microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről

2011-03-24

Womb - Méh

tiszta apja


Izgalmas dolog a mozi, az emberek jegyet váltanak, és beülnek, hogy közösen megnézzenek valamit, egy filmet, egy történetet, amiről aztán később beszélgetni tudnak. Fliegauf Benedek új filmje ezt a helyzetet picit borítja. Aki erről a filmről beszélgetni akar, csak maximum a "szép képekről" és a "klónozás" elvi lehetőségének elfogadhatatlanságáról beszélgethet ...
A film remek médium, remek kifejezési, közlési forma, a segítségével olyan komplex élményeket tudunk eljuttatni emberekhez, amiknek a leírásához ezer oldalakra volna szükség. Előfordul ugyanakkor, hogy egy filmben kevés az információ, kevés a történet, kevés az, amit valójában befogadunk, és a film leírásához néhány oldal, sőt, egyetlen bekezdés is elég lenne. 



Képzeljünk el például egy budapesti filmest, egy fiatal srácot, akinek a múlt században nagyon bejött Tarantino, és elhatározta, hogy ő is készít néhány jó filmet. Az egyik ilyen Tarantino-beütésű filmjében két alak beszélget, egy drive in-ben, hamburger evés közben:
Van egy csaj, nagyon szereti a pasiját, állandóan együtt lógnak, nagy a szerelem. Éppen együtt utaznak, egy gerilla-akcióra, el akarnak engedni néhány hátizsáknyi csótányt egy wellness központban, jó murinak ígérkezik. Útközben azonban megállnak, a puszta közepén, mert a lánynak pisilnie kell. A srác is kiszáll, mire elüti egy autó. A semmi közepén. Meghalt, eltemetik, de a csajnak nagyon hiányzik. Ezért hát bemegy a klónozóba, és egy spéci eljárással beültet magába egy embriót, amiből a srác fog megszületni, illetve egy az ő génjeivel azonos másik srác - egy klón. A klón megszületik, a csaj felneveli, aztán 20 év múlva ...

Tovább nem folytatjuk - ezt az egészet csak annak szemléltetésére hoztuk fel, hogy ez a film meglehetősen komoly mértékben narratív film, éspedig a szó leghagyományosabb értelmében: sztori. Egy sztori, amit a film elmesél. 


 
Nem olyan, mint a klasszikus "hosszú, lassú művészfilmek", amelyek esetében egyfajta pszichedelikus hatáskeltés zajlik. Nem olyan film tehát, mint a pl. a Dealer, amelyben a hosszú, hosszú jelenetek egy személy szubjektív világ- és valóságérzékelését tették átélhetővé. Itt egy nagyon is konkrét történetmesélés zajlik. Nem "nézelődünk", nem a szereplők szubjektumában oldódunk fel, hanem azt nézzük, hogy épp "mi történik", mik a történet fejleményei. Például a lány meghívja a srác anyját és apját, hogy aláírassa velük az exhumálási engedélyt, és egyúttal a klónozási engedélyt is. Maximálisan konkrét jelenet. Akár egy tévésorozat egyik epizódjának egyik jelenete is lehetne - mert száraz, és nincs benne semmi pszichedelikus. Az, ami. A lány engedélyt kér a két szülőtől a kiásásra és a klónozásra, ennyi, és semmivel sem több. Egyszerű jelenet, csak le van lassítva, és egy elhagyatott tengerparti háznak, a film fő helyszínének a különös hangulatával körítve.

A történet, amit film elmesél, meglehetősen száraz, és ettől a szinttől azért nem tud elemelkedni, mert a száraz sztori képregénykockáinak vizuális megjelenítése nem forr egybe az adott jelenettel, elválik tőle, mint puszta körítés, csomagolás. Hogy miért? Elsősorban azért, mert a történet fikció, illetve elnézést: nem létezik. Ha fikció lenne, az jó lenne, mert az azt jelentené, hogy bár a valóságban nem fordult elő, mégis képesek vagyunk ráismerni, és megtörténtként befogadni, értelmezni, átélni. A fikciót azért tudjuk befogadni, mert létezhetne, és mert még jobb, jellemzőbb is, izgalmasabb is annál, mint ami létezik. A fikciót azért tudjuk befogadni, mert valóságos - mert lélektanilag azonosulni tudunk vele, át tudjuk élni. A világ legelröppentebb sci-fi-jeivel simán tudunk azonosulni, a Womb-bal viszont nem. A Womb-bal a gond az, hogy a története lélektanilag nem létezik. Ez gondot okoz a szereplőknek, a rendezőknek, de már a forgatókönyv írás során is - és gondot okoz a nézőknek, végtelen nagy gondot. Az egész így óhatatlanul átcsúszik a morbid dimenziójába.



A látvány, a vásznon közben baromi szép. Hozzá roppant pszichedelikus zajok és zene. Ha a film bármely pillanatába belekukkantanánk, egy jó film, egy jó kis lassulós művészfilm benyomását tenné ránk. Sőt, amikor elkezdjük nézni, akkor is ezt teszi - az első 30 perc tulajdonképpen egészen jó. A film jól működik, profin kezeli az időt és a zárójeleket. Minden más filmben kiírnák, hogy "X hónappal ezelőtt", itt nem és nem is kell kiírniuk, mert működik. Pontosan tudja érzékeltetni, amit akar. Profi történet-elbeszélés, profi narráció, kitűnően ismeri a filmnézési, jelentéstulajdonítási szokásokat, azaz az aktuális "filmnyelvet". Ráadásul a film történetének vitális szinten érdeke, hogy az "X-idővel korábban történt" feliratokat ne tegyék ki, mert azzal a történet önmagát leplezné le (spoiler formájában). A filmnek ez a "része" kitűnő. A történetmesélés rendben van. Valószínűleg a filmnek ez a lényege, ez az elegancia, amellyel az elején bedob egy kis észrevétlen flash-backet, analógiának, hogy lássuk, milyen ez, és hogy tisztában legyünk vele, hogy ilyesmire számítani lehet. Nagyszerű, ez tényleg remek konstrukció, a legeslegjobb flashback-es filmek ligájába tartozik.

A film eleje kitűnő, élvezzük a miliőt, a tengerparti házat, a szófukarságot, az enyhe inger-vákuumot is, ami a művészfilmek egyik gyakran alkalmazott eszköze (saját maguk által teremtett inger-vákuumban később egy-egy drámai mozzanat sokkal nagyobbat szól, sokkal könnyebben tud katarzist kiváltani, mintha a néző nem lett volna inger-megvonásnak alávetve - ennek egyik magyar alappéldája Tarr Béla Kárhozat c. filmje).

Tetszik, amit látunk: "blue hours", kékes fények, amelyben "a fehér" szinte világít. Tényleg jól néz ki. Sajnos azonban ez kevés, ez nem elég, egy idő után belefáradunk. Egy idő után az történik, hogy nézzük a szép képek újabb variációját, miközben a történet alig döccen előre, és egy pont után azt mondjuk, kár, hogy hogy leült. Valójában az történik, hogy a fehérek alkalmazása (fehér kesztyű, kerítés, fehér pulcsi mindenkinek, minden bicikli gumija fehér, de még az ülésük is, sőt, ráhúznak egy fehér anyagot) - egy idő után azt érezzük: túljátszották, túlhívták. Éttermi terminussal: overdone. 


 
Egy idő után borzasztóan mesterségesnek láttuk már a képeket is. Ha belegondolunk, ugyanolyan (természetű) képek, mint egy reklámfilm esetében, azoknak is minden porcikáját végsőkig megkomponálják. A komponálás persze fontos, hiszen ez az artikuláció. De nem jó, ha az artikuláció elröppen, elszáll, eltávolodik attól, amit valójában ki akar mondani. (Persze, mondhatjuk, hogy önmagukban, prózaként az éj királynőjének "a"-betűi sem túl informatívak, a-a-a a-a a-a a, de nem volna igaz).

Az utolsó pont, ahol a film még jól működik, az, amikor a srác már megnőtt arra a méretre, olyan idősre, mint amilyen akkor volt, amikor a lány elveszítette. A srác már nagy, és egyik reggel az anyja azzal szembesül, hogy hazahozott egy lányt. A takaró alól kilóg a fiatal lány lába. Jó hosszan mutatják - de van is miért, hiszen az anya ekkor éli át azt a tripet, hogy 20 éve még ő aludt ugyanezzel a sráccal együtt (majdnem ugyanezzel), és hogy az ő történet-verziója szerint annak a lábnak most az ő lábának kellene lennie. Ennek még van értelme és simán át is élhető. A klón-rész már kevésbé, illetve nem, a jelenet klón-vonzata már csak morbid poénkodáshoz vezet, úgy mint az utódja, aki az utódja mellett alszik. 


 
A film képi világa jól néz ki, és Fliegauf a berlini "iskolának" megfelelően (amely, ne feledjük, Bódy Gábort is jelenti) abszolút járatos a motívumtudatos vizuális szerkesztés művészetében. Ha maga a sztori valódi lett volna, és nem mesterséges, sőt, nemlétező, akkor biztosan nem sétál bele a csapdába, hogy jeleneteit a képi világgal inkább csak díszítse, aláfesse. Mondjunk példát: fehér pulcsi. Először a gyönyörű kislányon látjuk, aki fehér nyuszival a kezében találkozik az anyával és a klón-kisfiúval, erdőben, és persze mindenki bringával van, és minden bringa abroncsa és ülése is fehér. Itt a fehér pulcsi kapott egy igen erős jelentést, de nem a nyuszi miatt (a termékenységszimbólumok, meg ilyesmik nem izgalmasak, nem tudunk mit kezdeni velük), hanem a gyönyörű, szeplős, fehér bőre miatt. A szeplő azért is izgi, mert mind a srác, mind a lány kiskorukban ugyanilyen szeplősek voltak. A szeplő tehát már "regisztrált motívum", most bejön az új infó, hogy a lány klón, és közben "regisztrálja" a fehér pulcsit is. Amikor a srác szülinapjára nem jönnek el a többiek, mert róla is kiderült, hogy klón, fehér pulcsiban van. Ez nem stimmel. Ez így csak dekoráció. A megfelelő az lett volna, ha nem jönnek el a szülinapjára, és a következő jelenetben már ő is ilyen hangsúlyosan fehér pulcsiban lesz látható. Így azonban nem működik, hiszen a pulcsit már azelőtt felvette, hogy a többiek lemondták a partit.

A fehér pulcsis kislánynál még működik a film, ekkor még két izgalmas motívum is a levegőben van. Egyrészt az anya figyeli, hogy a fia nem lesz-e véletlenül homoszexuális (nyilván ezért erőlteti, hogy egy kislánnyal barátkozzon a fiúk helyett). Másrészt a fiúban ott van a gyűlölet a klónokkal szemben, és ez is egy érdekes filmhez vezethetett volna - ha nem csak lokális, pillanatnyi fellángolás.

A rendező végül, miután a vizuális motívumok egész filmen átívelő kezelését feladta, egy jelenetbe odahelyez egy kaktuszt, amelyről az a gyanúnk, hogy az anya elhagyatott, kiégett, ne adj isten frigid állapotát akarja "szimbolizálni", és mintha egy külön kis fényt is küldtek volna rá, nehogy az "üzenet" ne legyen elegendően hangsúlyos ... Morbid és gyerekes csíny egy olyan kompozíció szétesése után, amely eredetileg komolynak ígérkezett.



Összességében két külön filmet látunk. Egy lelassított, kicsit katatón látványfilmet, és egy száraz sztorit elbeszélő narratív filmet. A film elején a kettő még organikus egységet alkot, és működik, később azonban elválnak, s ezzel a film két alapkomponensére esik szét.

A katasztrófáért a történetet okoljuk, amely lélektanilag nem létezik, csak a morbid szintjén (a csaj megszülte az exét; szült magának egy pasit; elveszítette a pasit, de talált egy kiskaput, rááldozott húsz évet, de megérte). A legárulkodóbb jelenet az, amikor a srác megtudja, hogy mi a szitu, és az egyik pillanatban még dühöngő, agresszív hím, a következőben pedig szerencsétlen gyerekként, vékony hangon panaszkodik. Ez totál nem stimmel- gondolja a néző, mert ez a legőszintébb benyomása, de aztán tovább gondolkodik, hogyan is nézne ki ez a jelenet a valóságban ... és itt neveti el magát ...

-jepe-
2011-03-24

Címkék: Fliegauf Benedek



:::::::
  LÁSD: Womb - Méh info-file
:::::::