információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Steven Soderbergh, az Oscar-díjas Traffic és az Ocean’s Eleven - Tripla vagy semmi rendezõje legújabb munkájában Stanislaw Lem Solarisának sajátos újrafeldolgozására vállalkozott. Szerelmi történetrõl van szó, mely a megváltásról, a második lehetõségrõl és egy baljós világûrbeli küldetésrõl szól.
Soderbergh Solarisa tehát alapvetõen érzelmes, rejtélyekkel teli szerelmi történet, melynek cselekményét tudományos-fantasztikus háttér foglalja keretbe. A jövõben játszódó történet alaphelyzete a következõ: Dr. Kris Kelvint azzal a feladattal bízzák meg, hogy megtalálja az okát a Prometheus nevû ûrállomáson tartózkodó, tudományos kutatást folytató, mindössze háromtagú tudóscsoport rejtélyes viselkedésének. A kutatók ugyanis mindenfajta kommunikációt megszakítottak a Földdel.
Kelvin, miután áttanulmányozza a Prometheuson lévõ csoport vezetõje, Gibarjan (aki mellesleg Kelvin jó barátja) hivatalos közleményét, elvállalja a feladatot. A parancsnok Kelvin segítségét kéri, de hogy miért, nem hajlandó - vagy nem képes - elmagyarázni. Az ûrállomásra érkezõ Kelvin, aki tisztában van azzal, hogy az õ véleménye nyomán születik meg a végsõ döntés a Prometheus további sorsáról, megdöbbenve látja, hogy Gibarjan idõközben öngyilkosságot követett el, a bázison maradt két tudós pedig paranoiához hasonló elmezavar jeleit mutatja. Látomásaik minden bizonnyal a Solaris nevû bolygón végzett kutatómunkájukkal állnak összefüggésben.
Lassanként Kelvint is hatalmába keríti e különös világ misztériuma: a Solaris megajándékozza a lehetõséggel, hogy újraélje feleségéhez fûzõdõ múltbéli kapcsolatát, mely az asszony halála óta folyamatos bûntudatot és lelkiismeret-furdalást okozott benne. Vajon képes megváltoztatni a múltat, vagy arra van kárhoztatva, hogy újra elkövesse ugyanazokat a hibákat?
George Clooney játssza Kris Kelvin szerepét, aki látszólag megmagyarázhatatlan kérdésekkel kerül szembe az ûrállomáson. Feleségét, Rheyát - akinek korai halála azóta is kísérti Kelvint - Natascha McElhone alakítja. Jeremy Davies és Viola Davis az ûrállomáson dolgozó tudósok szerepében tûnik fel, akik elkeseredetten igyekeznek megfejteni a Solaris titkát, még mielõtt az elpusztítja valamennyiüket. A balsorsú Gibarjan parancsnokot a német színész, Ulrich Tukur formálja meg.
Steven Soderbergh (író, rendezõ, operatõr és vágó) Solarisa új adaptációja Stanislaw Lem sci-fi klasszikusának; a regényt elsõként Andrej Tarkovszkij filmesítette meg 1972-ben. Producer: James Cameron (Lightstorm Entertainment), Rae Sanchini és Jon Landau (Titanic). Ügyvezetõ producer: Gregory Jacobs (Szembõl telibe). Társproducer: Michael Polaire (Mulholland Drive), Charles V. Bender. Látványtervezõ: Philip Messina (Ocean’s Eleven - Tripla vagy semmi, Traffic, Erin Brockovich, zûrös természet). Zene: Cliff Martinez. Jelmeztervezõ: Milena Canonero (Tûzszekerek - a legjobb jelmezekért járó Oscar-díj; Barry Lyndon).
AZ ELÕKÉSZÜLETEK
Bár Soderbergh rendezõ többször adta már jelét rendkívül sokszínû alkotói fantáziájának - elég, ha a legutóbb filmre vitt Ocean’s Eleven - Tripla vagy semmire vagy a Szembõl telibe címû független vígjátékra gondolunk -, sci-fi-vel azonban eddig még nem kísérletezett. "Ezelõtt nem kerültem a tudományos-fantasztikus mûfaj közelébe, leginkább azért, mert teljességgel hidegen hagyott a mûfaj technikai háttere - magyarázza. - Nem keltette fel az érdeklõdésemet annyira, hogy filmet készítsek egy néhány évtizeddel késõbbi, elképzelt vagy megvalósíthatónak vélt technológiáról, vagy ha úgy tetszik, egy technikai-civilizatórikus világról."
Soderbergh akkor kezdett kacérkodni a mûfajjal, mikor egy barátja a Twentieth Century Foxnál felvetette az ötletet, hogy újra vászonra kellene vinni Stanislaw Lem Solarisát. Nem sokkal ezután Soderbergh értesült róla, hogy a filmrendezõ James Cameron és Lightstorm Entertainment-beli munkatársai, Rae Sanchini és Jon Landau megszerezték a jogokat a produkció megvalósításához. Érdekes adalék, hogy a Lightstormnak csaknem öt évébe került, míg a két alkotóval és az 1972-ben készült Tarkovszkij-féle változat jogbirtokosával, az orosz állami filmvállalattal, a Mosfilmmel való megállapodást sikerült tetõ alá hoznia. A 81 éves író állítólag vonakodva egyezett bele a jogok átadásába. "Öreg vagyok már, tartózkodom attól, hogy mindenre nemet mondjak" - nyilatkozta egy magazinnak.
James Cameron számára - aki a filmben produceri minõségben mûködött közre - igazi álomprojektnek ígérkezett a Solaris megfilmesítése. Cameronra mély benyomást tett Andrej Tarkovszkij ábrázolásmódja és gondolatvilága, Stanislaw Lem regénye pedig mindennél jobban izgatta. "A külsõ történések annyira eltörpülnek a lélekben és az emlékezetben zajló események, vagyis a személyiség belsõ átalakulása mellett - jegyzi meg Cameron -, hogy ezer meg ezer különbözõ mód létezhet a mû képi feldolgozására."
Cameron lelkesen fogadta a hírt, hogy Soderbergh megrendezné a Solarist. "Váratlan szerencsének éreztem, hogy Steven maga ajánlkozott a könyv újrafeldolgozására - mondja Cameron. - Tudtam, hogy a munka, ami kikerül a keze közül, sokáig beszédtéma lesz a közönség körében, mint ahogy ez korábbi filmjeivel is így történt. És felettébb kíváncsi voltam, mit kezd ez a valóban sokszínû és egyedi fantáziájú alkotó ezzel a tömör, összetett mûvészi anyaggal."
Soderbergh találkozott Cameronnal, Landauval és Sanchinival, hogy megvitassák a Solarisszal kapcsolatos elképzeléseiket. "Elmondtam nekik, hogy már megvan a koncepcióm - idézi fel Soderbergh -, éppen ezért szeretném én megírni a forgatókönyvet is. Vázoltam elõttük a terveket, majd megpróbáltam elmagyarázni, mi az, ami a regénytõl és Tarkovszkij filmjétõl lényeges pontokon eltérõvé teszi saját verziómat."
Amint befejezte a Traffic utómunkálatait, Soderbergh eljuttatta a Linghtstormba a Solaris elsõ filmtervét. Újabb "piszkozat" következett, majd nem sokkal késõbb Soderbergh és a Lightstorm készen állt rá, hogy a Twentieth Century Foxszal karöltve életre hívja a terveket. "Úgy érzem, inkább én tanultam Steventõl - mondja Cameron -, mint õ tõlem. Elment, és megírta a forgatókönyvet, anélkül hogy bárki is befolyásolta volna saját elképzelésével. Nem mondtuk neki, mit hogyan szeretnénk, csupán azért ültünk le beszélgetni, hogy megerõsítsük koncepciója mûködõképességében. Mi csak vártuk, mivel tér vissza. És mondhatom, elsõ forgatókönyve felülmúlta minden várakozásunkat."
Soderbergh persze másként emlékszik az alkotó folyamatra. Mint mondja, kész koncepcióval érkezett ugyan a Cameronnal és munkatársaival való megbeszélésre, ám készségesen elfogadta a rendezõ-producer észrevételeit és útmutatásait. "Jim Cameron mestere a flashback technikának, az idõsíkokat váltogató narrációnak - mondja Soderbergh. - Nagyon tudja, hogyan kell felépíteni egy nem-lineáris történetet. A történetrõl folytatott háromórás beszélgetésünk során érintettük a jövõ technológiájával, köztük az ûrhajózással kapcsolatos kérdéseket, de foglalkoztunk pszichológiai problémákkal is, mint amilyen a magány, az elszigeteltség és az orvosi nyelven szenzoros deprivációnak nevezett állapot, mely az érzékekre ható ingerek nélkülözését jelenti. Magnóra rögzítettem a beszélgetést, majd lejegyeztem az összes mozzanatot, melyet a film szempontjából fontosnak találtam, mégha csupán egy kósza ötletfoszlány vagy egyetlen mondat volt is az."
A TÖRTÉNET
A Solaris forgatókönyvéhez Soderbergh elsõsorban Stanislaw Lem regényét használta alapanyagként, de természetesen Tarkovszkij filmjébõl is merített. Õ így beszél errõl: "Az én verzióm legfõbb »újítása« az, hogy Tarkovszkij és Lem mûvével ellentétben részletesen ábrázolom Kelvin és felesége múltbéli kapcsolatát: megtudjuk, mi történt közöttük évekkel azelõtt, még a Földön. Úgy gondoltam, ezt a szálat mindenképpen bele kell szõnöm a történetbe ahhoz, hogy láttassuk, él-e Kelvin a Solaris »eleven« óceánjától kapott második lehetõséggel, és képes lesz-e jóvátenni korábbi bûneit."
Soderbergh rendezõi koncepciójában tartózkodott attól, hogy standard sci-fit készítsen, felhasználva a mûfaji kánon klasszikus rekvizítumait, ûrfegyvereket, rosszakaratú idegeneket és a többit. "Ez a film nem akciófilm - mondja Cameron. - Persze sci-fi abban az értelemben, hogy a benne megfogalmazott gondolati fikciót csak és kizárólag e mûfaj keretein belül képes ábrázolni, mely fikció nem más, mint az egyén találkozása saját emlékezetével és a megtisztulás, a bûntudattól való megszabadulás lehetõségével.
A film a világegyetem legtávolabbi pontjára visz el, de ott Kelvin nem idegen világot, hanem önmagát találja meg. Saját emlékezetével kerül szembe, és újraperegnek elõtte mindazok a dolgok, amelyek megtörténtek vele, bûnei, amelyeket elkövetett. És lehetõséget kap, hogy megváltoztassa azokat, ha ezt az utat választja."
Kelvin választásai elkerülhetetlenül összefonódtak Rheyához fûzõdõ kapcsolatával. A regényben Stanislaw Lem összetett, szenvedélyes és zaklatott viszonyként ábrázolja Kelvin és Rheya szerelmét, mely motívum az új Solaris magját képezi. Ebben a tekintetben Steven Soderbergh filmje egyértelmûen szerelmi történet.
Jon Landau producer így vélekedik errõl: "Steven több különbözõ mûfajt elegyít egy klasszikus szerelmi történetben. Ha meg kell határozni a film témáját, azt mondom, a Solaris olyan szerelemrõl szól, melynek megadatik a második esély. Kelvin lehetõséget kap, hogy megtudja, ugyanazokat a döntéseket hozza-e meg újra, amelyeket a múltban meghozott, vagy képes lesz-e változtatni önmagán."
"Az eleve elrendeltetés kegyetlen gondolat - teszi hozzá Soderbergh. - Kelvin és Rheya kapcsolata tragikus véget ért. Amikor az asszony megjelenik a Prometheuson, mindketten küzdenek a gondolat ellen, hogy kapcsolatuk ugyanazon az úton halad majd, mint a múltban. Az emlékekkel, a bûnnel, a megváltás lehetõségével és a már megtörtént dolgok újra-átélésével kapcsolatos gondolatok nagy hatást tettek rám. Ahogy az egyik szereplõ fogalmaz a filmben: »nincsenek válaszok, csak választások«."
E belsõ történéseket egységes cselekménnyé, méghozzá egy sci-fi cselekményévé a misztérium szervezi, az a - tudósok, köztük Kelvin számára is - rejtélyesnek tûnõ probléma, mely a pszichológust a "szolarisztika" tudományát mûvelõ kutatók bázisára, a címben szereplõ bolygó körül keringõ ûrállomásra viszi. A Solaris vizsgálatára alakult csoport nyugtalankodni kezd, mert a Prometheus fedélzetén tartózkodó kollégáik hosszú ideje nem adnak hírt magukról a Földre. Nem tudni, életben vannak-e még, megsebesültek-e, birtokában vannak-e még valóságérzéküknek, vagy nem érte-e õket valamilyen támadás. Mivel Kelvin közeli barátja a küldetést irányító tudósnak, õt küldik a Prometheusra, hogy oldja meg a rejtélyt.
"Attól a pillanattól kezdve, hogy Kelvin az ûrállomás fedélzetére lép, érzi a nézõ a veszély közeledtét, sõt jelenlétét - mondja Cameron. - Azonnal persze nem tudni, miben is áll ez a veszély, de az ember sejti, hogy valaminek lennie kell - egy szörnyetegnek, egy gyilkosnak, bárminek. Aztán kiderül, hogy a Prometheuson tartózkodó tudósok intellektusa van veszélyben."
A rejtély kulcsa maga a bolygó, mely - ahogy Kelvin felfedezi - sokkal több, mint egy, a Nap körül keringõ égitest; élõ organizmus, már-már transzcendentális intelligencia. Miközben a tudósok a Solarist tanulmányozzák, a bolygó is tanulmányozza õket: felfogja agyi impulzusaikat, kitapogatja legrejtettebb emlékképeiket, hogy az így szerzett "információk" alapján fizikailag és biológiailag pontos konstrukcióként életre keltse az emlékeikben elevenen élõ személyeket. Õk az idegenek, akik az ûrállomáson tartózkodók múltjából tértek vissza: mindegyikük egy-egy sötét folt az ûrhajósok lelkiismeretén.
"Ezek az emberek önálló személyiségként léteznek a bázison, noha jól tudják, hogy õk már nem azok, akik valódi életükben voltak - magyarázza Cameron. - Kelvin legerõteljesebb emlékképe a feleségével kapcsolatos, aki néhány évvel korábban halt meg, és akinek idõ elõtti halála közvetetten a tudós lelkén szárad. Bizonyos értelemben a Solaris teremti meg a teret és az idõt kapcsolatuk újbóli végigélésére, ami elképesztõen drámai helyzetet teremt."
"A dilemma, amellyel mindannyian szembesülnek, az, hogy a Solaris láthatólag többet tud róluk, mint amit õk tudnak saját magukról, tehát nagyon nehéz »kijátszani«, »túljárni az eszén« - mondja Soderbergh. - Kelvin eleinte igyekszik megoldani a problémát, és mindenkit biztonságban hazajuttatni, de lassanként átengedi magát az élõ organizmus hatalmának, és egyre kevésbé biztos benne, hogy valóban ez az, amit szeretne."
A PRODUKCIÓ
Noha a Solaris abban az idõben játszódik, amikor a távoli "világokba" való utazás már lehetséges (mégha nem is mindennapos dolog), Soderbergh a film látványvilágának tervezésekor a jelen vagy a nagyon közeli jövõ technikai lehetõségeiben gondolkodott. Ez a magyarázata annak, hogy a film díszlete csaknem kivétel nélkül napjaink tárgyi kultúrájának elemeibõl építkezik.
"Nem akartuk pontosan meghatározni, mikor játszódik a történet, de azt az érzést sem akartuk kelteni, hogy a film cselekménye nagyon távoli jövõbe visz - jegyzi meg Soderbergh. - Egyáltalán, magát a látványt sem igyekeztünk különösebben hangsúlyossá tenni, vagy arra a problémára sem akartunk összpontosítani, vajon milyen új technológia lesz elérhetõ abban a bizonyos jövõ idõben - hiszen a tudományos-fantasztikus mûfaj rendszerint igen mûvi kelléktára teljesen érdektelen a történet szempontjából."
Gregory Jacobs ügyvezetõ producer, aki nem elõször dolgozik együtt Soderbergh-gel, az elõkészületek és a forgatás folyamán mindvégig közeli munkakapcsolatban állt a rendezõvel és a látványtervekért felelõs stábbal, élén Philip Messina látvány- és Milena Canonero jelmeztervezõvel. "Természetesen világszínvonalú operatõrünk és vágónk is volt - jegyzi meg Jacobs mosolyogva -: Steven."
"Megelégedéssel nyugtáztam a tényt, hogy Steven annyi mûfajban dolgozott már - mondja Messina, a Solaris, valamint az Ocean’s Eleven - Tripla vagy semmi, a Traffic és az Erin Brockovich, zûrös természet látványtervezõje. - Filmjei egytõl egyig önálló, egymástól teljesen eltérõ világot mutatnak be, ami éppúgy igaz a látványra, mint a téma megközelítésére.
A Traffic realisztikus ábrázolásmódja és az Ocean’s Eleven »dörzsölt« Las Vegas-i világa után a Solaris az érzelmek és az erõteljes gondolatiság síkján mozog - folytatja Messina -, melynek csupán hátteréül szolgál a világûr és a sci-fi technikai kelléktára. A kozmosz tehát csak díszlet mindehhez, semmi több."
A legimpozánsabb látványelem, melyet Messina a filmhez tervezett, a kétemeletes, 45x67 méter alapterületû Prometheus volt. Soderbergh és Messina a Solarist kutató tudósok bázisának megtervezésekor a Föld körül keringõ Nemzetközi Ûrállomást használták modellként, melynek látványa elbûvölte az alkotókat.
Az ûrállomás jószerivel ablaktalan, kis alapterületû helyiségekbõl áll, ami a bezártság és a teljes elszigeteltség érzését erõsíti. Az alkotók elsõdleges szándéka szerint a nézõben az az érzés alakul ki, hogy a nyomasztó környezet fogságában élnek a szereplõk. A klausztrofóbia további fokozására Messina választófalakkal szabdalta fel a teret, és 20 cm magas küszöböket tervezett az ajtók elé.
Mivel a Solaris ûrállomáson játszódik, Messina futurisztikus hangulatú tárgyakat, eszközöket, köztük csuklós karokon álló komputereket helyezett el a helyszínen. De ebben sem az "elektronika diadalát" kell látni, hanem a gyakorlatiasságot és a funkcionalitást, mely a látvány megtervezésének egyik alapgondolata volt.
Soderbergh és Messina nagy hangsúlyt fektetett a felületekre, a szerkezetekre és a színekre. "Az volt a szándékunk, hogy a Prometheus színei egyszerre hassanak realisztikusan és álomszerûen a vásznon - mondja a látványtervezõ. - Rengeteg színt használtunk, de mindvégig a szürke és a kék árnyalataiból válogattunk, melyek közül jobbára az elõbbi dominált. Az egyetlen kivétel az ûrállomás számítógépterme, ahol a tiszta kék színek hûvös homályba burkolják a teret.
Igyekeztem homogén hátteret kialakítani, melybõl erõteljesen kiemelkednek a figurák - magyarázza tovább koncepcióját Messina. - Jóllehet a díszlet igen változatos felületet mutat, a nézõ a formák és a színárnyalatok helyett mégis inkább az árnyék és a fény kontrasztját érzékeli."
A Földön játszódó jeleneteknél Soderbergh a különbözõ lencsék használatával és a speciális kameramozgásokkal igyekezett érzékeltetni az idõsíkok váltakozásait. "Az volt a célom ezzel, hogy a közönség pontosan követni tudja, mikor melyik idõsíkban vagyunk éppen. A Kelvin és Rheya között játszódó jelenetek némelyikénél persze úgy tûnhet, mintha az epizód nem a Prometheuson, hanem a Földön zajlana - de remélem, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az csupán egy korábbi esemény »újratörténése«".
A Solaris látványvilága Soderbergh, Sanchini, Landau, Jacobs, Messina és a vizuális effektusokért felelõs stáb szaktanácsadója, Brooke Breton közös munkája nyomán körvonalazódott. "A Solaris fejlõdik, története van - magyarázza. - Változik az elejétõl a végéig. Ez az átváltozás szerves része a filmnek." A bolygó "fejlõdésének", változásainak érzékeltetésére Messina hét, egymástól eltérõ hangulatú háttérfilmet készített, melyeket különbözõ fény-árnyék-hatások és mozgáselemek tesznek egymástól markánsan elkülöníthetõvé. "A bolygó állapotváltozásai szigorúan megtervezett koreográfia szerint zajlanak, hogy a nézõ valóban élõ organizmusként érzékelje a Solarist. Mégha nem is tudja mindig pontosan értelmezni a folyamatokat, azt azért észlelni fogja, hogy a bolygó eleven szubjektum, mely reagál a tudósok agyi és lelki impulzusaira."
A berendezés és a kellékek megtervezése Kristen Toscano dekoratõr munkáját dicséri, aki fõként napjaink iparcikkeibõl és technikai eszközeibõl merített inspirációt a Messina által tervezett díszletet kiegészítõ tárgyak megtervezéséhez.
Toscano Messina és stábja újító és alkotó módon alkalmazta a mindennapi tárgyakat: darabokra szedett lézernyomtatókból, régi videomagnókból és televízió-alkatrészekbõl készítette el a falak felszínét borító "szerkezeteket".
"Az egyik legnagyobb gond az volt, miként tehetjük lakhatóvá az ûrállomást - mondja Toscano Messina. - Sokat tûnõdtünk azon, vajon egy elképzelt jövõben milyen tárgyakkal veszik magukat körül az ûrállomáson élõ emberek. Végül úgy döntöttünk, a jelenbõl kiindulva oldjuk meg a problémát: a rendkívül intellektuális beállítottságú Gibarjan szobáját például könyvekkel raktuk tele."
Toscano Messina klasszikus enteriõrként rendezte be Kris és Rheya lakrészét, egy cseppnyi futurista stílussal fûszerezve. "Segítségünkre volt persze a tény, hogy napjaink lakberendezése magán viseli a futurizmus jellegzetességeit. A klasszikus vonások hangsúlyozására többféle, de egytõl egyig idõtálló stílusból merítettünk: antik íróasztal, Art Deco kiegészítõk és néhány mai berendezési tárgy teszi elevenné a díszletet. Magunk terveztük a hûtõszekrényt, a tûzhelyet, méghozzá úgy, hogy megpróbáltunk kicsit elõreszaladni az idõben."
Akárcsak Messina, a Solaris Oscar-díjas jelmeztervezõje, Milena Canonero is napjaink stílusában gyökerezõ, de annál kissé elõrébb tekintõ jelmezeket tervezett. "Minimalista stílusban készítettem el a kosztümöket - magyarázza. - Felfedezhetõk bennük természetesen futurista elemek is, de ebben a filmben nem a jelmezeken van a hangsúly. Egyenes szabású ruhákat terveztem, világos, egyszerû vonalvezetéssel. Óvakodtam persze a sci-fi mûfajában megszokott »egyenruha«-jellegtõl: minden szereplõnek igyekeztem a minimalista stílus szabta szûk határokon belül egyéni jelleget kölcsönözni, erõsítendõ a karakter jellegét."
AZ ELÕDÖK
A lengyel természettudós, Stanislaw Lem több tucat könyvvel gazdagította a tudományos-fantasztikus irodalmat. Mûveit, melyek a mûfaj egyik legismertebb és legjelentõsebb képviselõjévé tették, csaknem negyven nyelvre fordították le szerte a világon. A sci-fi-írói társadalom mindezek ellenére nem kedvelte Lemet. Sõt, a Science Fiction Írók Szövetsége kémkedéssel vádolta meg, majd kizárta soraiból, ami nem is csoda: a hatvanas-hetvenes években írt kritikáiban és esszéiben folyamatosan bírálta a mûfaj nyugati képviselõit, és a sci-fi irodalom megreformálását sürgette, nem rejtve véka alá véleményét, miszerint a mûfajnak tudományos küldetése van.
A Solaris 1961-ben jelenhetett meg elõször nyomtatásban, mikor a pártállami cenzúra kissé lanyhulni látszott. A Krakkóban élõ író azonban ekkorra már szert tett némi hírnévre hazájában és a Szovjetunióban.
Regényei cselekményét nem a sci-fi mûfajban megszokott sablonok szerint szövi: írásai nélkülöznek mindenfajta klasszikus kelléket, a galaktikus háborúkat csakúgy, mint a koloniális lázadásokat. Mûvei a szigorú tudományos stílus mellett mély filozófiai, pszichológiai és társadalmi problémákat feszegetnek. Minden bizonnyal ennek köszönhetõ, hogy kivívta számos akadémikus, de fõként a mesterséges intelligenciával foglalkozó kutatók nagyrabecsülését és kitüntetõ figyelmét. Olyannyira, hogy a nyolcvanas években még egy bostoni tudományos fórumra is meghívták elõadást tartani, de õ megejtõ szerénységgel visszautasította a felkérést, mondván, a világért sem szeretne csalódást okozni olvasóinak azzal, hogy nyilvánvalóvá teszi: a rendkívüli történetek mögött ennyire hétköznapi ember áll.
Andrej Tarkovszkij, orosz filmmûvész 1972-ben dolgozta fel Stanislaw Lem Solaris címû regényét. Stanislaw Lem - nyilatkozatai szerint - korántsem volt megelégedve az eredménnyel; mint mondta, regényének alapanyagából nem ilyen filmet szeretett volna látni. A filmrendezõt Lem regényébõl egyetlen motívum érdekelte csupán: a megelevenedõ lelkiismeret motívuma, melyen keresztül választ kereshetett arra a kérdésre, vajon képes-e az ember mint szellemi létezõ kitörni egója bûnös bezártságából, képes-e kapcsolatba lépni az élõ univerzummal (a Solarisszal), ezen keresztül a másik emberrel, meg- vagy visszaszerezve a másikkal való közösségteremtés, azaz a szeretet képességét.
STANISLAW LEM
Stanislaw Lem 1921-ben született a lengyelországi Lvov városában. Novellái elõször egy modern prózával és tudományos-fantasztikus irodalommal foglalkozó folyóiratban jelentek meg. Az ezt követõ munkái, mint a Solaris, Az Úr hangja és a Kiberiáda, a huszadik század legnevesebb sci-fi munkái közé emelkedtek és meghozták az író számára a világsikert. Lem könyvei negyven nyelven jelentek meg, és több mint huszonhét millió példányban keltek el. Lem munkáinak különleges értékét a káprázatos víziók plasztikus ábrázolásának, az író kiemelkedõ tudományos ismereteinek és valódi filozófikus gondolkodásmódjának kombinációja adja. Lemet ma már nem csupán kitûnõ sci-fi íróként, hanem filozófusként, humanistaként és egyetemes gondolkodóként tartják számon.
STANISLAW LEM A FILMRÕL
A Tarkovszkij filmjébõl készített mû premierjét követõen számos, az amerikai sajtóban megjelent kritikát olvastam a filmrõl. Az ezekben megfogalmazott vélemények és értelmezések merõben eltérnek egymástól. Az amerikaiak, valamelyest gyerekes felfogásban, az iskolai dolgozatokhoz hasonlóan "osztályozzák" a filmeket. Ebben a szellemben Soderbergh Solarisa kapott "ötös" osztályatot, a többségtõl "négyest" és némelyektõl "hármast" is.
Egyes filmkritikusok, mint például a New York Times munkatársa, úgy vélték, a film "love story", egy románc, amely történetesen az ûrben játszódik. A filmet nem láttam, a forgatókönyvet sem ismerem, ezért nem is tudok magáról a filmrõl más véleményt mondani, mint amit a kritikák tükröznek, noha ez a kép zavaros, mint amikor a víz felszínérõl szembenézõ tükörképünket eltorzítja a fodrozódó víz. Legjobb tudomásom szerint azonban a könyv nem világûrben lévõ személyek erotikus problémáival foglalkozik...
Nem tudok semmi érdemlegeset mondani arról, hogyan íródott a könyv, valahogy "kiáramlott belõlem" bármiféle elõzetes tervezés nélkül, befejezésével pedig egyenesen gondjaim támadtak. Mivel azonban több mint negyven évvel ezelõtt írtam, ma már jóval objektívebben, racionálisabban látom, és számos más, a világirodalom magasabb régióiba tartózó mûvel kapcsolatban tudok analógiát felfedezni benne. Melville Moby Dickjét említhetném példaként - a felszínen a könyv egy bálnavadász hajó történetét és Ahab kapitány a fehér bálna levadászásáért folytatott veszedelmes küldetését meséli el. Kezdetben a kritikusok értelmetlennek és sikerületlennek bélyegezték regényt, elvégre miért is foglalkoztak volna valamivel, ami egy bálnavadász kapitány keze alatt valószínûleg amúgy is kotlettként és több hordónyi állati zsíradékként végezte volna. Csak kemény elemzõi erõfeszítés eredményeként jöttek rá, hogy a Moby Dick üzenete nem az állati zsíradék, de még csak nem is a szigonyok. Melville regénye pedig csak jóval mélyebb, szimbolikus rétegeinek fellelése után került át a könyvtárak "tengeri kalandok" szekciójából egy másikba.
Ha a Solaris egy férfi és egy nõ szerelmérõl szólt volna - függetlenül attól, hogy a Földön vagy az ûrben játszódik -, nem Solaris lett volna a címe! Csicsery-Rónay István, egy irodalmi tanulmányokra specializálódott amerikanizált magyar elemzését A könyv az Idegen címmel látta el. És valóban, a Solarisban egy olyan entitással való ûrbéli találkozás problémáját kívántam ábrázolni, amely nem ember, és nem is emberi.
A tudományos fantasztikum majd’ mindig azt feltételezi, hogy az idegen lények, akikkel találkozunk, valamiféle játékot játszanak velünk, amelynek szabályait elõbb vagy utóbb megértjük (a legtöbb esetben pedig ez a "játék" a hadviselés stratégiája.) Én viszont elejét akartam venni minden olyan utalásnak, amely a Lény - a Solaris Óceánja - megszemélyesítéséhez vezet, hogy maga a kapcsolat ne az emberek közötti kapcsolat mintáját kövesse. Bár ez, valamiféle különös módon, mégiscsak megtörtént. Regényemben azt próbaltam bemutatni, hogy maga a kapcsolat a Solarist és a felszínét borító óceánt több mint egy évszázadon át tanulmányozó emberek érdeklõdésének sajátos következménye volt.
Nem szabadna "gondolkodó" vagy "nem gondolkodó" kategóriákba sorolni az Óceánt, bár ez valóban aktív, akaratlagos tetteket végrehajtó entitás, amely az ember birodalmától teljesen idegen cselekedetekre képes. Amikor pedig végre felkelti a felszíne fölött tusakodó hangyák figyelmét, azt borzasztó radikális módon teszi. Behatol a nyelvi kommunikáció felszínes, merev szokásainak, konvencióinak és módszereinek mélyére, és a maga módján behatol a Solaris ûrállomás személyzetének gondolataiba is. Felfedi bennük a lelkük legmélyén elásottakat: egy hatalmas bûntudatot, egy a memória által eltemetett tragikus múltbéli eseményt, egy titkos és szégyenletes vágyat.
Némely esetben az olvasó fel sem fogja, mi az, ami felszínre kerül. Csupán annyi derül ki számunkra, hogy az Óceán minden esetben képes az eltemetett titokhoz kapcsolódó lény megtestesülésére, fizikai megalkotására. Az óceán cselekedetei által kiváltott érzelmi stressz következtében az egyik tudós öngyilkosságot követ el, a többiek pedig elszigetelik magukat a külvilágtól. Amikor Kris Kelvin megérkezik az ûrállomásra, képtelen megérteni az ott folyó eseményeket. Mindenki elrejtõzött, a folyosók egyikén pedig összetalálkozik az egyik fantommal, egy hatalmas, fûszoknyát viselõ fekete nõvel, akivel feltételezhetõen az öngyilkosságot elkövetett Gibarian is szembekerült.
Kelvin nemtörõdömsége és meggondolatlansága a múltban nem gátolta meg imádott kedvese, Harey öngyilkosságát. A nõt eltemette a Földön, és bizonyos értelemben az elméjében is, ám az Óceán visszahozta õt a Solaris ûrállomásra.
Az Óceán meglehetõsen makacsnak tûnik módszereiben. A lényektõl, az állomás tudósainak egyfajta bûntudatától, nincs szabadulás, még azok is visszatérnek, akiket az ûrbe hajítanak... Kelvin elõször megpróbálja megölni Hareyt, ám késõbb elfogadja jelenlétét, és megpróbál visszabújni abba a szerepbe, a szeretett férfi szerepébe, melyet a Földön fel kellett adnia.
A Solaris bolygó látványa igen fontos volt számomra. Miért? A Solaris nem csak valami zselével körülvett gömb, hanem egy aktív lény, noha nem emberi. Nem épített vagy alkotott semmi olyat, amit le lehetne fordítani a nyelvünkre, amit "fordításban el lehetne magyarázni". Így aztán leírás helyett elemezni kellett - nyilvánvalóan lehetetlen vállakozásként - az Óceán egójának belsõ mûködését. Ebbõl nõttek ki aztán a szimmetriádok, az asszimetriádok és a mimoidok, ezek a furcsa félkonstrukciók, amelyeket a tudósok megérteni nem, csupán matematikai aprólékossággal leírni voltak képesek. És ez volt az egyetlen célja az egyre bõvülõ solarisi könyvtárnak, ennek a több mint száz éven át tartó erõfeszítésnek, melyben megkísérelték a nem emberit, az emberi értelemmel fel nem foghatót, a se emberi, se más nyelvre le nem fordítható adatok összegyûjtését.
A film egyik kritikusa elmondta, õ inkább Tarkovszkij Solarisát nézné meg még egyszer. Mások úgy gondolták, hogy bár a producer nem szedi meg magát a filmen és nem várhatunk kígyózó sorokat a mozipénztárak elõtt, a film az ambiciózusabb sci-fi kategóriájába tartozik - hiszen nincs benne se gyilkosság, se csillagok háborúja, se ûr-farkasemberek se schwarzeneggeri terminátorok.
Az Egyesült Államokban általában minden új film premierjét nagyon is konkrét elvárások atmoszférája lengi be. Igen izgalmasnak találom, hogy míg a könyven igen régen íródott - a mai korban majd’ egy fél évszázad hosszú idõ - volt valaki, aki hajlandó volt vállalni a kockázatot, annak ellenére, hogy a történetbõl hiányoztak a fent említett panelek. (A film készítése közben talán meg is rémült egy cseppet, de ez csupán az én magánvéleményem.)
A könyv romantikus-tragikus véget ér. A lány a saját elmúlását kívánja, nem akar olyan eszköz lenni, amelynek segítségével egy ismeretlen hatalom tanulmányozhatja az általa szeretett férfit. Kivégzése Kelvin tudta nélkül, az ûrállomás egyik lakójának segítségével történik. Soderbergh filmjének feltételezhetõen ettõl eltérõ, optimistább befejezést találnak. Ha pedig ez valóban így van, az azt jelenti, hogy behódoltak az amerikaiak tudományos fantasztikummal kapcsolatos sztereotip felfogásának. Úgy látom, a gondolkodás ilyen mélyre ható, megkövesedett gyökereit képtelenség kikerülni: a film vagy "happy enddel" vagy ûrkatasztrófával kell végzõdjön. Talán éppen ez okozott némi csalódást néhány kritikusnak. Azt várták, hogy az Óceán által teremtett lány fúriává, boszorkánnyá vagy varázslóvá változik és elfogyasztja a fõszereplõt, miközben férgek és más undormányok tekergõznek elõ a beleibõl.
A Solarist nevezték a 2003. évi Berlini Filmfesztiválra, Lengyelországban pedig csupán a fesztivál befejezõdését követõen mutatják be. A lengyel terjesztõk kaptak egy-egy kópiát a filmbõl, de nem égek a vágytól, hogy láthassam.
Amikor kiderült, hogy Soderbergh csinál filmet a regényembõl, bár senki nem sejtette, hogy milyen lesz a végeredmény, számos ország kiadói mutattak érdeklõdést a könyv iránt. Németországban a Bertelsmann vette át a Solarist, de dán, norvég, koreai, sõt egy arab (szíriai) kiadó is piacra akarja dobni a könyvet. A kiadók egyébként más munkáim után is érdeklõdnek, ez azonban csupán mellékhatás, semmi köze nincs magához a regényhez.
Összefoglalásképpen, mint a Solaris szerzõje megengedem magamnak annak hangsúlyozását, hogy csupán az ember találkozását akartam ábrázolni valamivel, ami egészen biztosan létezik, de aminek ábrázolását nem lehet lealacsonyítani emberi elméletek, ideák vagy képek szintjére. Éppen ezért lett a könyv címe Solaris, nem pedig Szerelem az ûrben.
Stanislaw Lem, 2002. december 8.
INTERJÚ STEVEN SODERBERGH-GEL
Gondolta valaha is, hogy egyszer nagy akciófilmet fog forgatni, vagy hogy egy eddig ki nem próbált mûfajban mutathatja meg magát?
Nos, a Tripla vagy semmihez hasonló filmmel jutottam a lehetõ legközelebb ahhoz a kategóriához, amit említett. Ez a film, minden reményem szerint eseménydús, igazi hollywoodi szórakozást nyújt. Nagyszerû a forgatókönyve, és remek szereplõket sikerült összetoborozni hozzá. Most éppen a Solarison, egy sci-fi filmen dolgozom.
Ez valóban egészen más mûfaj. Ez az orosz film feldolgozása?
Így van. Az egy fantasztikus mû.
Szóval, éppen most dolgozik rajta. Mik a fejlemények?
Nincsenek fejlemények, éppen most írom. Az az érdekes az egészben, hogy ez nem egy "hardware" sci-fi, inkább pszichológiai dráma, amely véletlenül éppen az ûrben játszódik, és éppen ezért találtam borzasztó érdekesnek. Engem általában is érdekel a sci-fi, de csak a konceptuális oldala. Ma már alig lát az ember valódi sci-fi filmet, mind a technika bemutatására vagy akciófigurák megteremtésére irányul. Éppen ezért reklámoztam magam James Cameron cégének - merthogy ennél a cégnél vannak a jogok -, egy ideig foglalkoztam a dologgal, aztán azt mondtam nekik, ha jól végezzük a feladatunkat, a 2001: Ûrodüsszeia és Az utolsó tangó Párizsban kombinációját kapjuk. Erre azt mondták: "Aha, ez jól hangzik."
Fantasztikus.
Én is nagyon izgulok. Ez hosszú idõ óta az elsõ olyan forgatókönyv, amelynek megírása igazán feldobott. Még a Schizopolis fiának az írását is felfüggesztettem ennek a kedvéért.
Mondana még valamit a Solarisról?
Most ott tartunk, hogy megvannak a jogok és készül a forgatókönyv. A könyvet és az abból készült filmet is felhasználom az íráshoz. Azért újra elmondom, megvannak a magam kis aggodalmai, amik foglalkoztatnak. Mindig éreztem, hogy jó lenne egy ilyen projektbe belevágni, és ahogy mondtam, igyekszem eladni magam Cameronnak, John Landaunak és Ray Sankininek. Addig nem is igazán jöttem rá, miért érdekel ez engem ennyire, amíg nem kezdtem bele az írásba. Kiderült, hogy olyan dolgokról írhatok, amelyekrõl szándékomban állt írni, de a.) nem voltam tudatában, hogy írni akarok ezekrõl, és b.) nem tudtam, hogyan írjak róluk. Ez a mû a tökéletes eszköz ahhoz, hogy ezeket az ötleteket írásba fektessem, úgyhogy... eddig elég érdekesen alakul az ügy.
Film Threat, 2001. február 18.
"time is not money"
