Álmok Otthona

A cikk igaziból nem tartalmaz spoilert, de(!!!) felhívjuk a figyelmed, hogy ez a film a Hatodik érzék szintjén spolier-veszélyes :)))) Ha valaki elárulná neked azokat a részleteket, amiket jobb, ha nem tudsz, a film ugyanolyan élmény lenne - mégis jobb, ha befogod a füled, valahányszor valaki e filmről beszél hozzád :))) Egyébként inkább mégis azt javasoljuk, hogy majd akkor olvasd el e cikket, amikor már láttad a filmet. De komolyan. Ez a cikk itt lesz egy hét vagy egy hónap múlva is. Totál ráér elolvasni. A film pedig önmagáért beszél, nincs szüksége semmilyen cikkre - és neked sem :)

Nos, egy igazán nem mindennapi filmről van szó. Megérte megbízni Jim Sheridan-ben, és mégis megnézni, annak ellenére, hogy állítólag "horror-film". A film kezdete valóban zavarba ejtő, mert pont olyan, mint egy átlagamerikai átlaghorror. Egy család beköltözik egy álomházba, ahol furcsa dolgok történnek, sőt, meglehetősen ijesztőek. Mindennaposak az incidensek, amik miatt nemcsak a gyönyörű család idegeit (kedvencünk Rachel Weisz és Daniel Craig valószínűleg a legtökéletesebb szerelmespár a híres színésze között, ráadásul e film forgatásakor szerettek egymásba), de a mi néző-idegeinket is alaposan megviseli. Igen, az elején úgy tűnik, egyszerű horror. Persze, felmerül a kérdés, hogy vajon nem nagyobb horror-e az alapsztori, hogy tudniillik a házban meggyilkoltak egy családot, mint bármiféle baltás vagy láncfűrészes gyilkos felbukkanásától való félelmünk? Nos, a film erre a kérdésre igen-választ ad, ami azt is jelenti, hogy ez a film sokkal inkább a valóságról, az életről szól, valódi emberekről, valódi drámákról, valódi fájdalomról - mint arról, amitől a mozinézőkben meghűl a vér. Ez a fim pontosan ettől olyan gyönyörű, mint amilyen. Ráadásul ez már a második nekifutás, mert a Komfortos Mennyország már próbálkozott hasonlóval, tudniillik az áldozatok utóéletének megjelenítésével. Nos, a Komfortos Mennyország nem volt az igazi, ez a film azonban totális telitalálat.

Ha már szóba jött, egy kis kitérőt még talán megér felemlegetni, hogy a művészet (sőt, a filozófia is, lásd Kierkegaard műveit) általában pszichológián alapszik. Azok, akik jó művészek, képesek különleges trip-ekben részesíteni a befogadókat. Ehhez arra van szükség, hogy rendelkezzenek azzal a képességgel, amely lehetővé teszi, hogy a pszichéjükön és mások pszichéjén belül kiránduljanak. A jó művészek különleges képességű médiumok, akiknek a gyakorlati pszichológiából fekete övük van, vagy G-5 fokozatuk :)

Az Álmok Otthona egy különlegesen jó trip, illetve egy roppant jó trip, amely elképesztő módon különleges. Mondjuk így, pszichológiából ... mesterfokozat. Egy másik előfutára e filmnek az volt, amikor a fiatal Mathieu Kassowitz filmjében - de ezt most hagyjuk. Ez a fim sokkal érdekesebb annál, hogy más filmeket emlegessünk. Amit mondani akarunk, az elsősorban az, hogy egy különleges trip-ről van szó. Egy különleges élményről. Megtudni, milyen érzés valakinek a bőrében lenni - mert végül is minden trip egyben erről (is) szól. Valakinek, akinek a helyzete tragikus módon különleges. Olyan ez, mint a Lear Király. Shakespeare kiagyalt egy története, amely akár egy mese is lehetne, csak ő kicsikét elvitte a horror irányába. Milyen érzés egy apának, aki egyszer még gazdag és boldog, de aztán a gyermekei elűzik, földönfutóvá válik, s elméje jóformán megborul, végül (a francia táborban) a saját lányát, Cordelia-t is alig ismeri meg, azt hiszi, kísértet? Micsoda fájdalmakat él át? Milyen lehet a bőrében? Ezt az empatikus tripet kínálja Shakespeare az olvasóinak vagy a nézőknek a színházakban - coming to the cinema near you :) Hasonlóan emlékezetes trip a '90-es évekből, amikor Harrison Ford a Szökevényben elveszíti gyönyörű feleségét, a nyomozók pedig egyszeriben elkezdik őt gyanúsítani, sőt, elítélik, és halálbüntetést rónak ki rá (köszönhetően annak, hogy a felesége hangja, ahogy mondják, a síron túlról, az üzenetrögzítőről őt azonosította gyilkosaként ..), milyen érzés így várni a halálos injekciót?


a hair & makup osztály Oscar-t érdemel

Shakespeare-t egyébként azért is említettük, mert van a filmben egy jelenet, amikor Daniel Craig-et Rachel Weisz "Shakespeare"-nek szólítja. Fura dolog, de a horror-filmek vagy a horror-alapú filmek mind az elején a legjobbak, akkor amikor a hétköznapi életet mutatják, azt, hogy hogyan élnek akkor, amikor még nem alakult ki a bonyodalom. Borzasztó kár, hogy a nézők egyszerűen nem tudják elviselni a hétköznapok nyugiját, a csöndes estéket, amikor Daniel Craig végre az álmának élhet, otthagyta a giga-céget (egy újságot), és családjával végre vidékre költözik egy csodás házba, egy álom házba, egy Dream House-ba, hogy a regényét írhassa, ami már ott van a fejében, szinte megfogható, már csak le kell írni. Lehet, hogy ez sok-sok néző számra unalmas lenne, de mi abszolút szívesen néztük volna ezt az "uncsi", mézédes, hétköznapi boldogságról szóló bevezetést - akár a film végéig is (és meg vagyunk győz(őd)ve, hogy Jim Sheridan, az elképesztően érzékeny filmköltő megérti e panaszunkat :)).

Sheridan-t egyébként az Amerikában óta kedveljük igazán. A világ legfélelmetesebb filmje (a narkós kéregetővel, a fekete aid-szes szomszéddal, az állandó éles pénzgondokkal) - a mézédes hétköznapokról. A narkós kéregető, illetve a kapucnis motívum egyébként mintha ebben a filmjében is feltűnne, de akárhogyan is, ez a filmje is pontosan attól különleges, mint az Amerikában, hogy Sheridan rengeteget "tud az életről", hogy rengeteg csodálatos élménye van (köszönhetően családjának és a lányainak :)), és hogy ezek fényében roppant tisztán látja, az élet milyen gyönyörű dolog ..

A film persze, mint thriller nem tökéletes, ott van például az egyik hiba, ami kiveri a szemünket, hogy egy újságíró, sőt, szerkesztő hogy nem hallott a gyilkosságról, ami a zöldövezetben történt, pont ott, ahol ő házat vásárol? Vagy amikor a gyerekek játék közben eltűnnek, Rachel Weisz hangosan kiabálva keresi őket a házban (úgy, hogy előző nap valaki belesett az ablakon), de a gyerekek nem hallják, pedig csak egy vékony fal választja el őket, sőt Daniel Craig sem, pedig a fürdőszobában, ahol borotválkozik, simán meghallhatta volna, ha belegondolunk ... Azért az ilyen apróságok .. na mindegy, lényeg a lényeg, Sheridan-ben nem csalódtunk, mert a film, minden szörnyűség ellenére az életről szól és gyönyörű :)))) Ráadásul (bár istenbizony nem igényelnénk) a feszültségkeltéshez is mesterien ért, lásd, egy pár barna bőrkesztyűvel is hihetetlen feszültséget képes teremteni, csak azzal, hogy az illető néhány másodperccel később veszi le annál, mint amit várnánk :))) 16 éven felül mindenkinek ajánljuk, de nem mint horrort, hanem mint gyönyörű lélektani drámát ...