Culture leaks - a fűszer nem akadhat el :))

Mindezt azért is fontos látni, mert egy új korszak küszöbéhez érkeztünk el, amikor a kultúráról kezd fogalmunk sem lenni. Azt hisszük, a kultúra az egyfajta "művelt" (cultured :)) szórakozási, kikapcsolódási forma, mint elmenni a nemzeti színházba, az operába, vagy a Bárkába, vagy a MUPA-ba vagy a MILLENÁRIS-ra, és megnézni valami izgit. Nem, a kultúra éppen, hogy nem ez, nem a hab a tortán, hanem maga a torta. Közös életünk folyamatosan változik, ezt a változást pedig pontosan és legesleginkább az a beszélgetés határozza meg, amiben benne vagyunk, ami mi magunk vagyunk, amivel a közösségünk szellemi életét, a kultúrát, azonosíthatjuk.

Rachel Weisz mint Hypatia az Agora c. filmben

A kultúra műalkotások befogadásán alapul, egy metafora erejéig képzeljünk el egy bio-mechanikus festmény-organizmust, amely önmagát alakítja, festi. A festékek műalkotások, az organizmus pedig, miközben él, lélegzik, egzisztál, folyamatosan újabb adag festékadagokat fest magára szervezete valamely pontján. 1000 karja van, s ezek egyidejűleg választanak színt, és festik be vele az adott területet. Röviden: közösségünk egy napja a folyamatos változás. Amit eszünk, azzá leszünk, abba az irányba változunk. Ha sok ostoba tévésorozatot nézünk, ez meg fog nyilvánulni abban is, ahogyan választásokkor választunk, és abban is, hogy választások után az adott kormány politikáját mennyire fogadjuk el birkákként, azaz a befogdott kultúr-dózisok minősége olyan szintig meghatározza az életünket, hogy mennyik kell fizetni a tejért, kenyérért, és mennyire durva a korrupció, meg hogy eladnak-e, elbontanak-e olyan házakat, intézményeket, amikhez ragaszkodtunk volna.

A kultúra a legéletbevágóbb területe egy társadalom működésének. A kultúra az a rendszer, amely alapján társadalmunk napról napra újraépíti magát (mint az emberi szervezet önmagát a sejtregeneráció során). Ha szövési hibák keletkeznek, abba a kultúra bele is pusztulhat, mint a rákba, lásd fasizmus, nácizmus. Egy lepusztított szervezetet aztán még könnyebben talál meg egy másik vírus, mondjuk az un. kommunizmus, szocializmus, egy újabb önkényuralmi rendszer, amely a maga szövési hibáit ismét elhelyezi történelmünk, kultúránk szövetében. És így tovább.

Napjainkban a kultúra az egykori közös "beszélgetésből" (diskurzusból) átment egy privatizált fejlesztésbe, gondolj csak a társadalmi felmérésekre, a tudományos fejlesztésekre - magáncégek kutatnak, terveznek, fejlesztenek, ők végzik a felfedezéseket, és nem okvetlenül osztják meg az eredményt, csak eladják a termékeiket, újfajta eszközöket, rendszereket vezetnek be, amelyekhez az emberek passzív üzemmódban alkalmazkodnak, más választásuk nincs, a fejlesztés folyamatába még csak belesem látnak, beleszólásuk pedig semmi sincs.
Napjainkban, amikor az egykori kollektív értelmiségi diskurzus már kikopott a képből, különösen érzékeny változás van folyamatban, nevezetesen az olyan intellektuális tartalommal bíró kultúr-dózisok, műalkotások, publikációk, amelyek segíthetnének a társadalom pozitív irányú változásainak előidézésében, egyszerűen nem terjednek, nem jutnak el az emberekhez.

Kultúránk napjainkban egy manipulált kultúra formáját ölti, ahol bizonyos töltetek terjednek, bizonyosak nem. Ember és hatalom akarata egymásnak feszül, mint egér és macska akarata, az egyik élni akar, a másik vadászni. A rendszer többé nem a mi rendszerünk, nem ember-alapú rendszer. A kultúr-töltetek (társadalmi tudatmódosító tripek) közül azok terjednek, amelyek a rendszer akaratával összhangban állnak, másokat a rendszer konkrétan blokkol. Tetejébe mindennek, egy emberi csapda is belejátszik a kritikus szituba, az, hogy ragaszkodunk az előző évszázadok kulturális disztribúciós gyakorlatához ...

Az előző évszázadokban egy kultúr-töltet úgy terjedt, hogy volt egy kiadó, aki fizetett a szerzőnek, s ezáltal megszerezte a publikáció jogát, amire a szerző önmaga nem lett volna képes. A szerző megkapta a honoráriumot, a kiadó pedig a profitot - de nem ez a lényeg. A kiadó bejuttatta a szerző művét a kultúra szövetébe, a kulturális közbeszédbe, eljuttatta a publikumhoz. A kiadó egy "erősítő"-ként működött, amely felerősítette a szerző hangját, hogy minél több ember hallhassa, erősítőként vagy sokszorozóként. A befogadók, a publikum egyes tagjai pedig pénzt fizettek azért, hogy hozzájuthassanak a dózishoz, megtérítve a kiadónak a nyomtatásba, sokszorosításba fektetett pénzét is.

Napjainkban a szitu megváltozott. A változás oka természetesen a digitalizáció, amely lehetővé teszi a költségmentes kópiakészítést, és a költségmentes szállítást is. Az előállt új helyzet megdöbbentő: technikailag többé nincs szükség disztribútorra, nincs szükség kiadóra. Ez az új helyzet döntő mértékben megváltoztatja a gondolkodást, a "fogyasztói viselkedést", és ezáltal a szitu még tovább változik.
Mondjunk példát. Menyhárt Jenő megjelentet egy könyvet, ami arról (is) szól, hogy a környezetvédelem mennyire fontos. A megnyitóra elmegy 300 ember, később a könyv bekerül a könyvforgalmazásba, s ezáltal a népek, amikor a polcokon meglátják, kedvet kaphatnak hozzá, hogy megvegyék - 3000 HUF-ért, ma már 2500. Mit gondol erről egy potenciális olvasó?

Egy különös tárgyalási folyamat kellős közepén találjuk magunkat. A potenciális olvasó úgy gondolja, 3000 HUF sok, és Menyhárt átküldhetné fájlban, amiért cserébe adna neki egy ezrest, tiszteletből. Másrészt felmerül benne az is, hogy inkább Menyhárt az, akinek szüksége van arra, hogy olvassák, az illető könyv-fogyasztó pedig szolgálatot tesz azzal, hogy meghallgatja a közlésvágyban szenvedő, közlésvággyal megáldott poétát. Egy azonban biztos, a 3 rongy sok, különös tekintettel arra, hogy környezetvédelmi könyvet nem is stílusos papírra nyomtatni. Különös tekintettel arra, hogy teljesen feleslegesen veszünk igénybe erőforrásokat egy papírkönyv előállítása során, technikailag mindenki a semmiért dolgozik, hiszen egy könyvet egy e-book olvasóval simán el lehet olvasni, ugyanazt az élményt adja, és gondolj bele, ha van egy 350 oldalas könyved, amit ki is nyomtathatnál, de e-book olvasóval is elolvashatnád, fizetnél-e plusz 3500 forintot, hogy papírról olvashasd? Hány fát ér meg egy könyv elolvasásának az élménye? Mármint az az élmény-különbség, ami az e-book és a papírkönyv olvasás közt van?

Persze sok mindent megmagyaráz a sajnálatos tény, hogy e-book formátumban Budapesten könyvesboltok még nem forgalmaznak műveket. S persze kérdés, hogy amikor forgalmazni fognak (2012 remélhetőleg ez a dátum), s akkor egy-egy műért mennyit kérnek majd? S ha tegyük fel 800 forint egy könyv e-book formában, akkor sokan vesznek-e majd hozzá 20 ezerért olvasót?

Egy azonban biztos, megváltozott a gondolkodás: az olvasó úgy érzi, az írónak legalább annyira van szüksége arra, hogy olvassák, mint neki arra, hogy olvashassa az írót, ez pedig a helyzet újratárgyalását teszi szükségessé, azaz nekünk kell lépnünk, hiszen "A helyzetnek nincs semmi oka, hogy megváltozzon magától" - írja és mondja Menyhárt Jenő.

Serge Latouche könybemutatója a Gödör-ben, a könyv egy 2 órás olvasmány, 2500 HUF lesz, és még mindig nem került a boltokba :(

A drága könyvárak (persze minden viszonylagos, egy röpke sörözés során simán elköltesz 2000 forintot) révén az áll elő, hogy a könyvek nem terjednek eléggé. Ez pedig probléma. Itt van Serge Latouche professzor könyve, aki ugyancsak környezetvédelmi agitációt folytat, gazdasági téren, a Nemnövekedés Diszkrét Bája címen. A kiadás, a könyvkiadás régen segítette a művet, a kulturális töltetet, hogy eljusson emberekhez. Ma gátolja, levédi, és vámot szed a forgalomért. Azaz, Latouche professzor műve akár százmilliókhoz is eljuthatna úgy, hogy felteszi fájlban egy szerverre. Akkor azonban egy fillért sem kapna azért, hogy létrehozta a művet, amivel segít az emberiségnek. Ehelyett azonban kiadja, reklámozza, de csak annyit mond el, hogy az embernek kedve és igénye legyen megvásárolni a könyvet, a terméket. Azaz, még ha szóban át is adhatná a gondolatot, nem adja át, inkább a könyvkiadás intézményes keretei közé tereli, amiből neki is haszon terem. Természetesen érthető, hogy elvárjuk, a gondolkodók, akiknek a műveit olvassák, részesüljenek honoráriumban, legalább úgy, mint az ex-tévébemondónők, akik főzőshowt vezetnek, és szakácskönyvet adnak ki.

Elvárjuk, hogy a szerzők részesüljenek honoráriumban, sőt, telesen rendben van, ha ez a honorárium jelentékeny összeg. Ami nincs rendben, az az, hogy a mű nem terjed, és azért nem terjed, mert mert a tárgyalásos szituban válság állt elő, mint annak idején a tengerbe öntött brazil kávéval.
A kiadók átmennek védőkbe, blokkolókba, akik ipari érdekeket védve blokkolják a műveket a publikum elől. Régen is így volt? Meglehet, régen ugyanakkor az egész kiadási költséget közösen kellett összedobniuk az olvasóknak, és ha nem lett volna a nagy költés, nem jelenhetett volna meg az adott mű. Ma azonban a mű a szélnél is sebesebben terjedhetne - de nem terjed, mert blokkolják - azok, akik régen terjesztették, beleértve a szerzőket.

Nem tudunk nem megemlékezni a Radiohead internetre feltöltött albumáról, a Kid A-ről, s az új forgalmazási módszeréről. Világos, hogy jelentékeny haszonról mondtak le így. Ugyanakkor világos az is, hogy az túlzás, hogy egy zenekar azt hazudja a rajongóinak, hogy imádlak titeket, s arra kéri őket, hogy hallgassák a zenéjüket, miközben a zenét karhatalmi eszközökkel elzárják a publikumtól, és csak jó sok pénzért lehet szert tenni rá. A Radiohead és Thom York egy új típusú, új alapokon formázódó társadalom és kultúra előhírnöke, egy FAIRNESS alapú társadalmi berendezkedéséé (egy kommunalista társadalomé).

A helyzet, ami előállt, felülmúlja a legbrutálisabb diktatúrák, önkényuralmi, könyvégető, filmdobozoló, kultúraüldző korszakokat is. A helyzet az, hogy a kultúra ma az entertainment csatornáin, az entertainment formájában terjed, és az emberek is entertainment-ként jutnak hozzá. Amire van kereslet, az megy, amire nincs, az nem megy, nem támogatott. Nem támogatja a rendszer, és nem támogatják a szerzők sem. Mindenki nagyot akar szakítani, és senkinek nem elég a Thom York-os baráti árbevétel.

Ma Magyarországon olyan filmek vannak dobozban, mint az Álombrigád, ami az 1980-as évek elején is dobozban pihent. Más filmek, amik a közízlést jobban szolgálják, lásd a Tanú, már rég megjelentek dvd-n. Jeles filmje nem. Bódy Psyché-je is csak kalózkiadásban jelent meg, úgy, hogy a film tulajdonos egy fillért sem kapott belőle, és nem is adott engedélyt a megjelentetésére.

Azaz ma, amikor a művek terjedése, terjesztése álomszerűen könnyűvé vált, továbbra is csak olyan művek terjednek, amelyek mögött van pénz vagy a hatalom szándéka, akarata, favorizmusa.

Ezek után mit szólunk ahhoz, ha torrent formában megjelenik az interneten egy felvétel a Kutya éji daláról (valaki felvette a Duna TV-ről, és közkinccsé tette) ? Szemétség? Lopás? Kalóz akció? Vagy "culture leaking" a wikileaks mintájára, csak itt nem információról van szó, helyesebben másfajta információról van szó :))

Gondoljunk az egykori Infermental videókra, a videóművészet történetének megannyi útjelző táblája, mérföldköve, hol vannak azok a videók? Biztos helyen, mint Van Gogh napraforgói. A nagyszerű Lydia Schouten fantasztikus videója, a Split Seconds of Magnificence nem látható sehol, de még csak meg sem vásárolható. Ott pihen a Stedelijk múzeumban, és évtizedeken át nem jutott el igaziból az emberekhez. Mondjuk ki: ma már ott lenne a helye a Youtube-on. Igen, mondjuk ki, The Spice must flow! Culture must leak!

Ha választhatunk, hogy a Split Seconds most ott legyen-e a Youtube-on, vagy sem, a válasz abszolút IGEN. Ott a helye. Nem közkincsként, de mindenki számára elérhető formában, azaz a jogok attól még Schouten-éi, de a videó legyen elérhető, ez az emberi érdek, ez kultúránk érdeke, ez legjobban felfogott közös érdekünk.

Bizony, egy nagyon különös dologról beszélünk, amely eddig kultúránk szövésének módjába be volt építve, az tudniillik, hogy a jogok egy idő után (erre utal a homokóra szimbólum is :)) avuljanak el: Beethoven meghalt, ma már mindenki játszhatja a zenéit. A Sony Pictures és a Sony Music tulajdonában lévő zenei- és film klasszikusokkal ez (a helyzet mai állása szerint) sosem fog elfordulni. Ezek a cégek sosem halnak meg, a jog tulajdonlásuk sosem fog valamiféle megfontolásból enyhülni, esetleg megszűnni. Tulajdonaikat tulajdonukként kezelik, és nem úgy, mintha kiadók lettek volna, mintha egy művet hozzásegítettek volna a megjelenéshez. A tulajdonuk az övék, és amikor egy film már csak kevés embert érdekel, amikor évente már csak egy-két emberhez jut el, akkor sem teszik majd ingen elérhetővé. Akkor is inkább egyre olcsóbb tévécsatornáknak adják majd el, csomagban. Az adott klasszikus film pedig sosem szabadul fel, megmarad örökre a kiadó tulajdonának.

Pedig lehetne másképp is, lehetne úgy, hogy miután egy film egyszer hasznot hozott a kiadónak, majd még egy hullámban, s majd újra, akkor a jogok porladjanak el, úgy, hogy a nonprofit sokszorosítás és a nonprofit publikáció legyen lehetséges. Ha ez így lenne, akkor a filmek nem rothadnának el, elzárva a világtól, hanem bármikor megtalálnák az utat a közönséghez.

Hangsúlyozzuk ugyanakkor, hogy nemcsak a Sony Pictures zárja el a világtól a filmeket, de Lydia Schouten zseniális videója is ugyanígy el van zárva. Sőt, Magyarországon itt van a BBS, a Balázs Béla stúdió, a sok ezer fantasztikus kísérleti és dokumentum filmmel, melyek ugyancsak el vannak zárva az emberektől. a BBS filmeknek ma már mindenkinél ott kellene lenniük, akár egy online videókönyvtár segítségével, amelyet filmenként fillérekért ingyen, vagy néhány száz forintért, a kiemelt filmeket, pl. Amerikai Anzix 500 forintért lehetne letölteni, megnézni, és örökre megtartani, más filmekhez pusztán a könyvtártagságunk révén hozzájuthatnánk.

Apropó, könyvtártagság: nálunk a FSZEK 4000 forint. Párágában a könyvtár 1000 forint, Londonban a fő könyvtár NULLA forint. Miért? Mert a cél nem a biznisz, nem az, hogy az embereket távol tartsák a művektől, hanem éppenséggel az, hogy ezek a kultikus dózisok a lehető legtöbb emberhez eljussanak. Egy könyvtár olyan, mint egy injekciós állomás - járvány idején. Londonban NULLA forintot számolnak fel a tagságért, nálunk egy fél BKV bérletet, Londonban jobban terjed a kultúra, nálunk kevésbé. Londonban jobban küzdenek a járvány ellen, nálunk kevésbé. A kultúrának terjednie kell. The spice must flow! Culture must leak! A torrentek pedig nem az ellenségeink, hanem éppenséggel egy fantasztikus kulturális szivárgás, az entrópia pozitív formájának megnyilváulásai, amelyek a legtöbb esetben (amikor egy film már nem termel jelentékeny hasznot, amelyről indokolatlan lenne lemondania a jogtulajdonosnak) az ókor Alexandriai könyvtárának feleltethető meg, hiszen az, hogy a jó filmek eljutnak ez emberekhez, anélkül, hogy mozikban vetítenék őket, pozitívum. Ha pénzt kérnének érte, mondjuk, egy fair összeget, mondjuk egy eurót, akkor 20-25 éves filmekért naponta milliók fizetnének boldogan. Így azonban, lévén, hogy nincs kiépített csatorna, a torrentek gondoskodnak a kultúra szivárgásáról, ami humánus érdek. Nota bene: szivárgásról beszélünk, és nem arról, hogy valami, bármi értéktelenül elfolyjon.

Napjainkban egy kulcsfontosságú fázist élünk meg, az átmenetet a digitális korszakba (egy hónapja alapult meg nálunk a MaNDA), amely lehetővé teheti a kult-dózisok, művek akadálytalan terjedését, ami azonban az óriáscégek számára ugyanúgy nem esne jól, ahogyan a Napster által generált 200 milliós kiesés nem esett jól annak idején az RIAA-nak, még akkor sem, ha éppen akkoriban pont 200 millióra büntették meg őket aránytalanul magas profit termelésért, értsd, azért, hogy drágán adták a CD-ket. The spice must flow. Culture must leak. A zene mindenkié, Van Gogh mindenkié, a filmek, zenék, egyéb művek is legyenek mindenkié - váljanak egy fair konstrukcióban, egy idő után, fokozatosan mindenkiévé. A kultúra blokkolása olyan kártékony tett, mint az Alexandriai könyvtár felgyújtása. Culture must leak!