microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2011-12-08

Pénzcsináló

drámaiság a baseball-ban

Brad Pitt egy valóban létező baseball-forradalmat vitt filmre, úgy, hogy ő játssza benne a főszerepet (Billy Beane) és producere is a filmnek. Billy Beane egy valódi baseball csapatfőnök, aki 2001-től kezdődően megreformálta az addigi baseball-rendszert (sok pénz, sztár játékosok, stb), az erről írt könyv bestseller lett 2003-ban, majd többféle nehézség leküzdése után végül 2011-ben a film is elkészült belőle. A film megfelelő befogadásában sokat segít, ha kedveljük ezt a sportágat, és érdekel minket, hogy sikeres lesz-e egy újító menedzser, vagy elbukik.

Eredetileg 2009 júliusában kezdték volna el a film forgatását, a Sony Pictures gyártásában és Steven Soderbergh rendezésében. Aztán a pénzügyi világválság miatt visszalépett a Sony (túl “arty-nak” találták a történetet ahhoz, hogy egy szélesebb közönség megnézze), és a Paramount és a Warner Bros sem volt vevő rá. Végül a Columbia Pictures zászlója alatt, Bennett Miller (Capote) rendezésében 2010 nyarán valósult meg a forgatás, aminek a végeredményét december 8-tól láthatjuk a magyar mozikban.



Már az első jeleneteknél érezhető, egy komolyan vett és komolyan kidolgozott drámával állunk szemben, ahogy Brad Pitt egyedül ül egy üres stadion közepén és a kamera hosszú másodpercekig pásztázza a szemét, látjuk, hogy itt nem mindennapi történetről és karakterről van szó. Tényleg nem, de ezt kicsit túl sokszor hozzák a tudomásunkra az alkotók, az elvileg eszköztelen és természetes drámai játék ellenkező hatást ér el, a hangsúlyos mondatokat, beszólásokat és megmozdulásokat kicsit soknak érezzük, és szívesen szabadulnánk az “ez már történelem”-féle visszatekintés hangulatától. Brad Pitt egy volt baseball-játékost, jelenleg (a film jelenében, 2001-ben) csapatfőnököt játszik, aki az Oakland Athletics (A's) nevű csapatot futtatja, és egyik nap, miután 3 sztárjátékosát is megveszi egy gazdag konkurens csapat, megvilágosodik, és rájön, ki kell törnie az addigi rendszerből, és új alapokra kell helyezni a baseball játékot.


Az első jelenetek egyikénél számok jelennek meg a vásznon, amik érzékeltetik az Oakland-i A's csapat és a New York Yankees egy szezonra való költségvetésének hatalmas különbségét. Később erre az adatokra utalnak szóban is, hogy megértsük: egy szegényebb csapat nem engedheti meg magának a drága sztárjátékosokat, és azt is, hogy ebben a rendszerben ha egy csapat “kinevel” egy tehetséget, akkor azt hamar megveszik tőle a gazdag csapatok, és ők továbbra is “keltetőgépként” funkcionálnak. A film előkészületeinél (még a Soderbergh-korszakban) felmerült a kérdés a producerek részéről, hogy hogyan fogja a film azt a sok adatot, statisztikát, játékelemzést, szakkifejezést a nézőkre “borítani”, úgy, hogy közben élvezhető is legyen a film. Erre Soderbergh-nek kb. az volt a válasza, hogy “észrevétlenül” (nem szó szerint), plusz valódi játékosokkal készült interjú-részleteket gondolt belerakni a filmbe. Bár ez a fajta művészies effekt kimaradt a filmből, sok olyan elem működik, ami szintén a komolyságot, a történelem-szerűséget, a drámai vonalat hivatott erősíteni.
Ilyen az, amikor egy hosszú jelenetben azt figyeljük, hogyan akarnak a régi iskola képviselői új játékosokat szerezni az A's-hez. Mint egy maffiózó-filmben, 60-as, 70-es kipróbált szakértők ülnek körbe egy asztalnál, és mondogatnak mindenfélét, aminek külső szemszögből nem sok értelme van (jó játékos, tud ütni, ok, nem annyira tud, de majd megtanul, csúnya a barátnője, megnyerő a megjelenése, stb..). És közben a kamera ráfókuszál minden megszólalóra, mintegy még több hangsúlyt adva ezzel neki (ha nem lenne elég az a tény, hogy kb. 6-8 percig tart ez az egy jelenet). Az az alapérzésünk (ami megmarad a film végéig), mintha azért “nyomnának meg” egy-egy jelenetet, mert ezeknek a történése a baseball-rajongóknak igazi történelem, vagyis azt lehet mondani róla, hogy pl. “ez az volt, amikor Art Howe nem engedte a pályára x.y.-t, húha..”



Ezzel az a fő gond, hogy a film érdeklődő és értő közönsége leginkább az USA-ban található, és egy átlagos európai nézőnek már a film közepétől kezd sok lenni a rengeteg név, pozíció, és fontoskodás. (Valljuk be, nem esünk kétségbe azért, mert egy baseball csapat kiesik valamilyen döntőből, vagy mert valaki nem tudja elütni/elkapni rendesen a labdát, az amerikai nézők ezzel másképp vannak..). A nagyobb hatás kedvéért még egy fekete-fehér baseball-filmből is bevágnak részleteket, miközben egy igazi amerikai történetet látunk valakiről (Brad Pitt), aki mindent kockára tesz egy ismeretlen dologért, és a kitalált új rendszerétől akkor sem tágít, amikor megfenyegetik, hogy kudarc esetén nem tudja egyetemre küldeni a lányát, sőt, egy sportszer-boltban kell majd eladóként dolgoznia...



A film alkotói is tudják, hogy a pénzzel, mint központi elemmel nem lehet egy drámai filmet eladni, úgyhogy ezt az egyetem-dolgot nem is erőltetik (jobb is, mert minden második amerikai filmben ez a fő pénzhajtó-motíváció), inkább arra koncentrálnak, hogy Billy Beane bátorsága, és kövér segítőtársának elemzőképessége hogy tör át egy falat a kultikus amerikai sportágban. Szinte tapintható a vágya az alkotóknak egy komoly film iránt, mindenképp erős, drámai és mondanivalóval rendelkező filmet szerettek volna készíteni a baseball-ról, minden amerikai kedvencéről. Ezért talál ki Brad Pitt a karakterének olyan stílusjegyet, mint hogy folyton beleköp egy pohárba beszélgetés közben (valószínűleg még a játékos korából maradt szokás a köpködés), ezért tükröződnek a komputerelemző pufi srác (Peter Brand/Jonah Hill) szemüvegén a kék táblázatok, számokkal, ezért közelítünk rá gyakran Brad Pitt-re, miközben gyúr, és direkt nem nézi az aktuális mérkőzést, ezért játszik hihetetlenül modorosan Philip Seymour Hoffman (a Capote főszereplője) – a célt valamennyire elérték (komoly film lett), de nem a lazább, természetesebb típusból, hanem a kitalált, kiméricskélt, koncepciózus fajtából, amit kevébé szeret meg az ember, de egy Oscar-gálán például remekül mutat.



Úgy tűnik, Brad Pitt kicsit személyes fontosságúnak vette ezt a filmprojektet, hiszen kitartott egy évig, túlélt az érdeklődése 2 rendező-lecserélést (Soderbergh előtt is volt egy jelölt), és producerként is közreműködött. Mindent beleadott a játékába, emlékezetesnek beállított beszólásai, megmozdulásai voltak, miközben a lehető legjobban igyekezett érzékeltetni Beane elszántságát, eredetiségét. A pufi srác Jonah Hill kicsit túlzásba vitte az eszköztelenséget, ebből az újfajta játékstílusból az lett, hogy Hill mond valamit (“igazából 51-et, nem tudom, miért mondtam 47-et..”), aztán csak néz bele a kamerába (vagyis Brad Pitt-re), és mi nem tudjuk, ez miről szól pontosan... (A film 58 millió dollárból készült, és most tart majdnem 100 millió dollár bevételnél, ami igazán jónak mondható, még akkor is, ha - a már említett okok miatt – ennek a 75 %-a az USA-beli mozipiacról származik.) Az az érzésünk van, mintha a forgatókönyv folyton, vagyis sokáig változott volna (de az is lehet, hogy a vágás volt kissé radikális), mert pl. Brad Pitt elvált felesége, akit Robin Wright alakít, egyetlen jelenetben bukkan fel (és még egyszer hangban), pedig a forgatásról láttunk olyan képeket, amiben Brad Pitt-tel éjszaka egy kocsiban ül...



Mindenesetre Beane alakját csak úgy-ahogy sikerült Brad Pitt-nek bemutatnia, azt a visszaemlékezés képekből kivettük, hogy a kudarcba fulladt játékosi pályája sarkallta a szakértői új vizekre, de a személyiségéről nem kaptunk egy eléggé árnyalt képet. Ami pedig a baseball-t illeti, hasonlóan nem kedveltük meg jobban ezt a játékot a film után, mint pl. az amerikai focit a Minden Héten Háború c. 99-es Oliver Stone-film után. Túl sok jelentőségteli mozzanat, túl sok történelem-szerű megmozdulás, túl sok baseball-részlet – és végül túlzott drámaiság, ami miatt nem lett a kedvencünk ez a film...

-lido-
2011-12-08

Címkék: Brad Pitt



:::::::
  LÁSD: Pénzcsináló info-file
:::::::  (Moneyball 2011.)