információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Párizs, a századfordulón. Christian (Ewan McGregor) ragyogóan tehetséges, fiatal író, aki apja akarata ellenére Toulouse-Lautrec bohém körében tölti napjait. A festõ vezeti be a Montmartre mûvésztársaságába, nem utolsó sorban pedig a mulatók csillogó, de dekadens, féktelen világába, ahol szinte minden elképzelhetõ - kivéve az õszinte szerelmet. Christian azonban õrülten beleszeret Párizs leghírhedtebb mulatójának legünnepeltebb csillagába. Satine (Nicole Kidman) a város leghíresebb kurtizánja, s a kánkán nevû botrányos táncáról ismert Moulin Rouge színpadán lép fel. Amikor Christian megjelenik az életében, választania kell a fiatalember szerelmes rajongása és egy másik férfi megszállott szenvedélye között...
Mítosz, dalban elbeszélve
Baz Luhrmann új filmjében a tõle megszokott, különleges látásmód szerint ötvözi a korszak kulisszáit a modern popdallamokkal, és teremt sajátos világot. A tragikomikus történet stilizált képei újrateremtik a korabeli Moulin Rouge elbûvölõ, dekadens és mámoros hangulatot.
A MOULIN ROUGE története az Orpheusz-mítoszból merít, melynek hõse, a dalnok alászáll az alvilágba, hogy megtalálja és visszahozza szerelmesét. "Ez a mítosz az idealizmusról és a felnõttségrõl szól, és annak felismerésérõl, hogy vannak dolgok az életben, melyek fölött nincs hatalmunk: ilyen például a szeretett társ halála, vagy a kapcsolatok, melyek nem tartanak örökké - mondja Luhrmann. - A mítosz szerint a veszteség vagy elpusztítja az embert, vagy lemerül az alvilágba, szembenéz vele és tapasztalatokkal telve, immár felnõttként tér vissza. A film fõszereplõje orpheuszi hõs, akinek szerelmi viszonya tragédiába torkollik."
A filmben e mítosz áll a Luhrmann filmjeibõl már ismert, sajátos színházi stílus középpontjában, melyet a rendezõ "vörös függöny" stílusnak nevez. "Veszünk egy egyszerû, valamelyik alapmítoszra építõ történetet, és egy olyan túlrajzolt, általunk kreált világba helyezzük, mely egzotikus, mégis könnyen felismerhetõ - magyarázza a rendezõ. - A Kötelezõ táncok a csillogó tánctermekbe vitt el, a Romeo+Júlia Verona Beach furcsa világába. Ezúttal pedig 1899-ben, a Moulin Rouge-ban bonyolódik a történet.
A moziban a naturalizmus rendszerint álomszerû állapotba ringatja a nézõt, hogy az zavartlanul figyelhesse a valóságot, ha úgy tetszik, a kulcslyukon át. Mi egy olyan állandó elemet alkalmazunk, mely ráébreszti és végig emlékezteti a közönséget, hogy filmet néz, és arra ösztönöz, hogy vegyen benne részt. Ezt a feladatot látta el a tánc a Kötelezõ táncok-ban, Shakespeare négyszáz éves nyelvezete a Romeo+Júliá-ban. A MOULIN ROUGE-ban ez az egyezményes jel, melyet a közönségnek vennie kell, a zene, vagy egyszerûbben a dal. Igen, a film alapvetõen musical, talán opera, végsõ soron dalban elmesélt történet."
A MOULIN ROUGE filmre vitele közel négyéves munkát jelentett Luhrmann és cége, a Bazmark számára. A világ több híres fotósa illusztrálta könyvben, amelyben a rendezõ a film kulisszatitkairól ír, így foglalja össze tapasztalatait: "A film végül is egy utazás története: az ifjúkori idealizmustól a felnõttkorig. Arról szól, miképpen változik egy ember igazsághoz, szépséghez, szabadsághoz, de legfõképpen a szerelemhez való viszonya."
"Realista mesterkéltség"
Luhrmann, miután eldöntötte, hogy új filmje musical lesz, mozgósította a Bazmark munkatársait, Craig Pearce társforgatókönyvíró, valamint Catherine Martin látványtervezõt, és társaságukban Párizsba utazott, hogy megírják a forgatókönyvet és alapos történeti kutatásokat végezzenek a századforduló Montmartre-járól. A korabeli Párizs és a Moulin Rouge világát úgy akarták visszaadni, ahogy az akkori közönség érezhette magát a zene, a tánc, a szex, a színház és a modern gondolkodás e sajátos kavalkádjában. Mindenrõl tudni akartak a kánkántól Toulouse-Lautrecen át az írókig és újságírókig, akik megörökítettték benyomásaikat a 19. század végi mulatóról. A filmesek rájöttek, miben különbözött ez a klub a többitõl, mi adta modernségét. Leginkább az, hogy lehetõvé tette az addig szigorúan elkülönült társadalmi osztályok kötetlen érintkezését, hiszen itt szemtõl szemben találkozhattak az arisztokraták és a parvenük a kétkezi munkásokkal, mûvészekkel, világfiakkal, táncosnõkkel és munkáslányokkal. "A Moulin Rouge-t leginkább a 70-es években mûködõ New York-i Studio 54-hez tudnám hasonlítani - mondja Craig Pearce. - Az is olyan hely volt, ahol befolyásos gazdagok és szegény fiatalok együtt szórakoztak. Pontosan ez a gondolat motiválta Zidlert, a mulató egykori impresszárióját is. Õ és Joseph Oller építették fel a »Nõk palotáját«, melynek lényege a kánkánnak nevezett táncõrület volt, a kor egyfajta sztriptíze."
Mialatt Luhrmann és Pearce a forgatókönyvön dolgoztak, Catherine Martin a párizsi tapasztalatokkal és a felhalmozott információkkal felvértezve hozzálátott a film látványtervének megalkotásához. Luhrmann elvárásait követve nem a történelmi tények szolgai újraalkotására törekedett, hanem hogy új, stilizált világot hozzon létre. "Mindig rendkívül alaposan kezdjük a munkát, precízen felépítjük az adott környezetet, hogy aztán késõbb, a történet érdekében céljainknak megfelelõen átalakítsuk az egészet - magyarázza Martin. - Átformáljuk a korabeli dolgokat, hogy a ma közönségéhez közelebb kerülhessenek. Baz olyan világot akart létrehozni, melynek stílusát a »realista mesterkéltség« jellemzi legjobban. Az általunk kreált Párizsba az õ elképzelései szerint született musical remekül illeszkedik. Olyan hely, ahol természetes, hogy dalra fakad az ember."
"A »vörös függöny« stílusban készült filmek egyik legfõbb ismertetõjegyei a klasszikus mozifilmekre emlékeztetõ utalások - mondja Luhrmann. - A MOULIN ROUGE-ban például a 30-as, 40-es és 50-es évek csillagainak jellegzetes hajviseletét és öltözékét idézzük: Marlene Dietrich a Kék angyal-ban, egy csipetnyi a Kabaré-ból, tisztelgés Rita Hayworth elõtt (Gilda). Reméljük, ez az állandó utalás és visszautalás segíti a közönséget, hogy jobban megértse a történelmi hátteret. Nagyon fontos, hogy a nézõk könnyen megértsék a történetet. Ebben a musicalben nem lassan és feltûnés nélkül adagoljuk a szereplõket és a helyzetet megvilágító elemeket, itt minden gyorsan és nyíltan történik."
A zene és a dalok valóban alapvetõek a karakterek és a történet szempontjából, ám a Luhrmann által választott mûfaj elég merész vállalkozásnak tûnt. A filmmusical ugyanis már jó ideje kiment a divatból, így aztán új utakat kellett keresnie, hogy a mû megszólíthassa a mai közönséget. A kulcs: a színészek eldalolják a történetet. "Feltett szándékunk volt a dalok írásakor, hogy azok ne pusztán díszítmények legyenek, hanem a történet szerves részei - magyarázza Pearce. - Így viszont nagy és erõs gesztusokkal kellett dolgoznunk, és a jeleneteket olyan mértékig széleseíteni, a karaktereket annyi energiával feltölteni, hogy ne lehessen mást tenni, mint ÉNEKELNI!"
"Baz nem kevesebbet tett, mint létrehozott egy teljesen újfajta musicalt - véli Fred Baron producer. - A klasszikus formát felrázta, új elemekkel vegyítette, és kevert egy új koktélt. A hagyományos hollywoodi musicalben a színészek dalra fakadnak, és a nézõ tudja, hogy mindezt elõre felvették. A mi színészeink valami egészen merész dolgot tettek: élõben énekeltek a kamera elõtt. Baz azt az érzést akarta felkelteni, hogy az éneklés maga a színjátszás, és hogy nem hagytuk el a történet világát egy zenés epizód kedvéért. A szereplõk belsõ hangja egy musical hangja lett."
Bár a színészek eléneklik a történetet, Luhrmann már a kezdetekkor eldöntötte, hogy "a film nem elsõsorban a hangról, és másodsorban a karakterekrõl szól, hanem színészekrõl, akik a szerepeiket dalban adják elõ. Két olyan embert kellett találnunk a fõszerepekre, akik mindenekelõtt színészek, de énekelni is jól tudnak."
"time is not money"
