információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
William (Patrick Fugit), a 15 éves kamasz óriási lehetõséget kap a Rolling Stone magazintól: interjút készíthet egy nagy jövõ elõtt álló zenekar, a Stillwater tagjaival. 1973-ban járunk, a legendás rocksztárok fénykorában, akik oly nagy hatást gyakoroltak az akkori idõk fiataljaira. Nem csoda, hogy a zenerajongó William habozás nélkül vállalja a feladatot, hogy elkíséri turnéjára az együttest, még anyja (Frances McDormand) tiltakozása ellenére is. Ám az út másképp alakul a kezdõ riporter számára, mint ahogy tervezte. A zenekar egyik üdvöskéje, Penny Lane (Kate Hudson) révén közelebb kerül a tûzhöz, és egyre inkább részese lesz a zenekar életének. Tárgyilagos szemlélõbõl idõvel “szereplõvé" válik, s többé nem tudja elfogulatlanul megírni a történetet. Az élmény azonban ennél fontosabb tanulságot hordoz számára: rádöbben, mennyire fontos az életben a család - az igazi, és amelyet ki-ki magának választ.
Csak 15 éves, de már ott sürgölõdik egy rockkoncert kulisszái mögött, és közvetlen közelrõl láthatja bálványozott sztárjait. Bármelyik tinédzser szédítõ élménynek találná a lehetõséget, különösen egy olyan srác, akinek céljait és ideáljait a kor zenéje formálja. Ez az a döntõ tapasztalat, mely évekre meghatározza egész életét.
Mindez nemcsak William Millerre, a film fõhõsére igaz, lehetett volna idézet a rendezõ életrajzából is. Akárcsak ifjú alteregója, Cameron Crowe is zenei újságíróként kezdte 15 éves korában. 1976-ban, amikor még csak 16 éves volt, a Rolling Stone magazinnál kapott állást mint társszerkesztõ. A fiatal újságíró a kor számos nagyhatású zenészérõl írt portrét, készített interjút. Ezek a tapasztalatok mély nyomokat hagytak benne, éveken át elkísérték, s ahogy az élet az írástól a filmkészítés felé terelte, úgy érezte, mindez filmre kívánkozik.
“Szerettem volna egy olyan filmet forgatni, mely magába sûríti ezeket az élményeket - mondja Crowe -, az érzést, hogy mit jelent találkozni és interjút készíteni a zenekarokkal, részt venni a koncerteken. Nem önéletrajzi sztorit akartam, mely az írót dicsõíti, mert az az igazság, hogy sohasem éreztem magam a középpontban. Én pusztán külsõ szemlélõ voltam, akárcsak William Miller a filmben.
William testközelbõl láthatja az egész “cirkuszt", hogy hazaérve írhasson róla, miközben persze el kell árulnia a bálványaitól megtudott bizalmas információkat és titkokat. Emlékszem, roppant kiváltságosnak éreztem magam, hogy megadatott számomra ez a lehetõség. Úgy döntöttem, elmesélem a történetet - de csak akkor vágtam bele, amikor már nem a személyes érintettség vezérelt, csak a meggyõzõdés, hogy ebbõl érdemes filmet készíteni. Nagy ugrás volt ez, fájdalmas lépés, de amikor leszakadt rólam a dolog, az egész történet egyszerre kiteljesedett és túlmutatott az 1973-as év zenéjén. Magáról a zenérõl szól, arról, hogyan hatott rám és a családomra, hogyan hat rám a mai napig."
“Nyilvánvalóan nagyon személyes filmmel állunk szemben - teszi hozzá Ian Bryce producer -, de úgy gondolom, a történetbe mindannyian bele tudjuk élni magunkat. A korszak és zenéje bárkire hatást gyakorolhat, akár megélte, akár nem; annál inkább, mert azokat a legendás számokat még mindig hallgatják az emberek. És persze arra is élénken emlékszünk még, milyen volt 15 évesnek lenni. Egy felnõtté váló srác története ez, kapcsolata egy zenekarral, elsõ nagy utazása az otthontól távol, az elsõ szerelem .... ezek idõtlen témák."
A MAJDNEM HÍRES sztoriját jórészt William szemszögébõl látjuk. A fiú rockzene iránti szenvedélyes lelkesedése és a zenekarral eltöltött idõ gyökeresen megváltoztatja egész életét. “A film váza a következõ: - foglalja össze Crowe - egy fiatal, kezdõ újságírónak az a leghõbb vágya, hogy fantasztikus sztorit írjon, méghozzá úgy, hogy közben barátságban is maradjon “alanyaival", a zenekar tagjaival, akiknél klasszabb fickókkal még nem találkozott. Természetesen azt akarja, hogy szeressék õt. Arról szól ez az egész, hogyan találjuk meg helyünket a világban... és hogy milyen volt a világ, amikor 1973-ban magával sodort a rockzene õrülete."
Együtt a banda
Gail Levin szereposztó irányításával olyan fiatal színészt kerestek a fõszerepre, akiben megvan William összes tulajdonsága és elbírja a vállán a film súlyát. “Olyasvalakire vártunk, aki nem egyszerûen felmondja a dialógusokat, hanem õ maga is nyitottan és kíváncsian figyeli a világot, ráadásul a szereplõ idealizmusát is meg tudja ragadni - magyarázza Crowe. - Országszerte folyt a keresés, bár én arra számítottam, hogy végül mégis egy hollywoodi színésznél maradunk. Végül - hála Gail fáradhatatlan munkájának - egy napon belépett az ajtón, akire vártunk."
Õ volt Patrick Fugit, egy teljesen ismeretlen utahi srác, akinek bemutatkozó kazettáját a többszáz jelentkezõé között találták. A hónapokon át zajló személyes meghallgatások és videófelvételek nézése után benne találták meg a filmesek az igazán rátermett jelöltet. “Megnéztük a felvételt, és elõttünk állt William Miller - mondja a rendezõ. - Patrick vicces volt, kicsit félszeg, és sütött róla a tehetség."
A filmesek Los Angelesbe szerveztek számára egy találkozót a rendezõvel. “Patrick még sohasem járt itt - mondja Crowe -, és látszott rajta, mennyire megragadja a város. Rögtön éreztem, hogy bizonyos szempontból nagyon közel állunk egymáshoz. A találkozásunk után tudtam biztosan, hogy meg fogjuk csinálni a filmet."
Mint kiderült, Fugit képessége, hogy elragadtatott rajongónak mutassa magát, nem kívánt túlzott színészi erõfeszítést, mert - mint mondta - “végig nagyon ideges és ijedt voltam, s ez sokat segített, hogy közelebb kerüljek a szereplõhöz. Teljesen új világ tárult fel elõttem, s ebben az élményben nagyon hasonlítok Williamre. Ez volt az elsõ filmem, az elsõ csók a vásznon, és így tovább ... Mindezt fel tudtam használni, hogy beleéljem magam William érzéseibe. Nem pontosan ugyanaz, de a hasonló érzések segítettek, és végül is bejött a dolog.
William valószínûleg sohasem járt San Diegón kívül - folytatja Fugit -, és nincsenek igazán barátai, de mivel vérbeli rajongó, nehéz lenne nem akarnia az imádott rocksztárok barátságát. Szeretné, ha beilleszkedne közéjük és jófejnek tartanák õt, de valójában egyfajta tükör számukra: William szemén keresztül azt látják, hogy õk milyenek. Aztán ott van Lester Bangs, a pártfogója, aki azt tanácsolja, hogy ne barátkozzon a sztárokkal, így aztán William valahol középen marad."
Mivel William figurája a fiatal Crowe élményein alapul, Fugit a felkészülés során beleásta magát Crowe régi cikkeibe is. Ezzel együtt arra törekedett, hogy a szereplõt saját magából építse fel és ne a rendezõ utánzása legyen. Azt azonban nem tudta megakadályozni, hogy hasson rá Crowe szenvedélyes zeneszeretete. Fugit nem ismerte a 70-es évek nagyhatású zenéjét, kivéve talán azt a néhány slágert, melyet mai napig játszanak a rádióadók. Ezen Crowe elég egyszerûen segített. “Egy csomó lemezt hozott nekem, volt köztük Led Zeppelin, David Bowie, Neil Young, The Who, Peter Frampton.... Azt mondta: »Szeretném, ha a véreddé válna ez a zene.« A szerep miatt kezdtem el hallgatni ezeket a lemezeket, de most már igazi áhítatot érzek, ha meghallom õket. A zene és a zenészek a filmtõl függetlenül is életem fontos részévé váltak."
A filmbeli William számára mindezt a Stillwater együttes jelenti, melynek gitárosát Billy Crudup játssza. Úgy gondolja, Russell Hammond azért fogadja be Williamet az együttes belsõ köreibe, mert lát benne valamit, amivel azonosulni tud. “Russell nagyon sokra tartja a zenét, látja az értékét az életében, sohasem vette magától értetõdõnek - magyarázza Crudup. - Ugyanezt a nagyrabecsülést veszi észre a fiúban, nincs tehát abban semmi különös, hogy a zene világában olyan jól megértik egymást. Russell azt csinálja, amit szeret, de amint híresebb lesz, hirtelen azon veszi észre magát, hogy rajongói egyfajta hõsként tekitnetnek rá. Izgalmas feladat volt eljátszani egy zenészt, aki váratlanul szembetalálja magát a felelõsséggel - a rajongóival és az együttessel szemben -, és megfigyelni, hogyan reagál erre a változásra. A történet azt is látni engedte, milyen emberek a zenészek és a rajongóik, akik rendkívüli módon ösztönzik õket, hogy egyre jobbak legyenek. A remek sztori mellett Cameron Crowe is vonzott ehhez a munkához; nagy tisztelõje vagyok és csodálom azt a képességét, ahogy a humoron át érzelmeket és igazságokat közvetít."
Crowe-nak pedig az tetszett, ahogy Crudup a rocksztár mögött lévõ érzõ embert megragadta. “Billy intelligens, értelmes, de ellentmondásos embernek ábrázolta Russellt, akinek megvannak a maga értékei és hibái. Élõ, hiteles figurát teremtett, aki történetesen zenész. Nem egyszerûsítette le a szereplõt egy gitárral járkáló fickóra. Olyannyira belülrõl játszotta el, hogy egy idõ után már nem is kellett gondolnia rá, egyszerûen õ volt Russell Hammond."
A zenekar énekesét Jason Lee játssza, a banda másik két tagját pedig valódi zenészek, Mark Kozelek és John Fedevic keltették életre. “Ahogy a zenekar egyre népszerûbb lesz, a két frontember, Hammond és az általam játszott Jeff Bebe között úgy nõ a feszültség - mondja Jason Lee. - Jeff észreveszi, hogy az összes figyelem Russellre irányul, míg õ fokozatosan háttérbe szorul. Ez nagyon felzaklatja, mert a zenekar olyan sokat jelent neki, Russellel való barátsága nemkülönben. A színpadon mindebbõl semmi sem látszik, de amikor kihunynak a fények, a problémák újból elõkerülnek."
Russell életének nem ez a törés az egyetlen problémás pontja. Ott van még az együttes belsõ köreihez tartozó, elbûvölõ Penny Lane. S hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, William is beleszeret a mindenki által csodált szépségbe. Kate Hudsont eredetileg más szerepre hallgatták meg, de a rendezõ késõbb rájött, hogy Penny Lane-t egyenesen neki találták ki. “Kate felbukkanása revelációként hatott - mondja Crowe. - Megvolt benne a a figurára jellemzõ vonzerõ, kedvesség, õszinteség és sebezhetõség sajátos elegye. Pennyhez hasonlóan körülötte is megáll a levegõ, ha belép egy szobába. Rendezõként legszívesebben állandóan ráirányítanám a kamerát, mert az ember le sem tudja a szemét venni róla."
Kate Hudson az ellentétes érzelmek sokféleségét találta vonzónak a szerepben. “Van valami ártatlanság ebben a lányban, bár sokat látott és tapasztalt már az életben - mondja. - Az a probléma, hogy Penny a zene világában talált otthonra és családra; s akkor hullik szét minden, amikor a dolgok többé nem a zenérõl szólnak."
Fairuza Balk és Anna Paquin játsszák a zenakar másik két nõi kísérõjét. “Minden zenekarnak vannak rajongói, akik igazán ragaszkodnak hozzájuk, de Cameron azt akarta, hogy ezek a lányok nemcsak a bandával, hanem egymással is törõdjenek. Ez valóban egyfajta családias hangulatot feltételez" - mondja Balk.
“Olyanok ezek a lányok, mint a múzsák - teszi hozzá mosolygva Paquin. - Azért vannak itt, mert szenvedélyük a zene és támogatni akarják a zenekart, nemcsak legyeskedni körülöttük. Nem biztos, hogy a srácok értik a finom különbséget, de a lányok tudják, mit jelenet ez."
William számára nemcsak a zenekar jelenti a családot, hanem a nõvére, Anita (Zooey Deshanel) és az anyja, Elaine, aki még hiányával együtt is mindig jelen van a fiú életében. Elaine komolyan aggódik tizenéves fiáért, aki az utakat rója egy rockbandával, és nem is rejti véka alá elõítéleteit, melyek nagyjából a “szex, drog, rock and roll" közhellyel azonosak. Anya és fia között egyre nõ a távolság, melynek eredménye komikus és szívszorító egyszerre, s e hatás eléréséhez kivételes színésznõre volt szükség.
“Nagyon örültem, hogy ilyen színésznõt sikerült megnyerni a szerepre, mint Frances McDormand - mondja Crowe -, mert ez a film sok tekintetben az anyám elõtti tisztelgés is. Anyám a tudás harcosa volt és maradt máig, és Frances egy ilyen anyafigurát alakított. Elaine rájön, hogy bár a “szex, drog, rock and roll" közhely sokszor igaz, mégis túlléphet ezeken egy kívülálló megfigyelõ és tanulhat belõle anélkül, hogy maga is rabjává válna. Anyám eleinte csak a rock and roll árnyoldalait látta, de késõbb észrevette az értékeit is, és ma már nagy rockrajongó."
“Nem hiszem, hogy Elaine különc lenne - mondja McDormand. - Talán én vagyok az, legalábbis az emberek ezt gondolják rólam. Azt hiszem, õ inkább eredeti. Mások talán úgy vélhetik, túl szigorú vagy elfogult a gyerekeivel, de nekem az a benyomásom, hogy egyszerûen a maga módján, az általa ismert egyetlen módon neveli fel õket. Akárcsak a fia, õ is most “nõ fel" és jut alapvetõ felfedezésekre önmagával és a családjával kapcsolatban. Arra tanítja gyerekeit, hogy okuljanak a hibáikból; de a történet során rájön, neki is van mit tanulnia a magáéiból."
McDormandnak a legnagyobb kihívást talán az jelentette, hogy Elaine rock and roll-lal szembeni ellenérzéseit megjelenítse. Õ ugyanis a 70-es években volt középiskolás és imádta a hard rockot. Amikor a felvételek között Crowe zeneszámokkal igyekezett ráhangolni színészeit a jelenetekre, McDormandnak épp akkor volt a legnehezebb a szerepénél maradni. Egy napon például a Black Sabbath “Iron Man" címû száma szólt, McDormand pedig felugrott és gitárjátékot kezdett imitálni a zene ritmusára, a stáb legnagyobb örömére.
“Nehéz volt úgy rendezni Francest, hogy közben anyám a díszletek mellõl figyelt - mondta Crowe azokról a napokról, amikor anyja is megjelent a forgatáson. - Nem lehet szabadulni a helyzet különös hangulatától. Elõttem az anyámat játszó színésznõ, mögöttem pedig tényleg ott áll az anyám. Nem bújhattam el sehova."
Volt még egy ember Crowe életében, aki óriási hatással volt rá és akinek “jelenlétét" gyakran érezte a forgatáson. Õ volt a ragyogó, meg nem alkuvó dalszerzõ, Lester Bangs. Õ az, akiben William megbízik - ahogy a fiatal Crowe is tette annak idején. “Lester már nincs közöttünk, de sohasem fogom elfelejteni - mondja a rendezõ. - Óriási volt. Erõteljes hangja mindig velem marad, gyakran hallani véltem most is, a forgatás során, és azt a szenvedélyt sem lehet elfelejteni."
Philip Seymour Hoffman kapta a megtisztelõ feladatot, hogy eljátssza ezt a rendezõ számára oly fontos szerepet. “Cameron elmondta, ki volt Lester és mit jelentett neki - mondja Hoffman. - Mikor elolvastam a forgatókönyvet, tudtam, hogy ez egyike azoknak a szerepeknek, melyeket okvetlenül el kell játszanom. Egyrészt mert Cameronnak olyan sokat jelentett, másrészt a feladat miatt, hogy hûen adjak vissza egy ilyen embert. Nemcsak magam miatt kellett jól csinálnom, hanem Lester miatt, és Cameronért is, mert a barátja volt. Mikor a díszletek közé léptem, mindig Lester lényegét, a szenvedélyét akartam megragadni, mert tudtam, hogy Cameron észreveszi a különbséget."
Rock and roll
A film egyetlen szereplõje esetében sem volt olyan fontos a valósághûség, mint a Stillwater együttesnél. Ezért Crowe a két színészt és a két zenészt “továbbképzésre" küldte. Az általuk “rock and roll iskolának" nevezett órákat Peter Frampton vezette, aki nem csupán elvont tudással rendelkezett a 70-es évek hangulatáról - tekintve, hogy maga is a legnépszerûbb sztárok közé tartozott. Frampton Comes Alive címû lemeze minden idõk legkelendõbb koncertalbuma lett, a róla szóló cikket pedig történetesen egy Cameron Crowe nevû fiatal újságíró írta.
“Amikor a lemezt felvettük 1975-ben, a menedzsereim meséltek egy 16 éves, zseniális kölyökrõl a Rolling Stone magazinnál. Azt javasolták, mutassam meg neki az album anyagát, és ha tetszik neki, õ írhatja a cikket. Emlékszem, ott ültünk a stúdióban - akárcsak William a maga jegyzettömbjével a filmben -, és rögtön barátok lettünk. És most én dolgozom neki" - teszi hozzá nevetve Frampton.
“Szerettem volna, ha Peter is része a filmnek - veszi át a szót Crowe. - Mindent nagyon önzetlenül tett. A zene iránti lelkesedése mindenkit megfertõzõtt a forgatáson. Nem elégedett meg a mozdulatok és gesztusok átadásával, hanem igazi zenekarrá igyekezett kovácsolni a négy fiatalt. Hangszeres és énekórákat adott nekik, de ami ennél jóval fontosabb, hogy rávezette õket, hogyan érez egy zenész."
Kozelek és Federich a valóságban is zenekarban játszanak basszusgitáron, illetve dobon, nekik természetesen könnyebb dolguk volt; ám Crudup és Lee most ismerkedtek a zenei alapokkal és a színpadi viselkedés fortélyaival. “Billy tudta, hogyan kell tartani a gitárt és lefogni néhány akkordot - mondja Frampton. - Tehát csak a minimumot. Nem volt túl sok idõnk, ezért nem vehettük végig az összes hangot a gitáron De annyira törekvõ tanuló volt, hogy az egész szinte ösztönös dologgá vált. Hihetetlenül hamar együtt tudott játszani a zenekarral. Ami a legnagyobb örömet jelentette nekem, hogy bár a film kedvéért vette kezébe a gitárt, de a forgatás végeztével sem tette le és beállt a rock and roll gitárosok sorába."
A próbák után a San Diego Sports Arena színpadán állt elõször közönség elé az újdonsült zenekar. A színpad mögötti terület a korabeli plakátokkal és díszletekkel azokra a teltházas helyekre emlékeztetett, ahol Frampton, a Black Sabbath, a The Allman Brothers és mások egykor felléptek. Színes fények a színpad fölött, ahol egy csomó régi Marshall erõsítõ állt. Gibson és Fender gitárok várakoznak a színfalak mögött.
“Kihunytak a fények, és Noah Taylor, aki a menedzsert játszotta, bejelentette a zenekart, mire a kétszáz statiszta sikítozni és tombolni kezdett - meséli Lee. - Annyira valóságosnak tûnt az egész, hogy rögtön megugrott az adrenalinszintem. Ezt érezheti Peter és a többi zenész, ha a színpadra lép."
Crudup szintén az élmény hatása alá került, jóllehet színházi múltja révén nem ismeretlen elõtte az élõ közönség. “Egészen más érzés - mondja. - Amikor zenészként állsz a színpadon, az nem hasonlítható a színházban tapasztaltakhoz. Ha egy színdarabban lépsz fel, akkor nem te, hanem a szereplõ áll a nézõk elõtt. Igaz, a végén már a színésznek tapsolnak, de az nem azonnali elismerés. Amikor elõször játszottunk a közönségnek, és láttam az arcokat, az egészen megindító volt. Hirtelen megértettem sok zenész viselkedését, mert rengeteg kiváltságuk van, s ezt a fajta “hatalmat" a rajongóik ruházzák rájuk."
A leglelkesebb minden résztvevõ közül Cameron Crowe volt. “Maga volt a csoda, hogy a zenekar ilyen gyorsan megtalálta saját hangját. A forgatás kezdetén attól tartottam, hogy tipikus mozis zenekarnak fognak tûnni, de alaptalan volt a félelmben. Nagyon elkapták a dolgot. Úgy néztek ki és úgy szóltak, mint egy turnézó amerikai együttes, mely újabb sikerek felé halad. Sajnálom, hogy a fiúk a forgatás végeztével négy különbözõ irányban válnak szét. Szerettem volna, ha továbbra is együtt játszanak."
Életre kelnek a 70-es évek
A kor atmoszféráját nemcsak a zene idézte fel, hanem a film képi világa is, mely jórészt Clay A. Griffith és Clayton R. Hartley díszlettervezõk, valamint Betsy Heimann jelmeztervezõ munkáját dicséri. Mindannyian célul tûzték ki, hogy eredeti formájában állítsák elõ a 70-es évek elejének kulisszáit és kellékeit, mert nem a napjainkban elterjedt retro divatot akarták követni, hanem azt akarták, hogy a nézõ úgy érezze, visszautazott az idõben.
Crowe gyûjteménye a kor relikviáiból értékes kiindulópontnak bizonyult, emellett rendkívül sok tinédzsermagazint lapoztak át, és végignéztek számos filmet is. “Minden este 2-3 filmet néztünk meg, hogy magunkba szívjuk a kor hangulatát, kultúráját - mondja Griffith. - Láttuk többek között a Joe Cocker buszos turnéját végigkövetõ dokumentumfilmet, mely igen tanulságos volt."
Betsy Heimann jelmeztervezõ arra törekedett, hogy a szereplõk karakterét a sajátos jelmezek is sugallják. “De nemcsak a szereplõkkel, hanem a színészek alkatával is harmonizálnia kellett az öltözéknek - magyarázza. - Kate Hudson esetében például a kevesebb volt a több, mert éppúgy illett “angyali" arcához, mint a szereplõ egyszerre ártatlan és érzéki megjelenéséhez. A zenekar tagjai “törvényenkívüli cowboyoknak öltözött rocksztárok". Jeff inkább feltûnni vágyó fickó, ezért Jason Lee-t harsány színekbe, látványos fellépõruhákba öltöztettük. Russell visszafogottabb, Billy Crudup tehát inkább a hagyományos amerikai szerelésben, farmerben, pólóban és csizmában jelenik meg. A helyzet iróniája, hogy minél elszántabban szeretne feltûnni Jeff, annál inkább Russell felé húznak az emberek. A legjelentõsebb változást Patrick Fugit jelmezein lehet észrevenni, ahogy a történet során átveszi társai stílusát."
A zene
Noha a látvány sem elhagyagolható, a film igazi inspirációja a zene. “Arról is szól a film, milyen érzés felfedezni egy zeneszámot és aztán zsinórban újrahallgatni legalább tízszer - mondja Crowe. - Abban a pillanatban kortalan, idõtlen az ember, és visszahúzódik a saját kis magánuniverzumába. Azt hiszem, ezt az érzést csak a zene képes felkelteni. Olyan filmet akartam csinálni, mely után a nézõk azt mondják: »Igen, én is átéltem már ezt.« Ha az ember ennyire nyíltan kifejezni zeneimádatát, akkor azt is meg kell mutatnia, miért szereti annyira - ez a film tehát valójában “szerelmeslevél" a zenéhez."
A film zenei anyagának összeállításában részt vett Nancy Wilson zeneszerzõ és Danny Bramson zenei rendezõ is. A rajongók hallhatják kedvenceiket, többek között a Led Zeppelin, a The Who, a Black Sabbath, Elton John, Joni Mitchell, a Yes, Simon and Garfunkel és mások muzsikáját. A filmbeli Stillwater együttes számait Nancy Wilson és testvére, Ann szerezte, sõt Peter Frampton is beszállt két szám erejéig, hogy bõvítse a zenekar “diszkográfiáját".
“Számomra ezek a dalok a kor ajándékai - mondja Crowe. - Az elõadók közül sokan még mindig reflektorfényben állnek, másokat már elfelejtettek, de számomra mind mitikus figurák. Azt akartam, hogy emlékezzünk rájuk és szeressük õket. Büszke vagyok, hogy sok zenész támogatott minket és értékelte, amit csinálunk - többek között azzal, hogy engedték felhasználni számaikat.
Ez a film egyfajta köszönet részemrõl azoknak az embereknek, akik beszéltek velem, akik megérintettek és megváltoztatták az életemet: az anyámnak, a kedvenc zenekaraimnak, a nõvéremnek, Lester Bangsnek, és azoknak a lányoknak, akiktõl tanultam egyet s mást a szerelemrõl utam során. Sosem felejtem el õket és azokat az idõket. Lehet, hogy ez az idõszak sokak szemében már õskori történelem.... De nincs még olyan messze, és remélhetõleg a filmmel vissza tudtuk adni a hangulatát."
"time is not money"
