információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Három korszak, három történet és három nõi sors olvad össze egyetlen történetté AZ ÓRÁK idõfolyamában. Mindegyik nõ úgy kapcsolódik egymáshoz, akár a szemek a láncban, és nem is sejtik, hogy életüket visszavonhatatlanul megváltoztatja egy nagyszerû irodalmi alkotás. Egyikük Virginia Woolf (Nicole Kidman), aki a húszas évek elején éppen elsõ nagy regényét, a Mrs. Dallowayt kezdi írni, miközben állandó küzdelmet folytat mentális betegségével. Több mint két évtizeddel késõbb, a második világháborút követõen Laura Brown (Julianne Moore), a Los Angeles-i családanya éppen ezt a könyvet olvassa, és olyan mélyen hat rá a mû, hogy megkérdõjelezi addigi életét, és óriási változást tervez. Végül ott van Clarissa Vaughan (Meryl Streep), Woolf hõsnõjének modern tükörképe a mai New Yorkból. Szerelmes költõ barátjába, aki AIDS-beteg és haldoklik. A három történet egybeszövõdik, és végül egy közös felismerés meglepõ és transzcendens pillanatában találkozik össze.
A film Michael Cunningham azonos címû regénye alapján készült, melyet Virginia Woolf 1925-ös mûve, a Mrs. Dalloway inspirált. Cunningham könyve 1998-ban jelent meg, nagy feltûnést keltett, és fontos irodalmi teljesítményként értékelték. Többek között Pulitzer-díjat (1999) és PEN/Faulkner-díjat kapott, és jelentõs amerikai lapok - pl. a The New York Times és a Los Angeles Times - az év legjobb könyvének választották.
A könyv adaptációja
A különbözõ korszakokban játszódó, több szálon futó és egymásba fonódó cselekményvonalak ötlete nagyon moziszerû koncepció, és legalább 1916-ig nyúlik vissza, amikor D.W.Griffith megrendezte a Türelmetlenség-et.
A forgatókönyvet David Hare írta, aki Cunningham regényét különlegesen kimunkált irodalmi mûnek látta. "Tetszik az az elgondolás, hogy úgy mondunk el három történetet, hogy az olvasó közben nem érti pontosan, hogyan kapcsolódnak össze. Michaelnek ezzel együtt sikerül fenntartania az érdeklõdést, amikor pedig végül megértjük az összefüggést, az mély megelégedésünkre szolgál. Úgy gondoltam, hogy a forgatókönyvnek a regénytõl némiképp eltérõ szerkezetet kell követnie. Megtaláltam a saját módszeremet, mellyel a történeteket egymás mellé raktam és új kapcsolatokat hoztam létre; ugyanakkor sikerült megismételni azt az izgatott várakozást, melyet a könyv olvasásakor érzünk: csak lassanként érjük meg, hogyan illik össze a három történet."
Mivel a könyvben szinte minden a szereplõk belsõ történése, Hare számára a legnagyobb feladatot az jelentette, hogy e belsõ folyamatokat akciókon és az emberek viselkedésén keresztül fejezze ki. "Filmen csak akkor hallhatjuk a belsõ monológot, ha hangalámondást alkalmazunk - mondja Hare. - Mi viszont kezdettõl fogva lemondtunk errõl a lehetõségrõl, ezért kellett kitalálnom olyan eseményeket, melyek szavak nélkül is kifejezik, hogy mi játszódik le a szereplõkben. Izgalmas kihívás volt. Itt válik a filmkészítés igazán élvezetessé. Nemcsak a hangalámondást vetettem el, hanem a flashback eljárást is. A könyv nyilvánvalóan sokat foglalkozik azzal, mi történt Clarissával és Richarddal fiatalon, és errõl be is számol. De nekünk már eleve három történetünk van, és nem tûnt jó ötletnek, hogy ezeken belül még ide-oda ugráljunk az idõben. Tehát a múltbeli eseményeket nem mutatjuk meg, hanem a szereplõk szavain keresztül tárulnak fel, vagy abból, ahogy egymással viselkednek."
Hare a munka kezdete elõtt találkozott Cunninghammel is. "Michael eredetileg sokkal hosszabbra tervezte könyvét, így felbecsülhetetlen segítséget nyújtott azzal, hogy széles hátteret adott a szereplõkhöz - mondja Hare. - Nagyon bõkezûen juttatott nekem az idejébõl és a jóindulatából. Az iránta érzett csodálatom egyre nõtt a forgatókönyv írása alatt. Arról a hagyományról van itt szó, ahogy az írók az anyagukat kezelik. Michael azt mondta: »Virginia Woolf a maga módján ragadta meg a témát, én egy másik módon, és te, David, most szintén a saját elképzelésedet valósítod meg.« Rendkívül nagylelkû ajánlat volt, s ha egy szerzõ ilyen ajánlatot tesz, akkor az ember a legjobbat hozza ki magából, hogy tiszteletben tartsa a mûvet."
Hare és Stephen Daldry rendezõ hosszú közös munkára tekinthet vissza. Daldry állította színpadra Hare "Via Dolorosa" címû darabját, mely egyben a szerzõ színészi debütálása is volt. Daldry korábban nem olvasta Cunningham könyvét, akkor látott neki elõször, amikor a producer megmutatta a forgatókönyv korai változatát. "Elsõ reakcióm az volt, hogy fantasztikusan megírt anyag, és csodálatos lehetõség újra felfedezni és vizsgálni a Mrs. Dallowayt, az egyik legjobb könyvet, melyet valaha írtak. Nagyon tetszett Michael Cunningham regénye, õ azt mondta, szabadon tehetünk vele bármit, amit szükségesnek látunk. Ez nagyon felszabadító volt, de ahogy a forgatókönyv egyre véglegesebb formát öltött, végül is egészen hûek maradtunk a könyvben feltáruló gazdag világhoz."
Az elkészült film olyan irodalmi anyagra támaszkodik, mely talán sokak számára ismeretlen. Hogyan vélekedik a rendezõ a film széles körû befogadhatóságáról? "Remélem, nem von le semmit a film élvezhetõségébõl és érthetõségébõl az, ha valaki sosem hallott sem Virginia Woolfról, sem a regényérõl. De akik olvasták a Mrs. Dalloway-t, tudják, hogy kincseket rejt, és hozzánk hasonlóan örömüket lelik majd a feltárásában."
A három fõszereplõ
Meryl Streep egy barátjától kapta ajándékba Cunningham regényét. "A könyv gyönyörû - mondja a színésznõ. - Amikor az ügynököm felhívott a szereppel kapcsolatban, el sem tudtam képzelni, hogyan lehet ebbõl filmet készíteni, hogyan lehet egy ennyire belsõ világot a film nyelvére fordítani. De miután elolvastam a forgatókönyvet, igazán csodálatosnak találtam. David Hare jó beleérzõ képességgel rendelkezik, kiválóan bánik a szavakkal, és ki tudja fejezni az emberek belsõ világában zajló folyamatokat. Szituációba helyezi és eljátszhatóvá formálja õket. Azt hiszem, ez gyõzött meg, hogy érdekes feladat lesz ezen a filmen dolgozni."
"David Hare sikerrel fordította le a regény érzelmi és strukturális valóságát - teszi hozzá a regény nagy rajongója, Julianne Moore, aki Laura Brownt játssza. - Õszintén kételkedtem, hogy ezt meg lehet tenni, de õ nagyon szépen oldotta meg a nehéz feladatot. Szeretem a regényeket, de elég ritkán lepõdöm meg rajtuk. Ha az ember már nagyon sokat olvasott, megtanulja észrevenni a fogásokat, és tudja elõre, hogy mi következik. Az órák azonban egészen felvillanyozott, mert igazán meglepõdtem. Ha valakinek sikerül ezt elérni, újra tizenkét évesnek érezheted magad. Michael Cunningham igaz módon mutatja meg az emberi élet fájdalmas és nehéz dolgait, de egyben reményt keltõ és ösztönzõ erejû is. Az elképzelése - hogy végigmegyünk napjaink és életünk "óráin", s hogy mindez mit jelent - ez az, ami egyszerre fájdalmas és értékes az életben. Engem nagyon megindított."
Moore úgy látja, hogy az általa játszott szereplõ és Virginia Woolf között sok hasonlóság van. "Mindketten depressziósak, ám míg Woolf tudatában van a betegségének és küzd ellene, addig Laura szinte a víz alá merül. Nincs jelen a saját életében, a mély boldogtalanság élete alapállapota. Nagyon tetszik a regényben és a forgatókönyvben is, hogy amit látunk, csak egy másik nap, újabb órák sora, melyen át kell verekednie magát. Nem számít arra, hogy bármilyen világrengetõ esemény bekövetkezne. Ha Laura valahogy meghatározza saját magát, akkor õ egy szenvedélyes olvasó."
A színésznõ azért is rá tudott hangolódni a szerepre, mert maga is két kicsi gyerek édesanyja. "A forgatás alatt vártam a kislányomat, a fiam pedig három és fél éves volt. Megértem az anya és a fia közti kapcsolatot. A gyerek rendkívüli módon kötõdik az anyjához, érzi a depresszióját is, és nagyon elveszett - szívszorító volt. Nem biztos, hogy megértettem volna, ha nem vagyok magam is anya. A történet végén Laura az egyetlen meghozható döntést választja. Ez a nõ össze van zavarodva a házasság miatt, amelyet nem akart; fogalma sincs a saját szexualitásáról; reménytelenül boldogtalan; azt sem tudja, hogy egyáltalán részt akar-e venni az életben - õ olvasó, nem résztvevõ. És csak veszít. Nincsenek választási lehetõségei. Semmi. Egészen más világot látunk, ha Clarissára nézünk. Van egy gyereke, mert akart gyereket; olyan szeretõvel él, akivel együtt akart lenni; és vannak választásai az életével kapcsolatban."
Virginia Woolf szerepét Nicole Kidman játssza, aki a felkészülés során teljesen belemerült az írónõ életébe és munkáiba. A komoly felkészülés részét képezte az is, hogy bár õ maga balkezes, megtanult jobb kézzel írni a szerep kedvéért, sõt sikerült utánoznia Woolf jellegzetes írását is.
"Ha egy valóságos személyt játszol, annak része, hogy ráérezz az illetõ lényegére - mondja Kidman. - Woolf olyan nõ volt, aki küzdött a halállal, az õrülettel és a szerelemmel. Mindig nagyon érdekelt az a mélység, mellyel sikerült megragadnia az élet pátoszát. Mégis volt benne valami pajkosság, játékosság és életöröm, s ez késztette az embereket arra, hogy a környezetében legyenek. Lenyûgözõnek találták õt és vonzódtak hozzá. Õ pedig nagyon hálás volt a férjének, Leonardnak, hogy annyira türelmes vele.
Nagyon érdekes, ahogy bizonyos szerepek épp akkor toppannak be egy színész életébe, amikor szüksége van rájuk - folytatja Kidman. - Nem hiszem, hogy abban az idõben a legvidámabb idõszakomat éltem, ez a figura pedig katartikus hatást gyakorolt rám. Van egy gyönyörû sor a forgatókönyvben arról, hogyan ad nekünk ajándékokat a halál. Számomra Virginia adott egy ajándékot. Az egész élményben ez az igazán furcsa: életemnek azon a pontján szükségem volt rá, szükségem volt arra, hogy eljátsszam õt."
Sokak számára Nicole Kidman talán meglepõ választás Woolf szerepére, különösen a fizikai hasonlóság hiánya miatt. "Valóban nincs sok természetes hasonlóság köztük - ismeri el Daldry. - Viszont van bennük valami hasonló vonzerõ. Virginia Woolfot madárszerûnek írták le. De mindkettõjükben ott van valami éberség és veszély is. Nicole nem pont úgy néz ki, mint Woolf, ezért megpróbáltuk a lényegét visszaadni annak a rendkívüli arcnak."
Kidman nem csekély izgalommal készült a szerep eljátszására. "Ha úgy el kell változtatni az arcod, ahogy nekem kellett, és ha olyasvalakit kell megformálni, aki annyira különbözik tõled - egy ausztrál játszik egy ikonikus brit alakot, egy feministát - akkor elõször arra gondolsz: ez borzasztó! Nagyon meg kellett bíznom abban az emberben, aki átvezetett mindezen. Stephen segített megformálni az alakot, és az óriási bizalma segített egyre tovább haladni."
A forgatásról
A felkészülés során Daldry hosszú próbaidõszakot iktatott be a színészek számára, ami nem túl elterjedt dolog a film világában. "Színházi ember vagyok, nekem nehéz elõre meghatározni az elképzelésemet egy jelenetrõl anélkül, hogy elõtte a színészekkel közösen fel ne tárnánk a benne rejlõ lehetõségeket - magyarázza a rendezõ. - Számomra ez az egyetlen módja, hogy egy jelenet belsõ dinamikáját és érzelmeit kidolgozzam. Így tudom eltervezni azt is, hol legyen a kamera. Szerencsések voltunk, mert rendkívül tapasztalt színészek gyûltek össze, sokan közülük komoly színházi múlttal és jelennel rendelkeznek, és õk maguk is sokat hozzátettek az alkotói folyamathoz."
A forgatás 2001 februárjában kezdõdött New Yorkban, ekkor vették fel két hét alatt a modern kori történet jeleneteit Greenwich Village-ben. Ezután a stáb Floridába utazott, ahol a Los Angelesben játszódó külsõket rögzítették. "Kerestünk az 50-es évekre jellemzõ épületeket Los Angelesben is - mondja Daldry -, de Floridában megfelelõbb környezetre találtunk."
A következõ állomás London volt, ahol sok belsõ jelenetet vettek fel a Pinewood Stúdióban. A Woolf házaspár richmondi otthonát Luton külvárosában találták meg (Richmond ma a Heathrow repülõtér légifolyosói vonalában fekszik, ezért a zajszint miatt itt nem lehetett dolgozni). Daldry abban bízott, hogy használhatják helyszínként a sussexi Monks House-t, ahol Virginia Woolf az utolsó napjait töltötte, de az épületet múzeummá alakították. "Megnéztünk más házakat is Sussexben, és a helyszínekért felelõs menedzser naponta jött el hozzám Hartfordshire-be, hogy újabb fotókat mutasson - meséli Daldry. - Aztán egyszer megjegyezte, hogy a sussexi házak teljesen úgy néznek ki, mint az enyém. Rájöttünk, hogy az én házam a legmegfelelõbb helyszín. Szerettem itt dolgozni, pompásan éreztem magam. A munkatársaim nagyon körültekintõen bántak az otthonommal. Rendes körülmények között még a ház közelébe se engednék egy filmes stábot!"
Kora tavasszal vették fel Woolf öngyilkossági jelenetét. "Nicole tisztában volt azzal, hogy tényleg bele kell ereszkednie a gyors sodrású folyóba, de beleegyezett, hogy alámerüljön és ott is maradjon a víz alatt - mondja Daldry. - Komolyan veszélyes helyzet volt, de ami Nicole-t illeti, egy percig sem tarotta lehetségesnek, hogy valaki más csinálja meg helyette. A jelenetet több napon át vettük fel, köztük azt is, ahol Virginia testét elsodorják a hullámok. Akit ott látunk, valóban Nicole Kidman."
Kidman, akárcsak a többi színész, ragaszkodott ahhoz, hogy akár a legkisebb utólag beillesztett jelenet kedvéért is visszajöjjön. "Szerettem volna egy közeli felvételt Virginia kezérõl, ahogy ír - mondja Daldry. - Nem tûnt logikusnak, hogy valaki mást kérjünk meg. Nicole éppen egy másik filmet forgatott, de visszautazott Londonba, belebújt a jelmezébe és felvettük, ahogy ír. Fantasztikus volt a színészek hozzáállása, igazi profik, azonnal jöttek, ha szükségünk volt rájuk, még a forgatás befejezése után is."
A rendezõ a film látványvilágát Maria Djurkovic látványtervezõ, Ann Roth jelmeztervezõ és Seamus McGarvey operatõr részvételével dolgozta ki. Az volt a cél, hogy a három történetet egyesítõ látványtervet hozzanak létre, mely kiemeli a közös vonásokat.
"Mintha három különálló egységet kellett volna megtervezni - mondja Djurkovic -, de biztosítani kellett azt is, hogy a film egységként mûködjön. Egy látványtervezõ számára ez mesés munka. Majdnem olyan, mint összeállítani egy kollázst, és azon elmélkedni, hogy milyen színt tegyek ide, milyet vegyek el máshonnan."
Daldry tudta, hogy hiba lenne a teljes egységre törekedni a részek között. "Nemcsak a látvány összefüggéseire törekedtünk, hanem a különbségek megmutatására is. Megfigyelhetõ egyfajta látványbeli szembenállás, ahogy egyik történetbõl a másikba lépünk át. Ennek legegyszerûbb módja a színekkel való játék, s bár minden történetben más a színpaletta, ezek egymásra is utalnak. Az egységesítõ elemek megtalálhatók a vágási mintában, a színvilágban, a kameramozgásban, és abban, ahogy a film halad elõre. Igyekeztünk elkerülni a ‘dekoratív’ kameramozgást. A kamera tiszteletben tartja a színészeket: ahelyett, hogy a kameramozgással elõre meghatároznánk az érzelmi válaszokat, ezt inkább a színészi játékra bíztuk."
Philip Glass zenéje gyakran a múló idõ lényegét ragadja meg. "A zene az egyes részek összekapcsolására, nem pedig megkülönböztetésére szolgált - mondja. - A film egyik legérdekesebb momentuma, hogy történetrõl történetre jár, és van egy közös dolog, ami elkezdõdik az egyikben, majd a másikban folytatódik. Sokan gondolhatják, hogy minden történetnek saját zene kéne, de elhatároztam, hogy nem ezt az utat járom." Ehelyett a könyv és forgatókönyv módszerét követve, Glass is mintázatok, motívumok révén fejezi ki a folyamatosságot térben és idõben, ahogy a történetek egymásba olvadnak.
"time is not money"
