információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Antonia (Margherita Buy) és Massimo (Andrea Renzi) a középiskola óta szeretik egymást, és több mint egy évtizede élnek boldog házasságban egy elegáns, római kertvárosi villában. Massimo azonban meghal egy autóbalesetben, Antonia pedig mély gyászba zuhan és képtelen rendes kerékvágásba zökkenteni életét. Dolgozni nem jár, elhanyagolja a barátait és a kollégáit, teljesen bezárkózik fájdalma falai mögé. Aztán megpróbál kiegyezni a veszteséggel, kezdi átvizsgálni a férfi holmijait és közös életük emlékei után kutat. Massimo irodájában egy festményre bukkan, hátán egy felirat - Fate Ignoranti -, és az ajánlásból rádöbben, hogy férjének szeretõje volt.
A felfedezés felrázza bénultságából, és nyomozni kezd az ismeretlen után. Csak egy vezetéknevet és egy lakcímet tud, de ez is elég ahhoz, hogy eljusson a házhoz, ahol újabb meglepetés éri. A szeretõ ugyanis nem nõ, hanem egy férfi, Michele (Stefano Accorsi). Megtörténik a drámai szembesülés, de hamar kialakul köztük a vonzódás is, mivel mindketten ugyanazt a férfit szerették. Aztán Antonia rájön, hogy Massimo nemcsak a jóképû fiatalember miatt járt ebbe a házba, hanem kiterjedt baráti kör, egész "család" vette itt körül. Míg õk ketten egy "zárt", védett családot alkottak, addig ez a közösség nyitott a világra, és mindenféle férfi és nõ megtalálható benne, nemre, fajra, társadalmi helyzetre és szexuális orientációra való tekintet nélkül.
Ahogy Antonia és Michele jobban megismerik egymást, felismerik, hogy sokkal több közös vonás van bennük, mint pusztán a Massimo iránti érzelmeik. Antonia kezd megbarátkozni ezzel a különös családdal, mely egyfajta védelmet jelent számára, és idõvel úgy érzi, helyettesítheti Massimo jelenlétét. Szeretetét pedig Michelére vetíti, mert férje halálával rendkívül magányossá vált. Kettejük kapcsolatában egyre közelebb jutnak a lehetõséghez, hogy egymásba szeressenek. De aztán Antonia rájön, hogy csak Massimo emléke az, ami összehozza õket, és úgy dönt, hogy elmegy.
Távozása nem menekülés, mert megértette, hogy mindeddig túlságosan védett életet élt; most viszont készen áll megnyílni a világ elõtt, és újra kezdeni. Kész újra szeretni.
*
Ferzan Özpetek a produkcióról
Életemben mindig is három dolog volt fontos: a szerelem, a család és a barátság. A film arról szól, hogyan látom én ezek keveredését, és hogy az így létrejött kapcsolat miként bõvíti a társadalmi és emocionális viselkedés új jelentéseit és új modelljeit.
A hagyományos, egyközpontú család - mint Antonia és Massimo filmbeli házassága - egy mind kiterjedtebb családdá alakul át, mely a felületes szemlélõ számára alternatívnak és forradalminak tûnhet. Tagjai barátok, szeretõk, szobatársak, átutazók és választott rokonok, vegyítve a fajokat, szexuális választásokat és a különbözõ nyelveket. Amikor megalkottuk ezt az "új" családot, rájöttem, hogy a bennem formálódó érzés majdnem gyermeki nosztalgia volt egy régimódi nagycsalád iránt. Aztán visszaemlékeztem, hogy gyerekkoromban egy kiterjedt közösség vett körül, melynek közeli vérrokonok, távoli rokonok, a család barátai voltak a tagjai; de olyan emberek is, akik más országokból jöttek, majd eltûntek, hogy néhány év múlva újra felbukkanjanak. De mindig visszatértek, megerõsítve ezzel az odatartozás érzését, tehát õk sem voltak soha kívülállók. Egy idõben még minden család népes volt, manapság viszont szinte minden családban egyre kevesebben vannak.
Elsõ játékfilmemmel, a Törökfürdõvel arra tettem kísérletet, hogy újra felfedezzem török gyökereimet, immár olasz szemmel. A következõ, Az utolsó hárem tulajdonképpen egy nyomozás volt, hogy miért szakítottam el ezeket a gyökereket és indultam el - szinte mint egy szentimentális számûzetésbe -, hogy másik kultúrát keressek, melyet végül Olaszországban találtam meg.
Ennek a filmnek pedig az a célja, hogy megértsem, miért élek itt és hogyan látom a mai Olaszországot Rómán, ezen belül is az én lakóhelyemen, Ostiensén keresztül, mely a maga emberi sokszínûségével annyira eleven, meleg és közvetlen környezet.
Másrészt oly sok jövés-menés, jó és rossz dolgok után megértettem: ahhoz, hogy megváltoztassuk az életünket, nem kell mindig elmenni és szembenézni az ismeretlennel, vagy elveszni távoli, egzotikus tájakon. Gyakran elég bekopogni a szomszéd ajtaján, vagy kinyitni az ablakot és hagyni, hogy aki arra jár, benézzen, és visszanézni rá. Ez szintén egyik jelentése a filmnek, mely szándékom szerint optimista felhívás, hogy bízzunk meg embertársainkban, ne legyenek elõítéleteink, és többé ne féljünk azoktól, akik más nyelvet beszélnek, más erkölcsöket vallanak, vagy egyszerûen csak másképp gondolkodnak, mint mi.
A filmrõl
A történet egy felsõ középosztálybeli nõrõl szól, akit tulajdonképpen sohasem érdekelt igazán az élet, és mindig a férje árnyékában élt, egy római kertvárosi villa elegáns falai között. Férje halála után tudja meg, hogy a másik évek óta titkos életet élt, és nyomozása elvezeti egy olyan világba, mely teljesen új a számára. Nemcsak azért, mert Róma egyik munkásnegyedében található, hanem mert kevésbé formális és sokkal nyitottabb, mint amelyet ismer, s ez a környezetet szembesíti saját félelmeivel és korlátaival.
Radikális váltás ez számára, egy másik valóság, ahol sok felszabadító tapasztalatban van része. Rövid idõ alatt, szinte észrevétlenül alakul ki benne az érzés, hogy szinte kész lenne átadni egykori férje helyét a szívében ezeknek az embereknek, akiknek létezésérõl nem sokkal korábban még sejtelme sem volt. A film egy belsõ változás története, egy olyan utazáson keresztül, melynek kiindulása és végállomása ugyanaz a város.
A film középpontjában az Ostiense kerület áll, gyakorlatilag az egész történet a környék utcáin és terein, lakásaiban és teraszain játszódik. A helyszín nagy jelentõséggel bír, egyrészt mert ez a város egyik központja, õsi és modern egyszerre, munkás és középosztálybeli, és a változás során nem semmisíti meg a tradíció nyomait. Másrészt pedig azért, mert a Via Ostiense 58 volt az a ház, ahol a rendezõ 25 éven keresztül lakott.
Özpetek, aki ma már olasz állampolgár, eddig két filmet forgatott, melyeket bemutattak a Cannes-i Filmfesztiválon, és sikerrel szerepeltek mind a nézõk, mind a kritikusok körében, Olaszországban és a világ más tájain is. Az elsõ két filmben a rendezõ a Kelet és a Nyugat viszonyát vizsgálta, jórészt a maga török származása miatt. Ez a harmadik film az elsõ teljesen olasz munkája. Olyan helyszínt akart hozzá választani, melyet jól ismer és nem csak a szeméhez, hanem a szívéhez is szól.
A film nemcsak a remek színészi játékkal, hanem szép felvételek sorával tart számot a nézõk figyelmére. A nagyszerû látványvilág megteremtésében a neves díszlet- és látványtervezõ, Bruno Cesari is közremûködött, aki korábban Az utolsó császár (The Last Emperor) címû filmért kapott Oscar-díjával, valamint A tehetséges Mr. Ripley-ért (The Talented Mr. Ripley) kapott jelölésével keltett figyelmet. Az õ segítségével épített át és egészített ki egy tágas terasszal Özpetek egy raktárt, ahonnan pompás kilátás nyílt a városra. Más jelenetekben, a kerület utcáin és piazzáin kívül láthatók többek között a piac, a bárka a Teverén, a Vas-hídnál, a Piramis, az Ostiense állomás és a szomszédos kertek.
Mivel a film nyitójelenete mindig meghatározza a stílust, nagy gondot fordítottak ennek kiválasztására, és úgy döntöttek, az Art Museum Acea lesz a helyszín. Nem változtattak rajta semmit, mert a múzeum már önmagában tökéletes látványt nyújtott, szép volt és szimbolikus. A jelenet a nõ és a férfi találkozását mutatja. Bár tizenöt éve házasok, itt adtak egymásnak randevút, s ez jelzi, hogy kapcsolatukban megmaradt az üdítõ játékosság, egy erõs és eleven kötelék gyengédsége. Elõször idegeneknek tûnnek: mintha a férfi megpróbálna szóba elegyedni egy ismeretlen nõvel. Az pedig, ismerve férje tréfakedvelõ természetét, veszi a lapot, és vele játszik egy darabig, míg a játék végén a nézõ rá nem jön, hogy tulajdonképpen egy házaspárt lát. A jelenet az õket hatalmukban tartó érzelmek eredetéhez helyezi el a párt: nagyon õsi, archetipikus figurák, mint a régi szobrok, és nagyon modernek is, mint az absztrakt alakzatok. Egyszerre tartoznak a múlthoz és a jelenhez, akárcsak azok az érzelmek, melyek a szerelemrõl, a házasságról, a felfedezõ utakról, az élet változásairól szóló filmek alapjául szolgálnak.
*
FERZAN ÖZPETEK
(rendezõ)
1959-ben született Isztambulban, Olaszországba 1978-ban költözöt, amikor római tanulmányait megkezdte az Università La Sapienzán. Részt vett a Navona Fõiskola jelmez- és mûvészettörténeti kurzusain, valamint filmkészítést tanult a "Silvio D’Amico" Mûvészeti Fõiskolán.
A Living Theaterben dolgozott Julian Beck mellett, majd 1982-ben, mint rendezõasszisztens vett részt a neves színész-rendezõ, Massimo Troisi "Scusate il ritardo" címû filmjében, késõbb pedig Maurizio Ponzi mellett a "Son Contento"-ban. Ezt követõen hosszú ideig maradt Ponzi elsõ rendezõasszisztense, és a rendezõ szinte összes filmjében közremûködött. Dolgozott továbbá Lamberto Bava, Ricky Tognazzi, Francesco Nuti, Sergio Citti és Marco Risi rendezõkkel is.
Utóbbi produceri feladatokat vállalt Özpetek elsõ saját filmjében, A TÖRÖKFÜRDÕ-ben (Il bagno turco), melyet az 1997-es Cannes-i Filmfesztiválon mutattak be a tekintélyes "Quinzaine des Réalisateurs" keretében. A film a közönség és a kritikusok körében egyaránt elismerést aratott Olaszországban és más országokban is. Az olasz produkciókra kevéssé jellemzõ módon ez a film elkerült Franciaország, Nagy-Britannia, Spanyolország, Skandinávia, Németország, Hollandia, Japán mozijaiba is, sõt még a "bevehetetlennek" tartott Egyesült Államokban is sikert aratott.
1999-ben jelentkezett második játékfilmjével. AZ UTOLSÓ HÁREM (Harem Suare) szintén a Cannes-i Filmfesztivál programján szerepelt elõször, az "Un Certain Regard" szekcióban, ezt követõen meghívták más nemzetközi fesztiválokra, többek között Torontóba, Seattle-be és Londonba is, és több mint 30 országban forgalmazták.
STEFANO ACCORSI (1971)
Jelentõs filmjei:
1990 - Fratelli e sorelle (R.: Pupi Avati)
1995 - Jack Frusciante è uscito dal gruppo (R.: Enza Negroni)
1997 - I piccoli maestri (R.: Daniele Luchetti)
1998 - Radiofreccia (R.: Luciano Ligabue) - David di Donatello díj legjobb színészként
1998 - Ormai è fatta (R.: Enzo Monteleone) - Grolla d’Oro díj legjobb színészként
1998 - Capitani d’aprile (R.: Maria de Medeiros)
1999 - Un uomo perbene (R.: Maurizio Zaccaro) - Grolla d’Oro díj legjobb színészként
MARGHERITA BUY (1962)
Jelentõs filmjei:
1988 - Domani accadrà (R: Daniele Luchetti)
1990 - La settiman della sfinge (R: Daniele Luchetti)
1990 - La stazione (R.: Sergio Rubini)
1992 - Arriva la bufetera (R: Daniele Luchetti)
1993 - Raphael (R.: N. Garcia)
1994 - Prestazione straordinaria (R.: Sergio Rubini)
1995 - Facciamo paradiso (R: Mario Monicelli)
1996 - Testimone a rischio (R.: Pasquale Pozzesere)
1999 - Fuori dal mondo (R: Giuseppe Piccioni)
2000 - Ombra del gigante (R: Roberto Petrocchi)
2000 - Tutto l’amore che c’è (R.: Sergio Rubini)
2000 - Controvento (R.: Peter Del Monte)
"time is not money"
