmet éppenséggel egyetlen egy vád érheti, éspedig az, hogy a történelmi háttér komoly csomagolása egy egyszerű történetet (krimit) tartalmaz csupán. 
Ezt a "vádat" (feltevést) abszolút érdemes végiggondolni - és rá fogunk jönni, hogy nem stimmel, mert a film valójában nem a krimiről szól, nem bűnről és büntetésről ... hanem arról, hogy egy ember számára mit jelent egy másik ember, egy másik ember élete ... Több nyílt, "szemekbe zárt" titok is van a filmben ... de elsősorban a szerelmes jogászokról van szó, akik a durva élet sodrában kiállnak az igazság kutatása, felkutatása mellett, akármivel is járjon az ... Szerelmes jogászokról van szó, akik számára egy lány élete nem egy ügy a sok közül, nem egy szám, nem egy adat, nem egy feledni való, elfeledésre ítélt eset, hanem egy egész univerzumnyi tartalom, amely minden figyelmet és odaadást megérdemel, és amely mint egyedi, egyszerűen pótolhatatlan kincs.
Szerelmes jogászokról van szó, akik a hétköznapok kényszerítő sodrában arra fókuszálnak, ami a leglényegesebb, az életre. Empátiájuk, egy másik ember lényének odaadó átélése, befogadása mindent visz, és értelemszerűen nem áll meg az ügy fókuszában álló lánynál, hanem egymásra is irányul. Szerelmük megszállottságuk, elhivatottságuk, odaadásuk egyenesvonalú meghosszabbítása. A film végül ettől jó, és ezért van, hogy a krimi-vonal végül is csak váz. Ahhoz azonban, hogy a film magával ragadjon bennünket, nem kell a végéig várni - az igazi "poén" a film elején van.
A legelső jelenet, amely egy pályaudvaron játszódik. Nincs kiírva, hogy 1978, mégis, egy homályosan látszó statiszta öltözékéből, frizurájából egyből tudjuk, hogy '70-es évek. Ez a film a részletek filmje (btw, még a főszereplő lány, Soledad Villamil orra mellett lévő kis szépségpötty-szerűséget is felhasználják filmnyelvi attribútumként, egy flashback szereplőjének beazonosításra:)) Két embert látunk a pályaudvaron, és azt, ami összeköti őket - összetartozásukat a film hihetetlen intenzitással képes megjeleníteni (mire a múlt idő zárójele külön rásegít). Így ezt a filmet gyakorlatilag már a legelső jelentétől szereti a néző, ezért kritika gyanánt csak azt a jó hírt kell megosztanunk, hogy a film az utolsó másodpercig méltó marad kitüntetett figyelmünkhöz ...