információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
AZ ALKOTÓK ÉLETRAJZA
Rendezõ - CÉDRIC KLAPISCH
1961. szeptember 4., Neuilly-sur-Seine, Hauts-de-Seine, Franciaország
Cédric Klapisch 1982-85 között New Yorkban folytatott filmmûvészeti tanulmányokat. Franciaországba való hazatérését követõen ipari oktatófilmeket és dokumentumfilmeket forgatott. Az 1980-as évek végén rövidfilmeket készített, melyek közül az 1989-es Ce Qui Me Meut (Ami felvillanyoz) a Berlini és Cannes-i filmfesztiválon is díjat nyert.
1992-ben César-díjra jelölték elsõ nagyjátékfilmjét, a Rien du Tout-t (Abszolút semmi). Két évvel késõbb rendezte a gimnáziumi barátok drámáját feldolgozó Péril Jeune-t (Fiatalok veszélyben). 1996-ban nemzetközi elismertségre tett szert a Chacun Cherche Son Chat (Mindenki a macskáját keresi), majd a következõ évben az Un Air De Famille (Családi ünnep) címû filmjeivel, mely utóbbi egy családi összejövetel nevetségességét fekete humorral pellengérezi ki és César díjat is kap a Legjobb Eredeti Forgatókönyv kategóriában. Két évvel késõbb leforgatott tudományos-fantasztikus filmjében (Peut-être [Talán]) egy, az utódaival találkozó, jövõbe látogató férfi történetét követhetjük nyomon.
Filmjei legtöbbjében kisebb szerepet is eljátszik, így a Lakótársat keresünk-ben (Auberge espagnol) egy ideges tanárt alakít.
ROMAIN DURIS (XAVIER)
1974. május 28.
Romain Duris a fiatal francia színészgeneráció egyik tehetséges és sokoldalú alakja, aki a nézõk körében is nagy népszerûségnek örvend.
Elsõ nagyjátékfilm szerepét éppen Cédric Clapish-nak köszönheti, az 1994-es Péril jeune (Fiatalok veszélyben) c. filmjében. Azóta 23 filmben dolgozott, Clapish is kitartóan bízik benne; a Chacun Cherche Son Chat (Mindenki a macskáját keresi) és a Peut-être (Talán) c. filmjeibe is hívta, melyek közül az utóbbiban szintén fõszerepet osztott rá.
A magyar közönség is többször láthatta már a filmvásznon, így az 1997-es Gadjo dilo c. dokumentáris elemekkel átitatott játékfilmben, amelyben egy erdélyi cigányfaluba csöppent, városi zenész srácot játszik, aki az itt átélt élményei hatására megváltoztatja életét; Ian Kounen Dobermann c. akciófilmjében, Manu szerepében; és 2001-ben a Hüvelyk Matyi c. nagysikerû fél-animációs játékfilmben.
Interjú Cédric Klapisch-sal
XX: A "Le péril jeune" c. filmjében a gimnáziumi évekkel foglalkozott. A Lakótársat keresünk-et (L’auberge espagnole) nézve pedig az a benyomásunk, hogy ennek folytatásaként az egyetemi évek élményeit kívánta feldolgozni. Megtörtént eseményeken alapul a film?
Cédric Klapisch: Á, egyáltalán nem szerettem volna egy "folytatást" készíteni; az viszont igaz, hogy ezt a filmet is valós történetek inspirálták. Van egy hét évvel fiatalabb húgom, aki Párizsban kezdte az építészmérnöki tanulmányait, aztán az Erasmus program elsõ éveiben nyert egy ösztöndíjat Barcelonába. Egyszer elmentem hozzá egy hétre, és roppant szórakoztatónak találtam az ott látottakat. Öt vagy hat különbözõ országból származó emberrel együtt bérelt lakást; na és ezt a "kommunát" neveztem én el akkor Spanyol fogadónak (Auberge espagnole). Volt a helyzetnek valami újszerûsége; ez volt az elsõ olyan európai generáció melynek tagjai ilyen mértékig elvegyültek egymás közt. Akkoriban szinte felfedezésnek hatott, hogy ez ilyen jól mûködik. Ebbõl a kaotikusnak indult helyzetbõl valami roppant harmonikus kerekedett. A film is sokat foglalkozik ennek a káosznak és a harmóniának a szembenállásával.
XX: Mit ért a filmben "kusza életen"?
C.K.: Az egyszerre több szálon, több irányba futó életpályát. Xavieré tipikusan ilyen, mert bizonytalannak érzi magát egy bizonytalan korban. Még nincs kialakult személyisége; még nem létezik, csak keresi az útját, bolyong a lehetõségek között. Tarthatjuk ezt egy tanulási folyamatról szóló filmnek, mint ahogy beszélhetünk "útkeresõ", saját formanyelvet próbálgató regényrõl is. Õ egyszerre fiatal és öreg, ahogyan Európa is szimultán idõs és fiatal; tarthatjuk hát az öreg kontinenst is "kuszának". Kapcsolat van Xavier kamaszkor utáni állapota és Európa között. Ez a töredezettség, hektikusság az, amirõl régóta próbálok beszélni; a dolgok nem folytonos voltáról. Az életet egyre inkább szakadozottnak érzem, azaz egyre kevesebb a logika egy napban, egy életben... A kuszaság alapérzése onnan fakad, hogy a dolgok egyre megfoghatatlanabbak, hogy a környezet olyan amilyen, hogy az események meg-megszakadnak, és egyre bizarrabbak. Gyakori ebben a filmben, hogy megcsörren a mobiltelefon és egy beszélgetést egy másik vág el, hogy egyik nyelvrõl a másikra ugrunk, hogy egy szereplõrõl hirtelen egy másikra, az épp létezõ univerzumból egy újra váltunk. Kapcsolunk és ugrunk folyamatosan, és Xavier idõvel felfedezi, hogy ez nem feltétlenül negatív. Szeretne persze saját logikája, egy elképzelt folytonosság szerint élni, de meg kell tanulnia az életvitele hektikusságával szembenéznie. A film azt meséli el, hogyan lehet a káosszal harmóniában élni egy darabjaira hulló világban.
XX: A húga történetei alapján írta a forgatókönyvet?
C.K.: Nem csak azokra támaszkodtam. Öt éve volt egy barátnõm, akit rendszeresen látogattam, míg rajzot tanult az Erasmusszal Barcelonában. Ezekbõl az utazásokból is sokat merítettem, megismertem a várost, és kedvet kaptam az ottani forgatáshoz; illetve a két, 23-25 éves koromban New Yorkban eltöltött tanulóévem is segített. A történet a drámai szerkesztés rendszerét követi, nem pedig emlékfüzér.
XX: Gyakran illeszt a történetbe új jeleneteket a forgatás helyszínén?
C.K.: Két hónappal a forgatás elõtt, tizenkét nap alatt írtam a forgatókönyvet. Attól kezdve folyamatosan átírtuk. Az elõkészítés alatt a stáb tagjai mindig vártak a forgatókönyv egy használható változatára, hogy a helyszínkeresést, a szereplõválogatást és a forgatás szervezését el tudják végezni. Ám a lapok csak lassacskán, naponta érkeztek, úgyhogy feladatokat is csak ilyen ütemben lehetett végrehajtani; és ez folytatódott a forgatás alatt is.
XX: Ez a "kommuna-lét" Ön szerint egy kifejtésre érdemes téma?
C.K.: Igen, hiszen a dolgok többszólamúsága, a darabjaira hullott világ szakadozottsága alapvetõen a komédia forrása. Megosztani egy lakást olyan emberekkel, akik más nyelveken beszélnek, alapvetõen szórakoztató, de itt nem csak a nyelvek keveredésérõl van szó. A filmben feldolgoztam egy andalúz lány és egy dán fiú kapcsolatáról régebben hallott történetet. Míg a lány családjában este 23 órakor vacsoráztak, addig a dánoknál délután 6-kor... A pár problémája Európa problémája. Ezt színre vinni roppant különleges feladat! Ez egyrészt a humor forrása, másrészt lehetõség, hogy elgondolkodjunk, és kérdéseket tegyünk föl a közös Európával, és - tágítva a kört - a különbségekkel kapcsolatban.
XX: Miért pont az Erasmus programot választotta?
C.K.: Már tíz, vagy tizenkét éve létezik, és más európai országok egyetemein való tanulmányokat tesz lehetõvé. Ez a politikai és intézményi elhatározásból létrehozott program a benne résztvevõk életének egy fantasztikus pillanata. Úgy gondolom, hogy egy újfajta gondolkodásmód is megszületett vele. 20-25 évesen külföldi tanulmányútra indulni olyan élmény, amit bárkinek szívbõl kívánok.
XX: Az egész történet Xavier körül forog; de ki is õ valójában?
C.K.: Azt mondanám, hogy egy átlagos, jobb családból való francia tanuló. Olyasvalaki, akinek rendeznie kell identitás- és szexualitásbeli problémáit, rendeznie kell a családjával, és a Párizsban maradó barátnõjével való kapcsolatát. Az volt az érdekes, hogy miképpen formázzunk meg egy minden szempontból átlagos embert. Abszolút semmi különleges nincs benne kezdetben, de megtanul kicsit azzá válni a történet végére.
XX: A bérlõtársak is mind egytõl-egyig hétköznapi karakterek, mégis mindegyiküknek van egy kis különlegessége.
C.K.: Ez volt a film nehézsége: úgy jellemezni európai nemzeteket, hogy véletlenül se tûnjön karikatúrának. A többi szereplõt is úgy választottam ki, mint a Xavier-t alakító Romant; elõször a színészt kerestem meg, aztán találtam ki a szerepet.
XX: Valóban nem tûnnek karikatúrának a szereplõk, sokkal inkább a történet füzér-szerûsége a szembeötlõ; jelenet a léggyel, Alistaire érkezése, vagy amikor Isabelle megtanítja Xavier-t, hogyan szerezzen örömet a nõknek.
C.K.: Nem kizárólagosan Európáról szerettem volna beszélni. Meg akartam rajrolni egy 25 éves fiú portréját. Általában nem egyetemes ívû gondolatok késztetik az embert filmalkotásra, hanem kisebb történetek. Aztán persze jó esetben egy jelenet szól egy kicsit a többirõl is.. Egymástól független személyek külön kis históriáiból indultam el, és megpróbáltam olyan helyzeteket teremteni amik az általános mondanivalót kifejezõ hangulatot megalkothatják.
XX: Hogyan írt meg egy-egy ilyen jelenetet?
C.K.: A leszbikus jelenet például két dologhoz is kapcsolódik. Az Egyesült Államokban töltött évek alatt beleszerettem egy leszbikus lányba, akinek a történetét apró változtatással Isabelle szerepére írtam. Azt a pillanatot, amikor felfedi leszbikusságát, ugyan így éltem meg! Gyakran gondolkodom azon, hogy ez miért foglalkoztat ennyire. A vágy lehetetlenségének témája izgat, az, hogy hogyan szerethetünk úgy valakit, hogy ugyanakkor testileg nem kívánjuk. Azóta egy másik leszbikus lány beszélt nekem errõl; és úgy gondoltam, hogy ez elég érdekes ahhoz, hogy megosszam másokkal.
XX: Hasznára vált a valóságban a lecke?
C.K.: De még mennyire!! Ez olyasmi lehet, mint amikor egy lány beszél egy homoszexuális fiúval. A srác sokmindent megtaníthat neki arról, hogyan éreznek a fiúk. Igazából mindenkinek szüksége lenne egy ilyen tapasztalatra!
XX: Cécile de France fantasztikus Isabelle szerepében!
C.K.: Valóban! És milyen sok munkájába került a karakter megformálása.. Még leszbikus lányokat is felkeresett, hogy beszélgessen adott helyzetek viselkedési sémáiról. Csodálatosan játszik, és egy roppant hiteles személyiséget jelenít meg. Sokat dolgozott a karaktere "férfi-oldalán", mint mondta...
XX: A filmbeli társasággal nagyon könnyû azonosulni, de ott van az orvos és felesége alkotta pár is. Õk mindazt képviselik, amivé a többiek nem szeretnének válni... Ragaszkodott ehhez az ellentéthez?
C.K.: Igen, mert van egy dolog amit bájosnak tartok az utazásban. Amikor New Yorkban laktam, olyan emberekkel találkoztam, akikhez Párizsban eszembe sem jutott volna szólni. De franciák voltak, és New Yorkban éltek... Meg kellett ismernem õket, sõt, még szimpatizálnom is kellett velük, pedig amikor elõször találkoztunk azt gondoltam, hogy semmi mondanivalóm nem lesz számukra. Ebben látom az utazás báját, hogy kiszabadít az elefántcsont-tornyunkból, levetkõzzük az elõítéleteinket. Ez Xavier sorsa is, fel kell adnia addigi berögzõdéseit, hiszen olyanokat is el kell fogadnia, akiktõl ódzkodna, vagy nem tart sokra.
XX: A film induló életpályák története. Ez mindenkinek sikerül, kivéve Judith Godrèche-nek.
C.K.: Nem, ez fõleg a fõszereplõ elindulásáról szól. Azt csak reméljük, hogy a többieknek sikerül idõvel szárnyat bontani! Úgy érzem, hogy Judith is változik, és lassan felszabadul, mikor például a hotelszobában van Xavier-val. Szerintem az életben vannak pillanatok, amikor tudunk változni, míg máskor bezárunk. Judith-ot ebben az idõszakban nem akar változni, még ha fontos is számára amit a fiúval átél.
XX: Hogyan látja a Xavier-nak csak nyûgöt jelentõ Audrey Tautou személyiségét?
C.K.: Azért ilyen, mert a kapcsolatuk épp felbomlóban van. Talán egy kicsit meg is keseredett; van valami tragikus abban, ahogyan ezt megélik. Audrey sem túl büszke magára, de csak a végén válik kicsit lágyabbá.
XX: Nem túlzottan mellékszerep ez Audrey Tatou számára?
C.K.: De, csak tudni kell, hogy akkor még nem jött ki az Amélie csodálatos élete. A forgatás idején még teljesen más volt az élete, mint ma! Többször is dolgoztunk már együtt, és akkor is örömmel jött egy filmbe, ha csak kis szerepet kellett alakítania. Mindketten nagyon élveztük a közös munkát. Azt hiszem, hogy ez egy csodálatos találkozás volt. Senki sem adhatott volna nagyobb intenzitást ennek a szerepnek. Egy ritkán megjelenõ, de erõs karakterû figurát kellett alakítania sugárzó személyiségével; és ez briliánsan sikerült is. Audrey tulajdonképpen egy porcelándobozban megbúvó tank.
XX: Hogyan lehet egy olyan forgatást vezetni, ahol minden szereplõ külön nyelven beszél? Mindenki értett franciául?
C.K.: Nem, angolul. Páran ugyan tudtak valamit franciául; a dán, a német és a spanyol színész. Mindenesetre idegen nyelven instruálni borzalmas! Voltak pillanatok, amikor a film is egy Spanyol fogadóra (az eredeti cím - a ford.) emlékeztetett, kész Bábel tornya, míg én valami nemzetközi halandzsanyelven próbálkoztam uralni a helyzetet.
XX: A forgatás hangulata is olyan volt, mint a filmbeli lakásé?
C.K.: Ó, delíriumos boldogság volt végig... Hihetetlen kreatív pezsgés volt bennem! Szinte semmit nem aludtam a forgatás két hónapja alatt. És persze ott van a város, Barcelona; úgy tûnik, mintha az emberek sosem aludnának, sem diákok, sem hivatalnokok! Reggel hatra hazaérnek, és nyolckor már az irodában ülnek. Ez a film energiával sokszorosan telített, benne pezseg a város, Spanyolország és a fiatalok lelkesedése is; mi pedig követtük õket! Egy boldog, mindig vidám káosz volt. Mindig mindent mindenhol mindenki viccesnek talált. A munka kezdetén úgy gondoltam, hogy lehetetlen megcsinálnom ezt a mozit, mert túl rövid a rendelkezésünkre álló idõ, de aztán belevágtam mondván, hogy "akkor jó, ha szórakoztató a meló, hát csináljuk."
XX: Miért numerikus kamerával forgatott?
C.K.: HD kamerát használtam. Furán éreztük magunkat, mert elõttünk csak a Vidocq és a Csillagok háborúja forgott ilyen géppel, és semmiképpen nem szerettem volna valami képileg hasonlót létrehozni. Mostanában a filmezés terén egy kis technikai forradalmat élünk; már máshogyan is láthatunk. Azért találtam ki az áramszünetes jelenetet, mert tudtam, hogy ezzel a technikával egy gyufa, vagy egy öngyújtó fényénél is forgathatunk. Más jelenetekben is felhasználtam ezeket a lehetõségeket; a trükköket, gyorsításokat nem tudtam volna leforgatni hagyományos 35mm-es nyersanyagra. Ezt a technikát alkalmazva az ember érez ugyan egyfajta kötetlenséget, de mégsem akartam dogmát csinálni, hiszen az is egyfajta dogma lett volna. Lényegében a nehézségek kiküszöbölése volt a cél. A HD a színészekkel való munkát is segítette, többet próbálhattunk. Dominique Colin, aki a Péril Jeune és a Rien du tout munkáim operatõre is volt, imád kipróbálni új dolgokat. Roppant úttörõ szellemû, ami persze néha barkácsolást jelent, de ehhez a mentalitáshoz én is közel érzem magam.
XX: Mi alapján választotta ki a zenét?
C.K.: Most is a Peut-être zenéjét szerzõ Loïc Dury-t kértem fel valami eredeti komponálására. Ezen kívül hallatlan szerencsénk volt a Daft Punkkal; az õ zenéjükre forgattam egy jelenetet bizakodva abban, hogy megkapjuk a jogokat, és sikerült! Ez egy olyan zene, ami a 25 évesek lüktetõ energiáit és bizonytalanságait is érzékletesen közvetíti. A Radiohead zenéjét is felhasználtuk, bár itt is voltak nehézségek a jogok megszerzésével... Ez a kétfajta zene alapvetõ az érzelmi változások aláfestésére. Nehéz volt úgy érzékenynek lennünk, hogy ne tûnjünk bárgyúnak.
XX: Forgatás közben érezte-e azt a fajta szorongással teli izgalmat, amirõl Xavier is beszél?
C.K.: Szerencsére egyre ritkábban érzem, és ezen a filmen pedig egyáltalán nem. Ezt a munkát fõleg kedvtelésbõl csináltam, régi munkatársakkal, akikkel már sokat dolgoztunk együtt.
XX: A film végén Xavier a saját gyerekkori képét nézve azt mondja: "nem akarlak elkeseríteni." Szól ez Önnek is?
C.K.: Igen bizonyos értelemben. Gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy rendezõ leszek. Büszke vagyok rá, hogy sikerült ezt az álmomat megvalósítanom. Amit a végén mondok, mondatok a szereplõvel, abban benne van egy üzenet annak a 8-10 éves kisfiúnak is, aki voltam: "Folytasd! Álmodj tovább! Látod? Megéri!" Xavier is megpróbálja folytatni az írást. Ez a film a bátorításról is szól; "azt csináljátok az életben, amihez kedvetek van!"
XX: És hozzáfûzhetnénk még, hogy: "ne hazudj önmagadnak!"
C.K.: Igen ez egy alapvetõ üzenet abban az életkorban, mikor az ember még bizonytalan, kérdésekkel teli. Túl sok ember választja a könnyû, kitaposott utat, hogy ne kelljen önmagát adnia. Mert bátorság kell ahhoz, hogy önmagunk lehessünk, és nehéz megélni a saját problémáinkat, hiszen olyan csábító az a középút...
FILMOGRÁFIA:
2001 NI POUR, NI CONTRE
2001 L’AUBERGE ESPAGNOLE
1998/99 PEUT-ÊTRE
1998 LE RAMONEUR DES LILAS
1996 UN AIR DE FAMILLE (CSALÁDI ÜNNEP)
1995 CHACUN CHERCHE SON CHAT
1994 LE POISSON ROUGE
LA CHAMBRE
1993 LE PÉRIL JEUNE
1991 RIENS DU TOUT
1989 CE QUI ME MEUT
1986 IN TRANSIT
1983/85 GLAMOUR TOUJOURS (New York)
UN, DEUX, TROIS, MAMBO (New York)
JACK LE VOYEUR (New York)
"time is not money"
