Szerelem, Pasta, Tenger

A Szemközti Ablak óta 3 másik filmet is készített Özpetek, a Mine Vaganti a negyedik, ami sokkal jobb lett, mint az előzőek. Kicsit furcsa a műfaja, mert érezhető némi erőltetés a vígjátéki irányba, miközben amiről szól, az komoly „téma” (leegyszerűsítve: az élet sorsszerű menete, az önmagunk felvállalása, önmegvalósítás a szeretteinkkel szemben is, a már említett nem múló szerelem, stb..), és másodszori megnézés után sem tudunk rá úgy gondolni, mint egy vígjátékra (a fő filmzene ellenére sem, ami tényleg nagyon vidám és jó szám – Nina Zilli: 50Mila).

A történet egy viszonylag gazdag és nagy múltú olasz családról szól, akiknek évtizedek óta jól működő tésztagyáruk van. A gyárat az apa (Vincenzo) a nagyobbik fiúval (Antonio) együtt vezeti, amikor a kisebbik fiú (Tommaso) hazalátogat Rómából. Tommaso azt tervezi, elmondja a szüleinek, hogy meleg, és hogy gazdasági iskola helyett az írásban talál örömet, és azt tervezi, hogy így fog élni a továbbiakban: együtt a szerelmével, Rómában, a barátai közelében és az írással foglalatoskodva.

A nagy bejelentést azonban megakadályozza a bátyja, aki egy hasonló horderejű hírrel áll elő, és ezzel elkezdődik a családi bonyodalom. A fő figyelem természetesen Tommaso-ra irányul, hiszen ő a főszereplőnk, és amúgy meg egy kedves és érzékeny személyiség. Miközben ideiglenesen át kell vennie a gyár vezetését, egy gyönyörű fiatal lánnyal társul (Alba), aki a cég marketingjét intézi. Alba és Tommaso tökéletesen megértik egymást, igazából úgy tűnik, mintha egymásba szeretnének, és ezek a pillanatok a film legjobb jeleneteit adják. Két fiatal egymásra hangolódik, és úgy tűnik, boldogok egymás társaságában, de ez nem jelenti azt, hogy Tommaso „abba akarná hagyni” a homoszexualitását. (A homoszexualitás többször megjelenik vicces elemként is a filmben, de finoman, például úgy, hogy az anya azt kérdezgeti Tommaso (titkos) szerelmétől, hogy szerinte ki lehet-e gyógyulni a homoszexualitásból, és lehetséges-e egy olyan pont, amikortól Tommaso már visszatér a „normális” kerékvágásba?).

De nemcsak Alba-val vannak jó jelenetei Tommaso-nak, az őt játsszó Ricardo Scamarcio végig tökéletesen benne van a filmben, a pillantásaiból ki tudjuk olvasni a gondolatait, és remekül kikevert egy kicsit komoly alapstílust magának, amitől nem tágít a film végéig. Neki, és természetesen a jó rendezésnek köszönhetően olyan élethelyzetek is megjelennek előttünk, amik nincsenek benne a filmben, ilyen pl. az, ahogy Tommaso és a szerelme együtt élhetnek Rómában. A képzelőerőnknek segít az remek monológ is, amiben Tommaso elmeséli Alba-nak, hogyan mennek Davide-vel együtt a római utcákon (nem mondja ki, de tudjuk, hogy titkolniuk kell a nyilvánosság előtt a valódi kapcsolatukat), hogyan siet előtte lépésekkel Davide, és milyen boldogság, amikor végül utoléri, és ezzel szinte mindig újra egymásratalálnak...

Özpetek érzékeny és finom képzelettel megáldott rendező, akinek lehet szórakozni a filmjein (ezen is lehet, vannak benne vicces jelenetek is), de aki mindig többet nyújt (több érzelmet és kifejezést), mintsem első pillantásra gondolnánk. A Mine Vaganti-ban fő elem a homoszexualitás, de kb. ennyire az is, ahogy a szereplőknek meg kell találniuk a saját útjukat, a hagyományok, az egyszerű szokások, és a mainstream nyomása alatt is. Minden színész fantasztikusan vesz részt a filmben, van egy olyan érzésünk, hogy több olasz színész karrierje vesz (újabb) lendületet egy-egy Özpetek-filmmel.

Mint a legtöbb Özpetek-műben, itt is van egy múltbeli szál, ami hangsúlyos és szép vonal. A család nagymamája -akit a 76 éves, csodás kisugárzású Ilaria Occhini játszik - azontúl, hogy mindig mindent ért, ami a családtagjaival történik, és mindkét fiú unokáját arra bíztatja, hogy találja meg a saját útját, maga is őriz egy titkot, ami egész addigi életét végigkísérte. Az örök szerelem itt is (hasonlóan a Szemközti Ablak-hoz) olyan átélhetően és megindítóan jelenik meg, ami a keményebb szívű nézőkre is hat, és ami nagyon finom dramaturgiai szála a filmnek.

A család tagjai élik az életüket, mindenki igyekszik a legjobb formáját nyújtani a tésztagyár és a többiek boldogulása érdekében, de több szereplőnél is előbukkan a sorsszerű elhivatottság, ami ellen nem tudnak küzdeni, és végül kiderül, hogy mindenkinek az a legjobb, ha a családtagok követik saját sorsukat, és miközben szeretik és támogatják egymást, nem kényszerítenek egymásra idegen sémákat. (Mindezt egy hagyomány-szerető olasz kisvárosi környezetben, egy híres és gazdag család tagjaként teszik).

Egy csomó emlékezetes jelenet bukkan fel a filmben, amik feldobják az összképet, de mindez sokkal jobb is lehetett volna, ha a vígjátéki vonal erőltetése helyett egy felvállalt drámát kaptunk volna, a melegség és a család által létrejövő konfliktusokkal. Nem baj, mert így is a jó Özpetek-filmekhez soroljuk, amit másodszor még jobban kedveltünk, mint első látásra...