Ébredj Velünk
Aline Brosh McKenna bizonyára azért helyezte ide a cselekményt, mert itt jobban átélhető egy fiatal lány elszánt karrierizmusa, mintha mondjuk ha egy könyvelő, vagy könyvtáros lenne. Tényleg így van, Becky Fuller (Rachel McAdams) a film teljes idejében ide-oda rohangál, lesi a nézettséget, igazgat, telefonál, „diszponál”, és egyéb szuper izgalmas dolgokat művel, ami végül valami miatt mégis eléggé hidegen hagyja a nézőt. Vajon azért, mert nem tudunk azon izgulni, hogy egy tv-csatorna reggeli műsora nézett lesz-e, vagy sem? Hogy az ott dolgozók kis családnak érzik-e a stábjukat, vagy csak egy munkavégző közegnek, ahol mindenki teszi a dolgát, mint egy gyárban? Bármi is legyen az ok, a mozinézők átmennek tv-nézőkbe, és szemrebbenés nélkül követik a tv-s eseményeket, anélkül, hogy valamennyire bele tudnának helyezkedni a cselekménybe.
Becky Fuller egy agilis fiatal lány, aki egy reggeli tv-show stábjánál kezd el dolgozni, gyártásvezetőként. A kevés tapasztalattal, és viszonylag gyenge képzéssel rendelkező lány valami átlagos motivációtól hajtva (az apja miatt, gondoljuk, bár a film nem mutat múltbeli jeleneteket erre vonatkozóan) nagyot akar domborítani a Pirkadat elnevezésű reggeli műsorban, és teljes energiájával veti bele magát a munkába. A rátermettségét egy olyan jelenet mutatja be, amiben rengeteg munkatársa egymás után – egymás szavába vágva- tesz fel neki kérdéseket, és ő a végén egyesével meg tudja válaszolni azokat. Persze ez nem az okosságát vagy az intelligenciáját mutatja ( az egyik kérdés: milyen színű bébik legyenek a műsorban, fekete, fehér, ázsiai, foggal vagy anélkül – a válasz: fogatlan ázsiai), hanem a tv-s világba való integritását, azt, hogy ő egy olyan lánytípus, aki jól el tudja magát adni/ fel tudja magát találni egy nem túl intelligens közegben, ami arról szól, hogy valamilyen szinvonalon (amit majd a bevételek döntenek el) szórakoztassák Amerika népét az ébredés, kávézás, munkába indulás idején.
Becky és a Pirkadat beindul, de mivel ő egyedül kevés lenne a film kitöltéséhez, bejön a képbe egy kiszolgált kultikus híradós, Mike Pomeroy (Harrison Ford) személyében, akit Becky-nek kell beolvasztani a bulvárstábba. A konfliktus innentől a következő: Pomeroy a „tartalmas”, politikai, gazdasági, korrupciós hírekhez van hozzászokva, míg a többiek, élükön Diane Keaton-nal (Collean) az egyszerű bulvár attrakciókhoz. Pomeroy primadonnaként viselkedik, és ez Becky karrierjére van rossz hatással.
Ne gondoljunk nagyon trükkös jelenetekre, a film nagy része azzal telik, hogy Pomeroy-t szelidíti Becky, és amikor ez nem annyira megy, akkor a más filmekből ismert módon a fejét vagdossa a mosdó szárítójához, toporzékol, veszekszik, sarkára áll, és egyéb meggyőző tv-s lányos dolgokat művel. Úgy a film közepetáján kétségeink támadnak afelől, hogy ebből a menetből ki fog-e lépni a történet, megnyugodhatunk, hogy nem, a cselekmény tartja magát az eredeti elképzeléshez, és egy tv csatorna mindennnapjait követhetjük végig. Ezt a vonalat árnyalja csöppet Becky beinduló magánélete, ami egy kollégájával való szerelmi kalandot jelenti, kevés jelenetben taglalva.
Tudjuk, hogy minden vígjáték vége felé kell egy fő-jelenet, amiben eldőlnek a konfliktusok, így, vagy úgy, itt is lesz ilyen, Pomeroy és Becky emberi arca találkozik, és bár nem értjük a mondanivalót, azért azt látjuk, hogy rendes lezárást kap a cselekmény. Nagyon hiányzik a filmből a humor, igazából a film 2/3 ánál nevettünk először (és utoljára), amikor egy idősebb tv-s fickót „bevetettek a mélyvízbe”, és első akciójaként egy hullámvasút meneten kellett végigmennie (ez nagyon vicces jelenet lett, a fickó arc-közelijéből csak egy elnyújtott „fu–u---uck-ot” lehet látni).
Televíziós közegről is születhetnek drámai-komoly filmek, lsd a Hírek Szerelmeseit, Robert Redford-dal és Michelle Pfeiffer-rel, ez a film viszont nem akart drámai lenni, ez egy olyan vígjáték szeretett volna lenni, amiben van „szív”, barátság, szakmai kompetencia, csöppnyi szerelem, és a profi szakmabeli életre szóló reputációja. Kaptunk ezekből az elemekből is, de ha visszagondolunk rá, mégis úgy tűnik, mintha Rachel McAdams karakterének karrierizmusát követhettük volna végig, a hordozható kávéival, a nyakba akasztható belépőkártyáival, a nadrágkosztümjével, a munkamániájára utaló mondatokkal – és eközben még azt sem mondhatjuk, hogy annyira árnyaltan megimertük volna ezt a lányt. Valószínűleg a forgatókönyv kezelte túl nagyvonalúan a dolgokat (személyiséget, motivációkat, konfliktusokat, dramatikus elemeket), és ezért tényleg csak egy újabb karrierista lány történetét láthattuk, ahelyett, hogy egy izgalmas, személyiség-fejlődéssel megküldött filmet kaptunk volna, ami bár egy unalmas-szürke közegben játszódik (a tv-s világ rettentően kiszámítható a filmekben is), azért szól valamiről. Az Ébredj Velünk is szólt valamiről, de nem világos, hogy miről, miután Harrison Ford leginkább csak dühös arcokat vágott benne, Diane Keaton teljesen súlytalanul volt jelen, Rachel McAdams-ben pedig nem éreztünk semmi pluszt, ami átsegítette volna az eseménytelen forgatókönyv lagymatag hulllámain.
A lényeg az, hogy csak azért, mert egy elvileg trendi (valójában nem az) közeg működését mutatja be, a film nem lesz magától értetődően érdekes, világszerte a mozinézők nem dobnak hátast egy tv-s csajtól, aki gumicsizmában megy „vidékre” forgatni. Jobb kerülni a triviális dolgokat, és belemenni az érzelmi-motivációs akciókba, nem lesimítani egy cselekményt, hanem váratlan, nem feltétlenül odaillő meglepetésekkel felturbózni azt – távolodjunk el a tv-s szinttől, és legyünk valóban kreatívok ...úgy értjük, legközelebb...