Mission: Impossible - Fantom Protokoll
Az új MI más, mint a többi. Kifejezetten James Bond-osra vették a figurát, sok utazgatás, sok verekedés, sok külső helyszín, ja, és felrobban a Kreml is :))) 
Az eddigi részek vakítóan bénák voltak, ez azonban nagyjából rendben van (bár a film bevezető jelenetéről, ami Budapesten játszódik, először azt hisszük, filmforgatás, annyira mű :))). Teljesen könnyedén nézhető. Tom Cruise karakterét valóságos csapattá szélesítették ki, helyesebben megtámogatták Jeremy Renner-rel és a Halle Barry-re hasonlító Paula Patton-nal, sőt, még egy vígjátéki karakterrel is, aki azért felelős, hogy a film mégse szálljon el teljesen a James Bond-i irányba (ahol azért nem állná meg a helyét, bár ez már a legutóbbi James Bond-okról is elmondható, kezdve a Die Another Day-el).
A film érdekessége, hogy az atomháborúval fenyegető szociopata szerepében Michael Nyqvist látható, akit a Tetovált lány c. trilógia amerikai változatában most Daniel Craig alakít majd :) Így a 3 filmen keresztül pozitív töltésű színész most egyetlen mozdulattal válik a világ legdurvább alakjává, és már a régi énjéhez sem tudunk visszanyúlni, hiszen oda belépett Daniel Craig :)
Az új MI sokat tanult az előző részek hibáiból, és kényszeresen törekedtek arra, hogy a hibákat kijavítsák, és ami jó volt, azt ezerrel megismételjék. Így kapunk most a végkifejletnél idióta, computer-rajzolt összecsapások helyett (műfaján belül) meglehetősen valós, életszagú verekedést, ezért kapunk egy homokvihart (mintegy a műanyag és a kék tenger ellentéteként :))), illetve, a régi epizódokból ezért maradt meg hangsúlyosan Tom Cruise mászása, amit most egy üvegfalon ad elő (nem túl izgalmas formában, maga a kitekintés a 130. emeletről izgalmasabb, mint az egész mászás, nem említve, hogy amikor egy pillanatra véletlenül lezuhan, az mennyire el van tolva :)).
A film ezzel együtt egyszerűen, de rafináltan van kiagyalva, úgy, hogy bár csak minimálisan, de mégis mindig le legyen kötve a figyelmünk, illetve, hogy mindig stimulálva legyünk. Ha másképp nem, hát a gyönyörű Léa Seydoux bérgyilkosként való bevetésével, aki Woody Allen Mindnight in Paris-ében a legizgalmasabb lánykarakter volt. Léa Seydoux szerepe persze majdnem a nullával egyenlő (hasonlóan Tom Cruise fikciós üvegfalmászós kesztyűjéhez - annak is a jobbkezes darabjához), de egy darabig fenntartotta az érdeklődést, stimulálta a nézőt, és .. ennyi.
Műfaján belül, illetve a néző egy ilyen filmmel kapcsolatos elvárásait tekintve, alapvetően rendben van ez a film. Pontosan azt teszi, amiért fizetjük: lazán szórakoztat. Később persze minden egyes jelenetről az jut eszünkbe, hogy ez sem volt akkora dobás, mint amilyennek az elején tűnt - de ... addigra ott a következő jelenet, ami az adott pillanatban épp megint stimulál bennünket. Gyakorlatilag így szánkózunk végig az egész filmen, jelenetről jelenetre, és végül csak egyetlen egy jelenetre fogunk panaszkodni, a legutolsóra, értelemszerűen :) Kicsit lapos volt? - na és :) Lement, megvolt, oké volt, kész. Nem volt kellemetlen, sőt, gyakorlatilag kellemes volt.