Barátság Extrákkal
A Friends with Benefits jó alapokkal indul ezen a pályán: van egy majdnem jól megírt története, két mintaszerű karakterrel, akiket vonzó fiatal színészek játszanak el, megfelelő számú mellékszereplővel és mellékbonyodalommal, sok kellemes zene és pontosan kimért érzelmi csúcspontok alkalmazásával. 
Tulajdonképpen az alkotók nem is tudtak hibázni, Mila Kunis (Jamie) gyönyörű, Justin Timberlake (Dylan) nemcsak jól néz ki, de -mint tudjuk- énekelni is tud a színészi játék mellett, és szórakoztató azt nézni, amikor egy egymásra talált pár végig úgy viselkedik, mintha még mindig csak barátok lennének, szükségük van egymásra és már rég szerelmesek, de ezt nem vallják be maguknak sem.
Will Gluck rendező nagyon gyors tempót talált ki, már az első jelenet gyors vágásokkal ver át minket, de ez illik ide, mert az a koncepció, hogy mindenki gyorsan beszél, pontos, up-to-day infókat cserélnek egymással a szereplők, másodpercek alatt kerülünk képbe a legfrissebb New York-i valósággal kapcsolatban, főként a két főszereplőnek köszönhetően. Mila Kunis gyorsan és pattogósan beszél, Justin Timberlake hasonló tempóban válaszolgat, ilyen csúcsrajáratott stílusban kezdik el a “csak-szex” kapcsolatukat, a photoshop-szerű tökéletes testek (két remek karrierrel a hátuk mögött) megkapják, azt, amire szükségük van, és szinte csak a matematikai hibának köszönhető, ha az érzelmeik összekavarodnak. 
Bár számszerűen elég sok mellékszereplő van, és a fiatalok szüleivel működő két mellékszál is, azért a forgatókönyvnek akadnak hibái. Woody Harrelson karakterét csak a melegségével kapcsolatos vicces utalgatásokra használják, egy jó pár jó mondaton kívül nem jut neki sok szerep. A Kunis mamáját alakító Patricia Clarkson is eléggé béna karaktert kapott, a szexmániás, beindult ötvenes mama főként mint Jamie egyik fő gondja jelenik meg, aki időnként feldúlja az életét, de nem tud visszaemlékezni, ki volt a lánya apja. A Timberlake oldalon van egy érzékeny pont, a beteg apja személyében, amiből néhány kifejező jelenet következik, de ezt sem dolgozták ki teljesen. (Láthatóan lavírozni kellett a forgatókönyvíróknak a vicceskedős hangulat, és a drámaiság között). A remek színésznő Jenna Elfman-nek egy aprócska szerep jutott csak (Dylan nővére), amiben ráadásul nem tudta kiélni tökéletes vígjátéki vénáját (lsd. Alibi Törzs).
Végig az az érzésünk, ez a film is egyike a New York-ot népszerűsítő mozifilmeknek (amikből van jónéhány, és az elmúlt években ismét erősödött ez a hullám, miután New York valami miatt lecsúszott a “világ első számú városa”, a világ legtrendibb városa címekről). Nemcsak az olyan New York-i specialitásokat nyomja a film, mint egy flashmob közepén beszélgetni, vagy egy felhőkarcoló tetején heverészni, hanem a két top-életet élő fiatal főszereplő pergős stílusa, trendi életstílusa is nagyban New York-ot dicsőíti. A fiataloknak szóló vígjátékokban gyakran van olyan, hogy népszerű zenészekről, vagy fiatal sztárokról véleményt akarnak mondani az alkotók, vagyis legtöbbször ezt vicces beszólásként használják, ilyen pl. Justin Bieber “használata”, aki már majdnem minden második vígjátékban felbukkan, és ilyen volt itt is John Mayer zenész, vagy Shaun White szörfös szerepeltetése (ez utóbbit nem is értettük, semmi értelme nem volt White, mint agresszív idegen copfos fickó kétszeri filmbeli felbukkanásának, erőltetett elem volt).
Végülis azért működött a barátságba oltott szerelem témája, a huszas közönségnek megfelelően az alkotók kivettek belőle minden romantikát, és megküldték a profi, nagyszájú, tájékozott és nyílt élet-és beszédstílusú fiatalok mintájával. Kunis és Timberlake menő egyenként és együtt is, és ez remekül eladta a filmet. Ami az érzelmi bonyodalmakat illeti, ezt kicsit rövidre vágták, de talán ez illik a filmbeli gyorsasághoz. Ezzel együtt is sokan nézték világszerte, a 35 millió dolláros költségvetésű film most tart a 111.4 millió dolláros bevételnél. Mindent egyvebevéve élvezetes a film, Kunis és Timberlake remekül játszanak, és az is jelent valamit, hogy másodszor is lazán meg lehetett nézni, unatkozás nélkül...