De az, hogy te is résztvevõ vagy, most nem kockázatmentes, sõt, tulajdonképpen meg is halsz. Amikor a végén ott ül Tom Hanks a káosz közepén és vérzik, és azt mondják neki, hogy rendbe fog jönni, egy pillanatra valahogy el is hiszed, mert a film elején nem tudtad pontosan, hogy az a bácsi Mr. Ryan! Nem is foglalkoztál vele, mert annyira az elején van, és olyan „bénán" és gyerekesen jár, mint ahogy Tom Hanks szokott, meg a keze is remeg, ahogy Miller századosnak. Ez a kis jelenet annyira az elején volt már, hogy nem is emlékszel, és mégkevésbé gondolkodsz rajta, csak tudod, hogy Tom Hanks túlélõ.
És akkor ott így ül, , szépen süt a nap, beszél Ryannel, hogy „earn it!" „érdemelje ki" és egyetlen pillanat alatt meghal, és özönvíz szerûen beömlenek az amerikai katonák, mint a felmentõ sereg, és akkora vákum keletkezik, hogy elviselhetetlen. Csak ekkor értjük meg, hogy mi Ryan-nel vagyunk, és nem Millerrel, és hiába értjük meg, mégsem tudunk „kiszállni" Millerbõl, és a végén a temetõben ugyanúgy nézünk a film elejérõl ismert „Ryan" -re, mint egy kedves idegenre, mintha Tom Hanks nézné továbbra is, és rajta keresztül azok a katonák, illetve, : emberek, akik 1946-ban tényleg ott voltak. Amit a film végén éreznek a nézõk, igaziból nem is leírható, csak az arcokról lehet olvasni, ahogy kijönnek a moziból. Nem az van az arcukon, hogy rossz volt a film, vagy a vége, hanem az, hogy ilyen hihetetlenül jó filmet még nem láttak, csak szomorúak, de örülnek, hogy szomorúak. Az élmény napokon keresztül képes ott ketyegni az ember fejében, de lehet, hogy sokkal-sokkal tovább is. vége a kitérõnek