Finánc a Pácban
A végeredmény annyira nem lett meggyőző, bár az is igaz, nekünk már a Isten Hozott az Isten Háta Mögött sem igazán tetszett. A mostani konfliktus egy belga-francia határnál történik, a 90-es évek elején, amikor a kisebb határokat bezárták az egységes Európa jegyében. 
A két oldalon két kisváros, középen pedig az egyenként 3-4 fős határőr csapat, egy belga, Ruben Vandevoorde (Benoît Poelvoorde) vezetésével, és egy francia, Mathias Ducatel (Dany Boon) vezetésével. A történet nem túl szofisztikált: a belga határőr (Ruben) egy megveszekedett francia-gyűlölő, aki minden határon átlépő franciát sajtzabálónak, békaevőnek, és hasonlóknak nevez, és nagy hangon, hatalmas gesztusokkal fejezi ki átütő francia-gyűlöletét. A francia határőr viszont épp Ruben húgával jár már egy éve, titokban, de persze ilyen felállásban nem meri megkérni a kezét. 
Aztán amikor a határ bezárásával egy belga-francia vegyes határőr csapatot kell szervezni (két fővel), akkor hogy, hogy nem, éppen ők ketten lesznek az új mobil egység. Eddig nem túl izgalmas történet, de nem is kell annak lennie, mert (mint Boon előző filmjében), itt sem a csavaros fordulatok, vagy a cselekményből adódó feszültség adják a film erejét, hanem a különböző kultúrák, nyelvek, nyelvjárások kigúnyolása, némi helyzetkomikum, de főleg az előítéletekből származó humor.
Ebből a szempontból Ruben az igazi főszereplő, ő minden egyes helyzetben elő tudja adni magát, mint egy fafejű belgát (ez nem beszólás a belgákra, természetesen), aki hideglelést kap minden franciától. Az ezzel kapcsolatos jelenetek egyike-másika még vicces is, vagyis a majdnem két órás filmidőben párszor még nevetgélünk is. Amúgy a nyelvjárásos különbségekre vonatkozó gegek elég bénák, ezeken nem lehet nevetni, pedig még a trailerben is felbukkan egy.
Bár a történet nem tud kitölteni két órát (elég lassan csordogál a cselekmény), az egy jó vonal, ahogy a rasszista, előítéletes, fafejű Ruben lassan kezd feloldódni, és a francia Mathias-t kezdi megkedvelni. A kettejük mobil-akcióiból is adódik néhány kellemes és vicces perc, például amikor nem állnak meg nekik az autók, mert nem tűnnek profi határőröknek, vagy amikor a lerobbant autójukkal nem tudnak üldözésbe kezdeni. Aztán persze minden megoldódik, mindenki boldog és elégedett lesz, ahogy az egy könnyű vígjátékban elvárható, de a végkifejletig nem egyenletes a film menete.
Érthető, hogy Boon az előző őrült nagy kasszasikert akarta újra meglovagolni, és ezért lett a kulturális és nyelvi keveredés a fő vonal, de az sejthető, hogy egy francia-belga ellentét annyira nem rejt sok humor-lehetőséget, mint egy észak-francia kisváros saját nyelvjárást gyakorló lakóinak furcsa élete és egy dél-francia postás ottani beilleszkedése. Dany Boon itt is magára osztotta a “másik főszerepet”, de itt mérföldekkel normálisabb figurát játszott, mint az előző filmben, ahol az idiótaság lengte körül a karakterét.
Nem kérdés, hogy sok néző fogja viccesnek és elegendően jónak találni ezt a filmet, vagy legalábbis kellően szórakoztatónak. Bár helyenként valóban lehet rajta nevetni, azért ha azt mondjuk, “francia vígjáték”, ennél kicsit jobb film (és több laza humor) jut eszünkbe...