Room 304
Ha úgy nézzük, mint egy filmet, nem igazán értjük. Ha viszont úgy tekintjük, mint egy etűdöt, máris érhető: egy etűd, egy gyakorlat, amelynél az a feladat, hogy egy hotelen belül hozzanak létre valami rázós drámát, másfél órában.
Felbukkannak izgalmas szereplők, élükön Stine Stengade-vel, akit a Prágai Történet miatt nagyon kedvelünk. Izgalmas szereplők, akik ráadásul mind a saját nyelvükön beszélnek - a filipino takarító személyzet, a koszovói konyhamunkás és mosodás felesége, a spanyol átutazó nő mind a maguk nyelvén beszélnek (+ angolul) és ez nagyon üdítő. A másik motívum, ami üdít bennünket, az az idősíkok váltakoztatása, ami úgy néz ki, hogy időnként ugrik egyet a film, mintha a gépész összecserélte volna a tekercseket, és hirtelen azt látjuk, ami normálisan majd csak 10-15 perc múlva következne (nincs jelentősége, de egy tekercs 20 perc - a szerk). 
Tulajdonképpen nem idősíkokról van itt szó, hanem egy sajátos vágási megoldásról, egy sajátos narrációs, történetmesélési technikáról, miszerint egyszer csak előreugrunk időben, és látjuk egy jelenetsor végkimenetelét - majd utána következik az egész jelenetsor, az elejétől, hogy lássuk, hogyan jött létre az a végeredmény, amit már láttunk. Kifejezetten jó megoldás, hiszen minden egyes időugrásnál felkelti az érdeklődésünket, és aztán már izgatottan nézzük a filmet, mert beindul a sztori-követő ösztönünk, és mindenképp tudni akarjuk, hogy mi történt.
Gyakorlatilag ez a „mi történt” - kíváncsiság hajt minket végig a filmen. Ez a „cukor” a filmben, amitől a fogyasztás menet közben ízlik. Összességében azonban nagyon keveset kapunk. Sokkal kevesebbet, mint egy átlagosan üres filmtől. Leginkább két nő szerelmi-érzelmi életébe pillanthatunk bele, plusz egy zárkózott fickó életébe. A két nőt a legfelületesebben ábrázolják. 
Egyikük (Stine Stengade) megcsalja a férjét egy nős pasival, a főnökével, és úgy, hogy mindent megtenne, hogy a férfi összeházasodjon vele. Hogy miért? Nem igazán derül ki, mert nem értjük, nem ismerjük az életét, nem tudjuk, milyen a házassága, és azt sem, hogy mi a jó neki a viszonyban, amit e férfival folytat. Szomorú jelenetek sorozatát kapjuk, ez minden. A spanyol lány még durvább, még felületesebb történet, amit végképp nem tudunk sem megérteni, sem felfogni. A csaj ott van Koppenhágában, egy gyönyörű, intenzív, élénk, derűs városban. Ott van, de ki sem mozdul a hotelből, a hotel sötét, lehangoló falai közül. Miért?? A minibárt pusztítja és a hotel bárjában nyakalja az alkoholt. Miért? Egy gyönyörű fiatal nő, miért? Azt kell mondjuk, a helyében senki sem tenne ilyet. 
Ez az egész egy erőltetés, a film kedvéért, hogy azt lehessen mondani, vállalt egy minimál koncepciót, egy keretet, és ahhoz tartotta magát, hogy minden a hotel falain belül játszódik (leszámítva egy autót, amely a hotel előtt parkol:)). Miért akar ez a lány alkalmi szexet lepusztult férfiakkal, egy üres és sötét bárban - napközben (!!!), 2011-ben, ez nem felfogható. Kiállításokra járhatna, bérelhetne biciklit, finom szendvicseket majszolhatna, finom és derűs dánokkal bulizhatna együtt bárhol, koncerteken dobálhatná magát, boltokban vásárolgathatna, kávézókban bambulhatna - ehelyett ő a hotel sötét falai közt kamionsofőr karakterrel kezdeményez alkalmi szexet, hogy miután az durván sikerült, egy másik, hasonlóan borostás és lepusztult alakkal is megpróbáljon kikezdeni. Érthetetlen - az egész filmet régi filmekből származó karakter-klisékkel pakolták tele - amit 88 percnél azért nem sikerült tovább nyújtani. Még így sem, az időugrásokkal sem. Ráadásul a rendező nő!! A női művészeket pedig mindig sokkal nagyobbra tartjuk a férfiaknál, és pont az érzékenységük miatt - Birgitte Stærmose rendező most jól rácáfolt erre a javíthatatlan előítéletünkre.
Utólag az átlagosnál üresebb és lehangolóbb filmként gondolunk vissza a Room 304-re, és ahogyan a sötét falak közt rekedt karakterekre gondolunk, az jut eszünkbe, mi is jobban járunk, ha nem egy sötét vetítőben, hanem odakint, az őszi napsütésben, vagy mondjuk egy jó kis mozira (Odeon) lebontva, inkább odakint, a vidám kávézójában, és nem odabent, a vetítőben keressük az élet izgalmait ...