Harry Potter és a Halál Ereklyéi II. rész 3D
Ez a film most összefogottabbnak, és érzelemdúsabbnak hat, mint pl. a Harry Potter és a Félvér Herceg-darab, amit ugyanez a rendező, David Yates jegyzett.
A történet most már minden szempontból a végkifejletre volt kihegyezve, és más, “vég”-gel kezdődő szavakra: a végzetszerű összecsapásra Harry és Voldemort között, a végső felfedezésekre Harry csecsemőkorából, a végül kialakult tini szerelmespárokra, Roxfort végső csatájára a gonosz varázsló hatalommal szemben. Ez a nagymérvű lezárás nem jelent patetikus, nagy felhajtásos hangulatot, hanem leginkább egy különös tehetséggel megáldott kisfiú elszánt szembenézését a sorsával. Ez a kisfiú épp mostanában kezdene felnőni, de ezzel a bátor és okos meccsével a varázslatot rosszra használó leggonoszabb Voldemort ellen rá is kényszerül erre (az egyik szereplő már Potter úrnak szólítja), és ebben a harcban csak a barátaira és az érzéseire hagyatkozhat.
Ebben a HP-filmben a legtöbb dolog a helyén van: a 3 barát most is összetart, jól összeszokott csapatként dolgoznak, és láthatóan ugyanannyira kedvelik egymást, mint kiskorukban, 10 évvel ezelőtt (az első HP-film 2001-es). A felnőtt varázslók már eldöntötték, melyik oldalon állnak, és ennek megfelelően viselkednek Roxfort ostrománál is. A látvány is a helyén van: a meseszerűség, a Gyűrűk Ura-s beborult égbolt, a szürke fenyegetés Roxfort körül, és Harry-ék épületeken belüli kalandjai jól elvannak egymással. Bár, ami azt illeti, Roxfort csatája helyenként átment fenyegető, trollokkal tarkított Gyűrűk Ura-féle megoldásba, és az nem volt annyira jó (persze, mivel nem tudjuk, a könyvben ez hogy volt leírva, nincs mihez viszonyítanunk..).
Szerencsére most kicsit visszafogták az óriáskígyós horrorisztikus elemeket, ami nem azt jelenti, hogy a kígyó háttérbeszorult volna, de nem rajta volt a hangsúly, hanem Harry Potter végzetén. A Harry-t játsszó Daniel Radcliffe remek volt, mindig nagyon kifejezően tudta érzékeltetni azt, amikor a főellensége az agyában és a lelkében kutat, meg azt, hogy bár már félig felnőtt, azért még mindig egy csendes árva kisfiú, aki tisztában van a küldetése súlyával. Egyébként Emma Watson (Hermione) és Rupert Grint (Ron) is jó formában voltak, minden kisebb rezdülést el tudtak játszani.
Ami Voldemort-ot, vagyis az orr-nélküli Ralph Fiennes-t illeti, ő valóban elég félelmetes jelenség, viszont végig nem tudtunk szabadulni a gondolattól, hogy ezt a szerepet biztosan a Schindler Listája miatt kapta meg. No, mindegy, annak örülünk, hogy most viszonylag kevés horrorszerű jelenet volt (kb.1), és hogy az érzelmi történések folyamatosan kifejezésre jutottak. Így nem a látvány vitte el a filmet (egy üres irányba), hanem maradt az is, ami a Harry Potter-világ gyökere: a varázslatok, a kiválasztottság és az ebben segítő ügyes és okos barátok, a felnőtt varázslók és mesterek tanácsai, és az elveszített szülők emléke.
A legeslegutolsó Harry Potter-film nem okoz csalódást: a rajongók egyértelműen szeretni fogják, de a többiek is jól fogják érezni magukat a nézése közben, és -szemben több HP-filmmel- itt még rendes érzelemmel telített jelenetekkel is találkozhatunk, végül pedig, hogy egy Columbo epizódból származó idézettel éljünk: mindenki azt kapja, ami jár. Szóval HP-hez képest teljesen rendben van.