A Félszemű
A film így, ezekkel a feltételekkel egy átlagos Walt Disney-filmként könnyedén nézhető lenne (már ha valaki erre vágyik) - egyébként nézhető is, ráadásul a rendezők még arról is gondoskodnak, hogy ne érezzük magunkat úgy, mintha tényleg egy Walt Disney-t néznénk. Ezt roppant cselesen úgy érik el, hogy pszichológiailag bizonytalanságot támasztanak a nézőben, azzal, hogy a Félszemű (Jeff Bridges) egyáltalán nem jó fej, sőt, konkrétan egy olyan típusú fickó, akire a mai, civilizált agyunkkal messziről ellenszenvvel tekintenénk. Egy olyan férfi, akiről kiderül, hogy mint marshall, mint a rend fegyveres őre egyszerűen odamegy a körözött személyekhez, és brutálisan lelövi őket, mint annak a rendje. A film itt veszi meg a nézőt, ezen a ponton, amikor a kislány, aki apja halálát akarja megbosszultatni, ezt a durva fickót mint a tökéletes munkaerőt fogadja fel. Ami számunkra durva, az a kislány számára megnyugtató: a félszemű bunkó és brutális, és rendszerint hamarabb lő, mint ahogy kérdez. Ő az ideális alany a bosszúra.
Jeff Bridges karakterének ezt a brutál bunkóságát menet közben is folyton kihangsúlyozzák (ez egy road movie) például azzal, hogy indián gyerkőcöket a csizmájával rugdos le a verandáról. Biztos, ami biztos, 1 percen belül kétszer is. Ráadásul a jelenet nevettetősként van eladva. Itt van, ez az a pont, ahol a nézőt (némi köntörfalazás után) végül átrántják egy másik térfélre, egy addig ismeretlen, idegen térfélre, egy brutális, kegyetlen fickó világába. A filmnek tulajdonképpen ez a csúcspontja. Innentől kezdve már csak abban "gyönyörködhetünk", hogy egyre-másra bukkannak fel a Hollywood-i színészek iszonyat brutál fogazattal, mocskosan és szakállasan. Egyfajta vadnyugati roadshow. Koszos, büdös, mocskos férfiak, akiknek az élete fabatkát sem ér, és akik számára egy másik ember élete ugyanilyen értéktelen.
Ez kétségtelenül egy komolynak nevezhető ábrázolás - kiábrándítana bennünket a szokványos hollywoodi-vadnyugati zsánerképeinkből - ha ezen a kiábránduláson nem jutottunk volna túl már x éve, kábé amikor a Jó, a Rossz és a Csúf-ot megnéztük az oviban. Bizony, a JRCS komoly lecke, ezért volt, hogy egy olyan filmet, mint a Wild Wild West Will Smith-szel csak mint a totál uncsi és a totál műanyag tök béna keverékét voltunk képesek értékelni.
A Félszemű emiatt tulajdonképpen egy komoly ábrázolás - azaz csak lenne, ha nem nevetnék el, mármint ha nem viccesre csinálták volna. Amikor ugyanis az olyan sztárok, mint Barry Pepper megjelennek a durva vadnyugati fog-protézisükkel, az ember elsősorban nevet. Mindegy - nem bánjuk, végül is, a Jó, a Rossz és a Csúf is vígjáték. Most is tökéletesen működik az, hogy a hangulat mulattatósra van véve. A történetnek kijáró Disney hangulatot azonban sosem éri el (hálistennek), tehát fenntartja a távolságot a Disney-filmektől, és megmarad egy COOL ironikus vadnyugat-ábrázolásnak - valahol a vígjáték műfaján belül. Az ember már szinte elégedett. Sőt, gyakorlatilag ténylegesen elégedett. Egyáltalán nem nagy dobás - de tök nézhető. Valamennyire emlékezetes is lesz, biztosan. Gondoljuk. Ekkor azonban a rendezők úgy döntenek, a végén csattan az ostor, és hadd csattanjon nagyot - a szolid, de mégis COOL vadnyugati vígjátékosdi i-betűjére végül egy ronda fekete pontot tesznek fel. Nem, nem az, amire gondolsz, kedves olvasó. Nem úgy van elrontva a vége, ahogy gondolnád. Ez egy teljesen morbid csavar - pszichológiailag egy hideg zuhany. A lényege az, hogy a csúcsponton, amikor egy normális filmtől azt várnád, hogy most akkor szépen búcsút vesz tőled, hagyja, hogy barátságos hangulatban távozz a moziból, ez a film utólag még beleharap egyet nézőbe, és ez nem esik jól. Egy kis kiábrándítás - amit a lehető legváratlanabbul, legalattomosabban hajtanak végre (az ember szinte azt hiszi, direkt erre készültek egész idő alatt).
Mindegy, semmi különös, tényleg nem nagy ügy, és e befejezés se pro, se kontra nincs összefüggésben a szokásos rossz-vagy-jó befejezések típusaival. Ez nem egy rossz befejezés, csupáncsak szándékosan kellemetlen, szándékosan nem kellemes. Magára hagyott. Mintha fotózás után egy modellt otthagynának a díszletben, mondván, majdcsak észre veszi magát és haza megy. Teljesen más történet és semmilyen módon nincs összefüggésben (nem hasonlítható semmilyen módon ehhez a történethez, de tényleg nem), de eddig összesen egyetlen filmnél éreztük ezt a típusú kiábrándító befejezést, és ez Az Ember, aki Ott Se Volt. Ott is, miután másfél óráig győzködött minket a film, hogy legyünk vevők rá, meg a karaktereire, a végén a főhőst úgy lefokozták, mintha csak egy mellékszereplő lenne, aki egy másik filmből ide került - egy megunt és eldobott játékszer ...