nem vagy belépve:
microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2011-03-05

127 Óra

Lepergeted életed filmjét

Danny Boyle egy igazán jó rendező, aki szinte akármit is akar filmvászonra vinni, az remek és izgalmas formát ölt, és olyan élményt ad, amin mindig meglepődünk. A 127 óra története már megjelenése előtt híres lett, minden leendő néző tudja, kb. mit fog látni a filmben, de aztán előbukkan a művészet, és horrorisztikus sztori helyett egy valódi drámát kapunk.

Az Aron Ralston fiatal sziklamászóval (és extrém sportolóval) megtörtént „eset” tényleg olyan, ami rengeteg embert érdekelhet, és érdekel is, mert egyrészt Ralston túlélte a balesetet, és el tudja mesélni, mi történt vele az alatt a 5 nap alatt, amíg egy szűk sziklamélyedésben egy hatalmas kő lebénította a jobb karját, másrészt az „élni-akarás” ehhez hasonló példái mindig lenyűgözik az embereket.

A film szinte egy-az-egyben követi a valódi eseményeket, Ralston a baleset ideje alatt (a 127 óra nagy részében) kamerával dokumentálta a helyezetét és az érzéseit, amit a forgatás előtt megmutatott Boyle-nak és az őt játsszó James Franco-nak, de nemcsak ezért, hanem mert Ralston története a látványos felület, amin keresztül Boyle ismét közölni akar velünk valamit. Valamit a komoly dolgokról, az életről, mondjuk azokról a pillanatokról, amikor a kétségbeesett egyedüllét, a félelem szinte a halántékodon lüktet, és amikor azzal nézel szembe, hogy egész addigi életed perceken belül a semmibe vész egy rossz mozdulat miatt. Bár a főhős fiatal (27 éves volt 2003-ban, a baleset idején), a főszereplő színész is az, és a technikai megoldások, mint az osztott képernyő, a vágási stílus és a trendi filmzene is a fiatal nézőket célozza meg (elvileg), ez a film egy igazi dráma, ami mindenkit megérinthet, aki kicsit is nyitott az árnyalt érzésekre.


Ralston egy fiatal sziklamászó, aki (mint mindenki ebben a sportban), elszánt, beindult, gyors és kicsit vakmerő. Az egyik 2003-as áprilisi hétvégén a Utah-állambeli Bluejohn Canyon egyik helyére készül, sziklát mászni, és előtte biciklizni. Viszonylag kevés felszereléssel indul el az autójától (két burrito, kevesebb, mint egy liter víz, kicsi elsősegény csomag és egy kínai utánzata egy híres (Leatherman-féle)eszköz-készletnek, video és fotókamera, plusz a sziklamászó felszerelés), csak pár órás mászásra és előtte egy rövidebb biciklizésre készülve. Amikor egy sziklamélyedésben mászik, rááll egy kőre, ami stabilnak tűnik, de nem az, lezuhan, és esés közben egy hatalmas kő szorítja oda a jobb karját a sziklafalhoz. Itt kezdődik a 127 órás történet, Ralston fogságba esésének a dramaturgiája. Biztosan sok néző azt gondolja a film megnézése előtt, hogy nehéz dolog egy másfél órás filmet „kitölteni”, ha a cselekmény egy adott helyen játszódik, és közben a főhős szinte alig tud megmozdulni. Igen, ez így van, de nem Danny Boyle-nál, ő itt kezd formába lendülni.


Ralston a balesetet felmérve úgy reagál, mint bármelyikünk, ütögeti a követ, feszegeti a karját, próbálja kiszabadítani magát. Aztán szinte észre sem vesszük, és már mi, nézők „betelepedtünk” Ralstonnal a sziklamélyedésbe, érezzük az idő váltakozó menetű múlását, éjszakánként a fagyos hideget, a fogyó vízkészlet feletti külön aggodalmat, az éhséget, és kb. érezzük azt is, mennyi idő elteltével kezdődnek a hallucinációk. James Franco remekül játszik, azt is mondhatnánk, hogy „eszköztelenül”, de inkább azt mondhatjuk, hagyta, hogy a helyzet drámaisága, és a mondatai magukért beszéljenek, vagyis nem kellett rájátszania a tökéletesen reménytelen helyzetbe került, a haláltól pár órányira levő srác érzéseinek ábrázolására.

A dramaturgia nagyon jól működik, és az átgondolt rendezésnek köszönhetően még akkor is halálra izguljuk magunkat Aron sorsán, ha tudjuk, hogy ez egy valóban megtörtént eset, és hogy túlélte a balesetet. A látomások színes képei, az erős zenék jófajta ellentétben vannak a sötét sziklamélyedés hétköznapjaival, amiben Aron a napok, órák múlásával egyre fáradtabb és kimerültebb, és aminek a valóságában Aron már felírja a sziklára a nevét, a születési dátumát (1975), és azt is, hogy R.I.P. Tudatában van annak, hogy senki sem tudja, hol van, és csak napok múltán fogják eltűntnek nyilvánítani, vagyis nincs a földön senki, aki segítségére lehetne.


Ennek az érzésnek a pontos tolmácsolását értékeljük a filmben: azt az érzést, hogy valaki egy 27 éves vibráló és merész (plusz némileg önző) fiatalként éli a napjait, nem nagyon beszél a szüleivel, a húgával, nem túl kedves a barátnőivel sem, de úgy érzi, még a legtöbb kaland előtte áll, és lazán belefeledkezhet a sziklamászó/extrém sportoló életmódba. Aztán történik valami, egy szó szerint rossz mozdulat, és egyedül lesz, és minden félelmetes, ami eddig elkerülte az életét, most ott tornyosul előtte egy sötét sziklamélyedésben.

Nem kérdés, hogy ez egy valódi dráma, amit Danny Boyle finoman és anti-hatásvadászként vitt filmre. Az a jelenet, amiben Aron-nak brutális módon kell kiszabadítania a testét, tényleg eléggé sokkoló, de sikerült a nézhetőség keretein belül tartani ezt a „beavatkozó” jelenetet. (Persze azt is megértjük, hogy ha a film kampányában szerepel ez az elem, mert biztosan akadnak olyanok, akik direkt emiatt nézik meg – reméljük, nem sokan.)

Nagyon jó, hogy Danny Boyle-ék a részletekbe menően hűen idézték fel a történéseket (még a ruha és a sapka is ugyanolyan), de még jobb, hogy egy komoly történetet láthattunk, élményszerűen, amin folyton áttűnik Danny Boyle finom látásmódja és kifejező filmes stílusa.
Jó film, James Franco-nak például a legjobb eddigi filmje, de a 16 éves korhatárt azért tartsuk be...

-Sys-
2011-03-05

Címkék: aron ralston, danny boyle, james franco



:::::::
  LÁSD: 127 Óra info-file
:::::::  (127 Hours 2010.)