információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Úszó univerzum
O’Briannek a fõszereplõirõl elnevezett Aubrey/Maturin-regényeit Richard Snow a The New York Times-ban "a valaha írt legjobb történelmi regények"-nek nevezi. David Mamet, szintén a Times-ban, úgy tartja: "O’Brian az utóbbi harminc év angol nyelvû regényirodalmának egyik legnagyobb alakja."
Az alapötlet több mint tíz évvel ezelõtt született, amikor ifjabb Samuel Goldwyn és Patrick O’Brian elhatározták, hogy filmre viszik O’Brian néhány Aubrey/Maturin-történetét.
Goldwyn úgy találta, O’Brian mûvei nagyon is alkalmasak a megfilmesítésre, és meggyõzte az írót - aki évek óta nem volt moziban - arról, hogy Jack Aubrey kapitány és Dr. Stephen Maturin.kalandjainak bemutatására a film remek médium lesz.
A film a Kapitány és katona címû könyvben ábrázolt fõszereplõkre épít, de a húsz rész közül a tizedik, A világ túlsó oldalán címû regény elágazóbb sztoriját használja. Peter Weir szerint e regény történetének struktúrája sokkal áttekinthetõbb, filmszerûbb, s így jobban adaptálható.
A világ túlsó oldalán elbeszélõ szerkezetének használata tette lehetõvé azt is, hogy a film majdnem teljes egészében az óceán körül forogjon, ami Peter Weir szerint az O’Brian-regények értelmezésének, hangulatának kulcsa.
A film alkotói kínosan ügyeltek a részletek pontosságára annak érdekében, hogy a nézõ "valóban" visszamehessen a múltba, hogy ténylegesen résztvevõi lehessünk a kalandos eseményeknek, amely kétszáz évvel ezelõtt játszódnak a Nelson admirális korabeli flotta egyik hajójának fedélzetén. A csatában szerteszét szóródó faszilánkok, az egyenlítõi szélcsendzóna forrósága, a Horn-fok megkerülése vad viharban: a Kapitány és katona eddig nem látott tengeri felvételekkel kápráztatja el a mozilátogatót.
John Collee forgatókönyvíró szerint a Kapitány és katona, amely túlnyomórészt a Surprise fedélzetén játszódik, remekül illusztrálja Weirnek a szûk, önmagukba zárt világok megteremtéséhez való képességét. "Ez az, amit Peter brilliánsan csinál, mint A kis szemtanú és a Truman Show címû filmekben is láthattuk. A Kapitány és katonával most egy úszó univerzumot hívott életre."
A szereplõk kiválasztása
Lucky Jack Aubrey és Dr. Stephen Maturin Patrick O’Brian regényeinek központi alakjai, és e regények fõ témája a kettejük közötti különös barátság. Jack néhány valóságos hajóskapitány legjobb tulajdonságaiból van összegyúrva: csodás tengerész és bátor katona, még ha a parancsokat vonakodva teljesíti is. Életerõs, hangos és rossz vicceket eszel ki. Stephen kiváló õrmester, természettudós; kicsit nehézkes fickó, akinek azonban Jackével verseng a bátorsága.
O’Brian regényeinek varázsa abból adódik, hogy együtt jelenik meg bennük a két, ellentétesnek tartott archetípus: "a kapitány" és "a tudós". Az elõbbi Jack Aubreyban ölt testet - õt Russel Crowe formálja meg -, az utóbbi Stephen Maturin alakjában realizálódik, akit Paul Bettany alakít.
"Olyan ember õ, amilyen már nem létezik, nincs már Jack Aubreyhoz hasonló -mondja Crowe. - A Brit Királyi Tengerészethez mint munkáltatóhoz képest õ igen engedetlen alkalmazott. Azonban, ha küldetésének magasabb szempontjait tekintjük, nem követheti a parancsokat úgy, ahogy azt elvárják tõle, ezért aztán jóval többet is teljesít, mint gondolnánk."
Crowe kiélvezhette a "kapitányság" elõnyeit. "Naponta hetvenszer-nyolcvanszor is rám köszöntek a forgatás helyszíne és a lakókocsim közötti úton: ‘Jó napot, Kapitány!’. Tényleg nem akaródzott levenni az uniformist, egészen hozzám nõtt." Weir szerint Crowe-t amúgy is Szerencsés Jack szerepére teremtették. "Russel természeténél fogva energikus és tekintélyes, és már a kezdetektõl fogva õ volt az úr a hajón."
Crowe és Paul Bettany közös filmes múltja (Bettany játszotta Crowe képzeletbeli szobatársát az Egy csodálatos elmé-ben) nagy segítséget jelentett a Kapitány és katona hõsei közti viszony kialakításakor. "Az Egy csodálatos elme forgatásakor kifejlesztettünk egy közös nyelvet, ami most segített abban, hogy gyorsan és hatékonyan ábrázoljuk Jack és Stephen kapcsolatát. Örültem, hogy Peternek Paulra esett a választása. Azonos hullámhosszon vagyunk, és már apró jelekbõl megértjük egymást. Egy másik színésszel talán meg kellett volna állni a jelenet közben, és elmagyarázni ezt-azt. Paul és én azonnal tudtuk, mi lényeges és mi nem az."
"Öröm volt nézni, ahogy Paul átalakult Maturinná - mondja Weir. - Russell és Paul csodásan kiegyensúlyozták egymást, látszott, hogy barátok. Ha Maturin, ahogy Paul megformálta õt, a modern ember mintapéldánya, akkor Russell Jackje egy letûnt kor szimbolikus figurája lett."
Bettany arról beszél, hogy két dolog vonzotta õt a Kapitány és katonában: a történet és az alakok. "Patrick O’Brian könyveit nem lehet letenni - mondja Bettany -, és szerintem ez egy olyan akciófilm, amely egy, az élet viharait is kiálló mély barátságot mutat meg. Számomra ez rendkívül érdekes."
Stephen Maturin és Lucky Jack barátságának mélypontja az Acheron meglepetésszerû támadása után következik be. E támadás következtében Aubrey kapitány hajója súlyos károkat szenved, és emberei közül sokan meghalnak vagy súlyosan megsebesülnek. Az õt ért támadás ellenére - vagy talán épp attól ösztönözve - az Acheron legyõzésére indult küldetés kérdésében Jack eltökéltebb, mint valaha. Monomániája, amellyel az ellenséges hajóra koncentrál, felébreszti Stephen aggódását.
"Stephen úgy tanulmányozza az embereket, mint az állatokat; Jacket is - mondja Bettany. -Szerintem, amit Stephen érdekesnek talál Jackben, az az, hogy Jackre nem érvényes a hatalom megrontó hatása - Jack bölcsen bánik a hatalmával. De pont ez az, amit a film vizsgál. Stephen észreveszi, hogy az Acheron elfogása Jacknél lassan rögeszmévé válik, és ezzel a legénységet veszélyezteti."
Weir számára a kutatás a Greenwich-i Hajózási Múzeumba, a brit királyi flotta Victory nevû hajóján és az amerikai hadiflotta Constitution nevû hajóján tett látogatásokat is magában foglalta, ezenkívül kétszer hajózott el az ausztrál partoknál horgonyzó Endeavor-másolathoz. Aztán ott volt a könyvtár, amit a végtelenségig lehetett volna bõvíteni (pl. értékes elsõ kézbõl származó beszámolókkal), és - legfontosabbként - a tengeri csatákat megörökítõ festmények. "A festmények tanulmányozása arra indított, hogy olyan arcokat keressek, amelyek tükrözik a korszakot" - mondja Weir. Ezért Lengyelországban keresett statisztákat, "hogy elkerülje a nyugati diétákon nevelõdött, Kodak-mosolyú embereket, akiknek arckifejezése világot unt cinizmusról árulkodik."
A százharminc tagú legénység kiválogatásának nagy figyelmet szenteltek. A jellegzetes 18. századi arcok keresésével Judy Bouleyt bízták meg, és õ több mint 7000 jelentkezõt nézett meg. "Mintának a korból származó festmények és vázlatrajzok reprodukciói álltak rendelkezésünkre, valamint olyan ritka fényképek, amelyeket az 1840-es években David Octavius Hill és Robert Adamson készített angol halászokról" - mondja Weir.
"A világ végére is elmentünk, hogy megtaláljuk a megfelelõ arcokat - meséli Duncan Henderson producer. - Lengyelországból, Szenegálból, Ausztráliából és Szudánból jöttek emberek, hogy együtt dolgozzanak velünk."
A hajók és felszerelésük
A következõ kulcsfontosságú feladat Aubrey kapitány 28 ágyús csatahajóját, a Suprise-t hûen "alakító" hajó megtalálása volt. Az elõkészületek idején, egy európai útja során, Weir még a helyreállított Victory fedélzetén, Lord Nelson Trafalgart járt zászlóshajóján is körülnézett. Ezenkívül a rendezõ meglátogatott néhány hajófesztivált, és sok emberrel beszélt a világ hajós-közösségébõl.
2000-ben Weir csatlakozott Chris Blake kapitányhoz (akit a film egyik technikai szakértõjének kértek fel), hogy együtt hajózzanak az Endeavorön, Cook kapitány híres hajójának élethû másán. Egy évvel késõbb Weir másodszor is az Endeavorra szállt, ez alkalommal Duncan Henderson producerrel, Alan Curtiss executive producerrel és Russell Boyd operatõrrel.
A hajókeresés során Weir végül a Rhode Island-nél horgonyzó, amerikai illetõségu Rose-nál kötött ki. A háromárbocos fregatt, amely elõzõleg az ország legnagyobb vitorlás oktatóhajója volt, az 1800-as évekbeli Brit Királyi Flotta egy hajójának másolata.
A Twentieth Century Fox megvásárolta a Rose-t. (A film elkészülte után a Fox a hajót egy nonprofit hajózástörténeti szervezetnek adományozta.) A Rose átszelte a Panama-csatornát, útban Rhode Island-tõl a nyugati partra, átvészelt egy hurrikánt, amelyben eltört egy árboca, végül befutott a San Diegó-i szárazdokkba, és megkezdõdhetett Surprise-zá való átalakítása.
Az inkarnálódott Surprise-t, vagyis a Rose-t heteken keresztül használták a tengeren az elsõ és második forgatási idõszakban. Ezt a különleges díszletet korabelivé alakították, azon túl pedig alkalmassá tették arra, hogy a színészeknek, a filmkészítõknek, az operatõri csapatnak, a fodrászoknak, a maszkmestereknek, az öltöztetõknek, a kellékeseknek és még ki tudja hány szakambernek az otthonául is szolgáljon.
"Mindent elkövettünk a történeti hûség érdekében" - mondja Leon Poindexter, technikai és történész konzultáns. Poindexter húsz hajóáccsal dolgozott együtt a Rose San Diegó-beli helyreállításakor, és abban is segített, hogy a hajó visszakerüljön a mexikói Ensenadába, ahol eredetileg felépítették. "Részletes leírást kaptunk a hajó felépítésérõl az angol admiralitástól, és például pontos matematikai számításokat végeztünk a vasmacska ideális méretének meghatározásakor - folytatja Poindexter. - A hajó minden darabjának kialakítását, egészen a horgonyláncokig, gondos kutatás elõzte meg."
A filmkészítõk négy hónap alatt megépítettek a második "Surprise"-t, ezt a hatvan tonna súlyú tankhajót, amelyet aztán egy 26.000 négyzetméteres medencében helyezték el a bajai Fox Stúdióban, amely egyébként a Titanic otthonául is szolgált.
Ezenközben a Weta Workshop új zéland-i székhelyû speciális effekt-stúdiójában (részben ok dolgozták ki A Gyûrûk Ura trilógiájának hatáselemeit) hajómaketteket építettek - az õ Surprise-uk kb. 8 méter hosszú volt -, illetve több számítógépes változatot is készítettek.
A mexikói hajómodell egy különleges, a filmgyártásban eddig egyedülálló, kardáncsuklós szerkezetre épült. Bivalyerõs hidraulika visz életet a hatalmas szerkezetbe, amely a legkülönfélébb mozgásokra ad lehetõséget, és ezzel felidézi egy hajó bukdácsolását a tengeren.
Russell Boyd operatõr megjegyzi, hogy a kardáncsuklóknak köszönhetõen a hajómodellen olyan volt a filmezés, mintha a tengeren lettek volna. "Meg kellett tanulnunk a tengerész-lépést, még mielõtt dolgozni kezdtünk volna a hajón." Boyd és teamje egy olyan daruval dolgoztak, amelynek csúcsában a kamera háromirányú (horizontális, elõre-hátra irányuló és vertikális) siklásra volt képes, és ez lehetõvé tette a filmesek számára, hogy ellensúlyozzák a hajó mozgását.
A Surprise ágyúfedélzetét imitáló berendezés szintén kardáncsuklóval volt mozgatható, sõt forgatható, akárcsak a hajómodell, és azzal az illúzióval építették meg a Fox bajai stúdiójában, mintha a tengerre lehetne látni róla. A harmadik kardáncsuklós szerkezetet a Berth Deck-i hármas számú stúdióban állították fel, egy alacsony mennyezetû, függõágyakkal teli, szûk kabin alatt, ahol a matrózok aludtak és étkeztek. Az Orlop, a Surprise legalsó fedélzete, a négyes számú stúdióban épült fel, ami késõbb az Acheron ágyúfedélzetének adott helyet, és ez lett a helyszíne végsõ összecsapásban látható közelharc-jelenetnek is.
A bajai Fox Stúdió adott helyet a Surprise egyéb helyiségeinek is, mint például a Nagy Kabin a kettes stúdióban. Ez szolgált Aubrey kapitány privát szálláshelyéül, itt vacsorázott a kapitány a tisztikarral, és ide vonult vissza, ha magányra volt szüksége, hogy átgondoljon néhány döntést. De itt jött össze Maturinnal is, mikor hegedû-cselló duettet játszani támadt kedvük.
A legvalóságosabb tengeri vihar
Peter Weir elsõ és legfõbb elvárása a legmodernebb vizuális hatásokkal szemben a láthatatlanság volt - nem számított a rengeteg kutatás, fejlesztés, sem a mûvészi érték, sem az effektek kidolgozásába beleölt számtalan munkaóra. "Peter kitartott amellett, hogy a Kapitány és katoná-n nem látszódhat, hogy számítógéppel belebabráltunk - meséli a vizuális effektusokért felelõs Stefen Fangmeier. - Ha nem veszik észre, hogy belenyúltunk - vagyis a közönség beleéli magát a történetbe és élvezi az elõadást, illetve Peter szubjektív látomását -, akkor jól végeztük a dolgunkat. Amúgy is mindannyian - a közönség és mi, készítõk is - belefáradtunk már a sok lézerkardba, ûrhajóba, meg galaktikus ütközetbe. Üdítõ egy kicsit valami múltbeli, a valóságban gyökerezõ dologgal foglalkozni."
A film úgynevezett "láthatatlan" vizuális effektusait leginkább a tájfunjelenetben alkalmazták, amelyben Jack Aubrey üldözi az Acheront, a Surprise megkerüli a Horn-fokot, az idõjárás egyre romlik, a tenger és a szél pedig egyre fenyegetõbbé válik. Jack ekkor áll elõször szemközt az igazán keményen dühöngõ viharral, ráadásul egy 36 és fél méter magas keresztvitorlás árbocozaton.
A számítógéppel készült anyagot valódi felvételekkel ötvözték: egy az egyben lefilmeztek egy, a Horn-foknál tomboló tengeri vihart, hogy a tájfun a vásznon valóban akkora legyen, mint az életben.
"A vihar-jelenethez preparálnunk kellett az egész filmfelvevõ-felszerelést, nehogy teljesen elázzon - meséli Russell Boyd operatõr. - Hydroflex zsákokba burkoltuk a kamerákat, amely azért lehetõvé teszi a gépek megszokott használatát. Akkor is tudtunk forgatni, amikor köbméternyi vizeket zúdítottak ránk a kellékesek."
A forgatás egy része a hagyományos valóságkeltõ eszközökkel folyt: színészek az épített hajódíszleten, hullám-, szél- és esõgépek, stb. Ezeket ötvözték a számítógépes grafika legújabb vívmányaival, és rendelkezésre álltak még Paul Atkins felvételei arról viharról, amelyeket az éppen a Horn-fokot kerülõ Endeavor fedélzetérõl rögzített. Valódi viharról készült képsorokat elsõként olvasztottak így bele jelenetbe, s a hatás nem is marad el: hátborzongatóan közelinek érezhetjük a veszélyt.
A másik nagy jelenethez - a Surprise és az Acheron utolsó csatájához - készített még az ILM rengeteg komputeranimációt. A digitális hajók, illetve a hajómakettek (ezek a The Weta Workshop alkotásai) segítségével készítették azokat a dinamikus képváltásokat, amelyeket nem lehetett a tengeren leforgatni.
A történelmi hûség
Peter Weir azt szerette volna, ha a Kapitány és katona a korszak hadihajóinak életét hûségesen közvetíti a nézõk felé.
Sokszor nyolc évnél nem idõsebb fiúk szolgáltak ún. "puskapor-majmokként", és rohangáltak az ágyúfedélzetre, hogy muníciót vigyenek az ott harcolóknak. A tisztek általában olyan fiatal nemesekbõl kerültek ki, akiket a kapitány fennhatósága alá helyeztek mint kadétokat, és ott ugyanúgy tanultak és olvastak, ahogy azt egy civil iskolában tették volna. Weir esetükben azt akarta láttatni, hogy mennyire felnõttként kezelték õket a fedélzeten annak idején: ugyanúgy kellett érteniük a hajó irányításához és ugyanúgy kellett csatázniuk, mint a többieknek.
1805-ben, a brit III. György uralkodásának negyvenötödik évében a trafalgari csatával végéhez közeledett a hõs Lord Nelson ragyogó pályafutása. A franciák elleni háború kitöltötte Nelson egész életét.
Crowe tanulmányozta a tengerészet történetét és elsajátította azokat a készségeket, amiket akkoriban a Brit Királyi Flotta kapitányának tudnia kellett. Kívül-belül megismerte a hajót, fel tudott mászni a köteleken, e tanulásban pedig Andrew Reay-Ellers konzultáns volt a segítségére. "Russelnek Jack Aubrey húsz év alatt elsajátított hajózási ismereteivel kellett rendelkeznie. Hétrõl hétre nagyon sok idõt töltöttünk közösen a fedélzeten, stratégiákat, manõvereket vettünk át, kapitányi parancsokat elemeztünk. Jack, bár õ maga nem kezelt semmit személyesen, valaha kadét is volt, ezért tudnia kellett mindent. Russel órákat töltött diagramok és a tengerészeti irodalom tanulmányozásával, elsajátította a korra jellemzõ vívótechnikát. Annyira akarta ismerni hajója minden szegletét, ahogy Jack Aubrey ismerhette volna."
Crowe-nak hegedûórákat is kellett vennie, tudniillik Jacknek mûvészi ambíciói voltak, és együtt zenélt Stephen Maturinnel, aki viszont csellózott. Crowe hónapokig dolgozott együtt régi ausztrál barátjával, a hegedûvirtuóz Richard Tognettivel (aki késõbb beszállt a film zenéjének komponálásába is), és Robert E. Greene hegedûmûvésszel, aki ezt megelõzõen Crowe-val az Egy csodálatos elme forgatásakor találkozott.
Stephen Maturin megformálásához Paul Bettanynek is sok mindent kellett elsajátítania. Konzultált a Királyi Orvosi Egyetem sebészével, Mick Crumplinnel, aki történész is, és Crumplin sebészi eljárásokkal ismertette meg õt, amiket aztán Paul a filmben hasznosított. De ellátogatott a La Jolla-i Scripps Óceánkutató Intézetbe, hogy tanulmányozza a pre-darwiniánus világ ismeretét a rovarokról, állatokról, halakról.
Egyszóval a filmkészítõk célja az volt, hogy életre keltsék a régi világot. Ennek érdekében mindent fölhasználtak: a szakértõk tudását, történeti forrásokat, múzeumok gyûjteményeit, korabeli tárgyakat, festményeket, naplókat, illusztrációkat, hajónaplókat, eredeti nyomtatványokat, és nem utolsósorban Patrick O’Brian írásait.
Jelmezek és makeup
Wendy Stites jelmeztervezõ és csapata több mint kétezer uniformist készített a Surprise tisztjei, közlegényei, tengerészei és tengerészgyalogosai számára, és ugyanúgy az Acheron tisztjeinek és tengerészeinek. Stites részletes kosztümleírásokat talált Patrick O’Brian regényeiben, de a Brit Nemzeti Tengerészeti Múzeum anyaga is nélkülözhetetlen volt a kor öltözködésének rekonstruálásakor. Ott a film alkotói egy klimatikusan ellenõrzött szobában megtapinthattak egy eredeti kapitány-egyenruhát. Feljegyzéseket készítettek róla és megmérték a váll-lapokat, a gombokat, a szövetet és az aranypaszományt, hogy késõbb a megszólalásig hasonló másolatokat készítsenek a filmhez. A kosztümkészítõ csapat pakisztáni, indiai, skót, ír, angol és kínai szöveteket használt fel, és a tisztek, valamint a közlegények ruháit Angliában varrták meg. A kadétok ruháival az utolsó pillanatig vártak, a kadétjelöltek ugyanis folyamatosan nõttek - így is majdnem kinõtték már a ruhákat, mikor a felvételre került a sor. A patinás brit textilcég, az Abimelech Hainsworth, amely manufaktúráiban 1783 óta szövi a ruhákat, látta el a tiszteket kabátokkal, és a londoni M.B.A. Costumes cég varrta az egyenruháikat. A walesi Kirsti Buckland asszony, akinek családja 1700 óta köti a tengerészek sapkáját, több mint 150 "Monmouth"-sapkát kötött a filmbéli tengerészeknek az eredeti minta alapján. "A ruhák koptatása és karbantartása már nehezebb feladat volt - mondja Stites. - Hiszen tükrözniük kellett azokat a történéseket, amin egy katona vagy egy tengerész keresztülmegy."
Edouard Henriques maszkmester és brigádja huszonhat fõ- és több mint száz háttérszereplõt sminkelt ki. Henriques speciális makeup-technikákat alkalmazott, hogy megmutassa, mennyire ki vannak téve a tengerészek az elemeknek és a vad természeti erõknek. "Különleges festékekkel dolgoztunk, hogy nyersességet adjunk az arcoknak, és vörös égésnyomokat mutassunk a testeken, orrokon, füleken. Aztán barnítanunk kellett õket, ahogyan az út során egyre jobban lesültek." A fogakat is koszolni kellett. Hogy ne kelljen minden nap újrafesteni a színészek fogait, a sminkesek egyéni kivitelezésû, festhetõ és kivehetõ fogakat csináltak nagyon vékony mûanyagból. Végül is 120 ember makeupját kellett gondozni hat hónapig: koszolni a fogaikat, a körmüket és meg-megújítani a sebeiket. A végsõ csatában ez a szám négyszázra ugrott, amikor a francia tengerészeket alakító csapat is csatlakozott a produkcióhoz.
Yolanda Toussieng fodrászmester portrékat, festményeket és fotókat tanulmányozott át korabeli borotvákról, fésûkrõl. "Patrick O’Brian regényébõl megtanultam, hogyan fésülték egymást a tengerészek a hajón - mondja Toussieng. - Néha befonták egymás haját, és kátrányt használtak, hogy szorosabb legyen a fonat. Egyszer vagy kétszer borotválkoztak egy héten, hajat egyszer mostak. A fedélzeten nem volt sok friss víz, és ez tisztálkodási szokásaikat is meghatározta." Toussieng úgy becsüli, hogy kb. négyszáz hajfonatot készített a forgatás alatt, ötöt személyenként: felmelegítette a speciális folyadékot, és a színész haját összefogta vele.
A Galapagos-szigetek
A Kapitány és katona eddig az elsõ és egyetlen játékfilm, amit a Galapagos-szigeteken forgattak. Az Ecuadorhoz tartozó Galapagos egy sor különleges állat- és növényfajnak ad otthont, beleértve a világ más részein mára kihalt óriásteknõst is. Amikor Darwin történelmi jelentõségû utazása során 1835-ben a Galapagos-szigetekre ért a Beagle fedélzetén, a növény- és állatvilág gazdag laboratóriumára lelt. A filmkészítõk hónapokon keresztül leveleztek az ecuadori kormánnyal és a Galapagos Nemzeti Park képviselõivel, mielõtt engedélyt kaptak volna a forgatásra, tekintve, hogy a stáb igen nagy volt, és Galapagos igen fontos szerepet töltött be a filmben. Tudniillik ez az egyetlen hely, ahol a Surprise legénysége elhagyta a hajót. A filmben Stephen Maturin természettudós az, aki az utazás során mindenáron látni akarja a Galapagost.
"Maturin egy olyan világot tár elénk, amelyben a tudomány hatalmas átalakuláson megy keresztül. Stephen munkássága, ahogy azt Patrick O’Brian sugallja, jelzi, hogy hamarosan, kevesebb mint negyven év múlva érkezik Darwin, és olyan felfedezéseket tesz, amelyek lehetõvé teszik az evolúció elméletének megalapozását.
Weir és egy kisebb forgatócsoport hét napig filmezett Galapagoson. A színészek közül Paul Bettany, Max Pirkis és John DeSantis másik 36 stábtaggal és az összes felszereléssel egy kis kirándulóhajón voltak elszállásolva, amit csak azért építettek, hogy körüljárják vele a Galapagost. A filmeseket, a színészeket, a stábot és a felszerelést minden nap kis csónakokkal szállították a szigetre, majd vissza a hajóra, ha leszállt az éj. Mindeközben a komputeranimátorok átalakították Baja szürke szikláit, hogy a galapagosi látképhez hasonlítson, és digitálisan klónozott madarakkal, iguánákkal és más, Galapagoson honos élõlényekkel népesítették be a Baján fölvett képeket.
Zene
Egy ausztrál trió - Iva Davies, Richard Tognetti és Christopher Gordon - szerezte a film zenéjét. Iva Davies popzenei és klasszikus tradíciókat ötvözött; Richard Tognetti Russell Crowe-t tanította hegedülni; a filmzenéket komponáló Christopher Gordon pedig a nagyzenekari részt hozta a projektbe. A történet idejét tekintve nem véletlen, hogy a film zenéjének egyik forrása Bach (Cselló szvitek), a másik pedig Mozart, és rajtuk kívül más klasszikusokat is felhasználtak.
A dobok domináns szerepét Davies így magyarázza: "A dobok jelzik a hajó elõrehaladó mozgását, azt, hogy küldetést teljesít." A filmzene legnagyobb meglepetése a szintetizátorok használata. "Peter néhány jelenethez valami olyasmi zenét kért tõlem, amit én futurisztikusnak nevezek, és ebben hûen tükrözodik az, hogy ezek a 19. századi tengerészek elszánt felfedezõk voltak."
Patrick O’Brianrõl
Patrick O’Brian a huszadik század egyik jelentõs, bár a szélesebb közönség elõtt viszonylag ismeretlen írója. Regényeit gyakran hasonlítják Jane Austen, sõt Homérosz mûveihez a kritikusok. Regényeiben leginkább a napóleoni háborúk korabeli brit tengerészet világát eleveníti fel, káprázatos részletességgel. A nagy mûveltségû O’Brian munkáit pszichológiai éleslátás, sziporkázó szellemesség és fordulatokban bõvelkedõ cselekmény jellemzi.
"Mr. O’Brian minden sorával a történelmi leckék legfontosabb tanulságaira emlékeztet minket: arra, hogy az idõk változnak, de az emberek nem, s hogy a valaha elõttünk élt férfiak és nõk - fájdalmaikkal, ostobaságaikkal és gyõzelmeikkel - valójában saját életeink térképei" - írja róla Richard Snow a The New York Times Book Review 1991. januári számában.
Patrick O’Briant Joseph Banks és Picasso életrajzírójaként is számontartják. Elsõ regényét, a Testimonies-t és válogatott elbeszéléseinek gyûjteményét (Collected Short Stories) a HarperCollins adta ki újra. O’Brian több francia mûvet fordított angolra, köztük Simone de Beauvoir regényeit, illetve Jean Lacouture Charles De Gaulle-ról szóló életrajzának elsõ részét. 1995-ben elsõként vehette át az irodalmi életmûért járó Heywood Hill-díjat, és ugyanebben az évben egy komoly brit kitüntetéssel (Commander of the Order of the British Empire - CBE) is jutalmazták. 1997-ben a dublini Trinity College tiszteletbeli irodalomprofesszorává nevezte ki. O’Brian 2000 januárjában hunyt el.
"time is not money"
