információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Matilda Dixon legendája
Darkness Falls városát az 1800-as évek elején alapították szorgos halászok. A város dicsõ történetén azonban sötét folt esett. Az idõ már elhomályosította az emlékeket, de nem annyira, hogy Matilda Dixon legendája feledésbe merüljön.
Több mint 150 évvel ezelõtt egy Matilda Dixon nevû öregasszony egyedül élt Darkness Falls régi világítótornya közelében, aprócska házában. Matilda és néhai férje a városalapítók között voltak. Bálnavadászattal foglalkoztak, mint a többiek. Matildát szerették és tisztelték a városban, vigyázott a környékbeli gyerekekre és mindenféle finomságot sütött nekik. Még azután is szívesen fogadta õket, hogy férje tragikus tengeri balesete után magára maradt. A gyerekek, akik betértek hozzá egy kis süteményért, fizetségként tejfogaikat adták - mert Matilda azt mondta, hogy azokra a csontfaragásokra emlékeztetik a kis fogak, amelyeket a férje csinált kint, a tengeren, bálnavadászat közben. Ezért nevezték Matildát "Fogtündérnek".
Mintha átok ült volna Matildán. Egy éjjel, amikor már aludt, elszabadult a kemencéjében égõ tûz. Hiába siettek a segítségére a városlakók, nem volt hajlandó kijönni a házból. Ettõl kezdve megszakított minden kapcsolatot a külvilággal. De idõrõl idõre ajándékokat - általában aprópénzt - hagyott azoknak a házaknak a lépcsõjén, ahol gyerekek laktak. Csak az éjszaka leple alatt lépett ki az utcára, és arcát mindig fehér porcelánmaszk takarta. Olyan házakat keresett, amelyeknek kilincsére zsebkendõbe tekert tejfogat kötöttek. Darkness Falls polgárait meghatotta, hogy a vele történt tragédiák ellenére ilyen kedves hozzájuk.
Aztán egy szörnyû éjszakán minden megváltozott.
1841-ben történt, hogy két kisgyerek azt mondta a szüleinek, meglátogatják a "Fogtündért". A gyerekeket hiába várták haza, és a gyanú azonnal Matildára terelõdött. Az eltûntek keresésére indult emberek dühösen, bosszúvágytól hajtva indultak Matilda háza felé.
Matilda eltorlaszolta a bejáratot, amikor a tömeg kövekkel dobálta a házat és üvöltve követelte, hogy jöjjön ki. Matilda hiába próbálta ártatlanságát bizonygatni, semmire sem ment vele. Fél tucat férfi rátörte az ajtót, és kirángatták a házból. Eközben felborítottak egy nagy korsót, amibõl több száz fogacska ömlött a padlóra.
Matilda kegyelemért könyörgött. Ketten letépték arcáról a porcelánmaszkot, és a földre hajították. A férfiakban megfagyott a vér, amikor meglátták, mit rejtett a maszk. A jól ismert, mindig kedves arc helyén egy összeégett húscsomó volt. Aki látta, soha nem felejtette el, de soha nem is beszélt róla. És minden éjjel újra látta rémálmaiban.
Matildát felakasztották. Borzalmas kínok közt halt meg. Az emberek pedig megegyeztek abban, hogy jogos volt, amit tettek, csak igazságot szolgáltattak.
Ezután kiáltásokat hallottak a távolból. A város többi lakói igyekeztek felfelé a házhoz vezetõ úton. Amikor odaértek, halálra váltan látták, mi történt a szerencsétlen öregasszonnyal. A döbbent tömeg kettévált, és ott állt a két elveszett gyerek. Egyszerûen eltévedtek, amikor túl messzire csatangoltak az erdõben, és elaludtak.
Darkness Falls lakói közül soha senki nem beszélt többé az esetrõl. De a történet mégis generációról generációra öröklõdött.
A legenda nyomában
A sötétség leplében Kyle Walsh (Chaney Kley) visszatér gyerekkora helyszínére, hogy szembesüljön saját múltjával, és megmentse gyerekkori szerelmét, Caitlint (Emma Caulfield), illtve annak kilenc éves öccsét, Michaelt (Lee Cormie).
"Ez a történet olyasvalakirõl szól, aki fél a sötétben. Ezzel persze nincs egyedül - mondja A sötétség leple producere, John Hegeman. - De Kyle rájön, hogy tényleg van valami odakint, a sötétben - valami, ami meg akarja ölni."
Matilda Dixon (vagyis a "Fogtündér"), a 150 évvel ezelõtt kegyetlenül és igazságtalanul meggyilkolt asszony bosszút akar állni - bárkin. "Ha meglátod az arcát, halott vagy. Meg fog ölni - magyarázza Liebesman, a rendezõ. - És ha mégis megúsznád valahogy, akkor is el fog kapni elõbb-utóbb. Soha többé nem lehetsz biztonságban."
Matildát a sötétség tartja életben. Legfõbb ellensége a világosság, a fény. Amióta híre ment, hogy éjszakánként áldozatokat keresve járja a városkát, senki sem tudja, hogy igazak-e ezek a történetek, vagy csak a túlhajtott képzelet szüleményei.
A rendezõ számára az volt a legfontosabb, hogy végig megmaradjon a bizonytalanság a nézõkben: vajon hol húzódik a valóban létezõ és az elképzelt közötti határ. Fontosnak tartotta, hogy a mai horrorfilmekkel szemben ne legyen a filmje egyben a mûfaj paródiája is. "Egyenes játékot akartam játszani - mondta. - Olyan atmoszférát akartam teremteni, amely elõhozza a nézõk legrejtettebb félelmeit. Azt akartam, hogy átéljék a filmet. Hogy úgy érezzék: a filmbeli események vele is megtörténhetnek."
A producer, William Sherak is hasonlóan nyilatkozott. "Nem akartunk tinihorrort csinálni. Nem akartunk olyan filmet, amirõl a nézõk már az elsõ percekben mindent tudnak, és rögtön átlátnak a karaktereken. Akkor nyugodtan hátra tudnak dõlni, és biztonságban üldögélnek a moziban. Ez a mozi nem fogja békén hagyni õket. Tûkön fognak ülni."
Kyle szerepére olyasvalakit keresett Liebesman, "aki a fiatal Clint Eastwood és Mel Gibson képességeivel és adottságaival rendelkezik. Nem akartam olyan színésszel dolgozni, akinek már múltja van, akit ismernek, akirõl már kialakult kép van. Úgy kellett kinéznie, mint egy hétköznapi embernek. Persze ugyanakkor zseniális színésznek is kellett lennie, hiszen a szerep nagyon erõs jelenlétet és árnyalt színészi játékot követel. Csak így lehetett hiteles a film és a karakter."
A keresett színészt Chaney Kley személyében találta meg a rendezõ. Az eddig Chicago színpadain fellépõ színésznek ez az elsõ filmszerepe. "Chaney rendkívül átütõ személyiség és remek színész" - mondta róla Liebesman.
"Az volt a célom, hogy a karakter belsõ konfliktusát jelenítsem meg - meséli Kley. -Kyle teljesen elgyötört, hiszen az utóbbi tizenkét évben nem sokat aludt, az ideje nagy részét azzal töltötte, hogy belsõ démonaival harcolt. Mindenki azt hiszi, hogy komoly pszichés zûrjei vannak. Ráadásul már õ sem olyan biztos benne, hogy nincs igazuk. Végül persze éppen az derül ki, hogy õ a legnormálisabb mindenki közül."
"Caitlin, a nõi fõszereplõ képviseli az érzelmeket és a melegséget a filmben. Nagyon sebezhetõ, nagyon érzékeny" - mondja róla Liebesman. Caitlin szerepére Emma Caulfieldet választotta, akit az amerikai tévénézõk jól ismernek a Buffy, a vámpírok réme címû sorozatból.
Caitlin gondozza kilencéves öccsét, Michaelt, akit ugyanazok a rémálmok kísértenek, mint Kyle-t, és szintén hozzá hasonlóan krónikus álmatlanságtól szenved. "Caitlin erõs és nagyon szívós. Egyébként ezt sokáig õ sem tudja magáról - mondja Caulfield. - Ezért tud az öccsére vigyázni, és ezért keresi meg Kyle-t, akirõl mindenki más azt gondolja, hogy be van kattanva és közveszélyes."
A szerepek közül Michaelét volt a legnehezebb kiosztani. "Olyan fiút kellett találnunk, aki lélekben negyvenöt éves, de valójában mindössze kilenc. És nagyon sokat tud a belsõ gyötrelmekrõl" - sorolta Liebesman az elvárásait. Egy melbourne-i válogatáson találta meg Lee Cormie-t, aki pontosan megfelelt az elmondottaknak.
"Lee elképesztõen jó - mondja az egyik producer, Jason Shuman. - Minden ott van a szemében. Amikor rémült az arca, szinte lángcsóvák gyulladnak a szemében."
Kyle-lal ellentétben Michael pontosan tudja, hogy a félelmei a valóságban gyökereznek. "Az orvosok azt hiszik, hogy egyszerûen csak fél a sötéttõl, mint annyi más kisgyerek - mondja Cormie. - De õ látja a ’Fogtündért’. Mindent tud róla, például azt is, hogy nem szereti a fényt. Ezért akarja mindig égve hagyni a lámpát."
Liebesman szerint Michael a történet katalizátora. "Michael olyan, mintha Kyle tükörképe lenne. Amikor Kyle visszatér a városba, hogy megmentse Michaelt attól a pokoli élettõl, amelytõl õ maga is szenved, azt saját magáért is teszi. Csak így tudja megváltani saját magát."
A negyedik fõszereplõnél viszont egyáltalán nem kellett meghallgatásokat tartani. "A sötétség ebben a filmben nem azért van, hogy különös és nyomasztó hangulatot teremtsen. Õ volt az ellenség - magyarázza Liebesman. - Saját személyisége volt."
És a sötétségbõl emelkedik ki Matilda Dixon alakja. Mint a filmtörténet legendás szörnyeit (például A nyolcadik utas: a halálban vagy a Cápában), Matildát is csak villanásokra látjuk, csak az árnyéka rajzolódik ki a sötétben, soha nem lehet hosszasan szemrevételezni õt. Liebesman elmondása szerint "azért nem akartam, hogy sokáig lehessen látni, mert akkor már nem lesz félelmetes. Ha az emberek megismerik, hogy mitõl kéne félniük, akkor többé már nem lesz rájuk hatással. Addig kell távol tartani az emberektõl a félelem tárgyát, ameddig csak lehetséges. Akkor szinte becsavarodnak. Úgyhogy jó sokáig rejtegettem Matildát."
A forgatásról
Liebesman rendezõ képzeletét már régóta izgatta a világosság és a sötétség közötti kontraszt generálta feszültség. A sötétség leple forgatásán lehetõsége nyílt arra, hogy felfedezze az összes lehetséges árnyalatot a kettõ közti átmenetben. "Megadatott a lehetõség, hogy eljátsszak a térrel, a perspektívával és az árnyékokkal."
William Sherak producer hozzáteszi, hogy a kitûzött célok eléréséhez nem csak tehetségre, de rendkívül kifinomult arányérzékre is szüksége volt a rendezõnek. "A sötétséggel dolgozni nagyon becsapós dolog -mondja. - A teljes feketeséget természetesen nem lehet használni, hiszen akkor mit látna a közönség az egészbõl? De mégis elég sötétnek kell lennie a képnek ahhoz, hogy úgy érezze a közönség, mintha vaksötétben tapogatózna."
A kívánt atmoszféra megteremtéséhez tapasztalt segítõtársat talált a rendezõ Dan Laustsen operatõr személyében. Az õ keze nyomát viselik például a Mimic - A júdás faj és az Éjjeliõr a hullaházban emlékezetesen félelmetes képei.
"Ez egy nagyon sötét film - mondja Laustsen. - Mindössze egy jelenet játszódik világosban. Ez az igazi kihívás egy operatõrnek. Pengeélen táncol az ember munka közben. Ha túl világos a kép, akkor unalmas lesz, ha túl sötét, akkor érdektelen. Ezért meg kell találni azt a határpontot, amikor már elég sötét, de még éppen nem túl sötét."
"Erõsen kontrasztos világítást használtunk az árnyékok megteremtéséhez. Így lehet megteremteni az igazán mély sötétséget - meséli Laustsen. - Manapság általában az elõhívásnál manipulálják az árnyékokat. Mi inkább a kamerát használtuk - vagyis a hagyományos módszert választottuk."
Az atmoszféra megteremtéséhez hozzájárult a kameramozgás is. A legtöbbször steadicamet vagy kézikamerát használtak a forgatáson. "A filmen teljes mértékben felfedezhetõ a 70-es évek filmjeinek hatása - mondja Liebesman. - Akkoriban lassabban mozgott a kamera, és a snittek sokkal hosszabbak voltak, mint most."
Laustsen és Liebesman munkáját George Liddle látványtervezõ tette tökéletessé. Õ sem elõször dolgozott "sötét filmen". Liddle tervezte Alex Proyas thrillerének, a Dark Citynek a látványvilágát. "Olyan díszletet építettünk, hogy a nézõknek az legyen az érzése, valaki vagy valami ott lapul a sarokban" - mondja Liddle.
A sötétség leplének félelmetes zárójelenetéhez Liddle felépített egy egész világítótornyot. Bár a jelenetek többségét igazi helyszíneken forgatták egy Melbourne-höz közel esõ tengerparti kisvárosban, a környékbeli világítótornyok nem voltak megfelelõek a rendezõ számára. "A világítótoronynak olyan anyagból kellett lennie, amit a XIX. század végén használtak New Englandben" - meséli Liddle. A tornyot egy színpadon építették fel, ahol csak szûkösen fértek el, amikor elkészült a díszlet. A legszûkebb stábon és a színészeken kívül helyet kellett csinálni annak a hat bábosnak, akik Matildát mozgatták.
Mert hiába lett volna minden erõfeszítés, az alkotók minden tehetsége, ha nem született volna meg a megfelelõ szörnyeteg. Liebesman az egyik legelismertebb maszkmesterhez, Stan Winstonhoz fordult, aki olyan teremtményeket gazdagította a filmtörténetet, mint A bolygó neve: halál anya-ûrlénye és a Jurassic Park - Elveszett világ tyrannosaurus rexe. Ezek a figurák nem voltak kevésbé félelmetesek attól, hogy a nézõk tudták, mindössze gépek által mozgatott bábokat látnak.
"Stan olyan Matilda-figurát teremtett, amelyik szinte megtévesztõen tökéletes mása egy valódi testnek - meséli Jason Matthews, aki a film különleges effektjeiért volt felelõs. - Mindene mozgatható, az összes arcizma, a szemöldöke... Az állkapcsa bármelyik irányba tud mozdulni. A nyaka forog. A vállát meg tudja rántani. A kezével fogni tud. A hat bábos, akik életre keltették, úgy dolgoztak együtt, mint egy zenekar. Pontos összjáték volt köztük, mintha egy zenemûvet játszanának. Elképesztõ és varázslatos látvány volt."
"Az a fantasztikus Stan Winstonban - foglalja össze Liebesman -, hogy mindig felülmúlja az elképzeléseket. Amikor elõször néztem meg a figurát a mûhelyében, kicsit aggódtam. Amikor viszont az elsõ felvételt megcsináltuk vele, azonnal életre kelt. Egyszerûen döbbenetes volt. Ha nem tudtam volna, hogy mûködik, megesküdtem volna, hogy egy ember van benne."
A szereplõk
CHANEY KLEY (Kyle) Virginiában született, Coloradóban nevelkedett. Karrierjét Chicago színpadain kezdte. A sötétség leplében játszotta elsõ filmszerepét. Azóta szerepelt egy független filmben, a "The Skin Horse" címû produkcióban.
EMMA CAULFIELD (Caitlin) humorát és tehetségét már bizonyította a Buffy, a vámpírok réme (Buffy, the Vampire Slayer) és a Beverly Hills 90210 címû tévésorozatokban. San Diegóban született. A UCLA-n tanult pszichológiát. Diplomája megszerzése után Svájcban és Londonban tanult színészmesterséget.
LEE CORMIE (Michael) szülei jelentkeztek egy újsághirdetésre, amelyben egy ügynökség gyerekszereplõket keresett egy filmhez. Cormie szerepelt már egy ausztrál tévésorozatban, és számos reklámban, többek között a melbourne-i állatkert kampányában.
"time is not money"
