információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Az igaz történeten alapuló vígjáték a 7-es fõút mellett található mozgássérült otthonban játszódik.
A film fõhõse az ötvenéves, izomsorvadásos René, aki gonosz, ingerlékeny, és nem fukarkodik környezete alpári sértegetésével. Undok, rossz természete miatt közutálatnak örvend. Julie-nek, a tapasztalatlan, kezdõ gondozónõnek rögtön egy ilyen kiállhatatlan beteget kell ellátnia.
René szobája pornográf képekkel van kiplakátozva. Egyre öntudatosabban és harsányabban hirdeti az egyik legalapvetõbb emberi szükséglethez, a szexhez való jogát.
Julie-nek adja ki a feladatot, hogy találjon megoldást.
Julie végigjárja a hivatalos utat, de mindenhol értetlenségbe és ellenállásba ütközik. Ám nem adja fel könnyen. Hiszen közel a 7-es fõút, ahol hivatásos hölgyek állnak rendelkezésre...
René álma vége beteljesül s az utálatos alakból egy csapásra elragadó személyiség válik. Mozgássérült társai, akik értetlenül szemlélik furcsa átváltozását, megpróbálják kideríteni, mi okozhatta a különös fordulatot. Hamarosan rájönnek, miért tûnik el René idõnként olyan titokzatosan. Persze jobb lett volna, ha a dolog titokban marad...
Jean-Pierre Sinapi kényes, provokatív témához nyúl, de mindezt sok humorral, tapintatosan és gyöngéd szeretettel teszi. A 2002-ben Cannes-ban Arany Pálmát nyert Olivier Gourmet (A fiú) a mozgássérült férfi szerepében pedig rendkívül hiteles, sõt, lenyûgözõ!
2000
Berlin - Panoráma - Közönségdíj
London - Külföldi Kritikusok Díja
San Sebastian - Közönségdíj
INTERJÚ JEAN-PIERRE SINAPIVAL
Honnan jött a Légyott a hetesen ötlete?
Jacques Fansten producer felajánlotta a lehetõséget, hogy rendezzek egy filmet az "Artés" Pierre Chevalier "Kis kamerák" címû sorozatába. A sorozat közös nevezõje az amatõr digitális kamera használata, a rendezõ pedig szabadon választhatja meg a témát. Úgy éreztem, készen állok a kalandra. 15 éven át televíziós forgatókönyvíró voltam, s szerettem volna kipróbálni magam a kamera mögött is. Mit számított az eszköz vagy a költségvetés! Ekkor azonban még fogalmam sem volt, milyen forgatókönyvet fogok filmre vinni. A Jacques-kal való számtalan találkozásom során újabb és újabb témákkal álltam elõ, de egyikért sem lelkesedett túlságosan. Aztán egy szép napon azt mondtam neki, hogy van egy ötletem, de neki biztosan nem fog tetszeni. Ez rögtön kíváncsivá tette.
Ez az ötlet a Légyott a hetesen volt?
Igen. Elmeséltem neki a nõvérem, Julie történetét, aki speciális gondozóként dolgozik egy Toulon melletti mozgássérült otthonban. Az otthon egyik kibírhatatlan természetû lakója, aki folyton inzultálta a személyzetet, egyszer sírva fakadt elõtte. Bevallotta neki, hogy szeretne egy nõvel szeretkezni. Arra kérte, hogy szerezzen neki egy prostit, hiszen tudta, hogy más nõ úgysem állna szóba vele soha. A nõvérem ekkor kiment a hetes országútra. Egy mérõszalaggal titokban szépen lemérte, milyen széles a prostik lakókocsijainak ajtaja. Leellenõrizte, hogy befér-e rajtuk egy kerekesszék. Aztán meg kellett gyõznie egy prostit... Fansten ekkor azt mondta: "Jean-Pierre, ez tiszta Maupassant, láss hozzá!" Három hónap alatt megírtam a forgatókönyvet Anne-Marie Catois-val. Ez a film, amely az elsõ forgatókönyvírói munkát jelentette a számára, együttmûködésünk elsõ darabja.
Julie-t, a gondozónõt, és az izomsorvadásos Renét, a Légyott a hetesen fõszereplõit tehát valóságos személyekrõl mintázta?
Úgy van. Julie-t a nõvérem ihlette. Julie valóságos szent. Egy elveszett ügyekért küzdõ világi szent. És megnyeri õket. Az egész életét az általa gondozott mozgássérült betegeknek szenteli. Az otthonban ráadásul az igazgatósággal is meg kell küzdenie, hogy elõrevigye a dolgokat. Boldogok azok a betegek, akikkel õ foglalkozik! Ami pedig René figuráját illeti, õ egy nagyon furcsa alak. René Amistadi egy kelet-franciaországi vörös szakszervezetis bányász volt. Õ segített megírni elsõ forgatókönyvem, a La vallée des espoirs (Remények völgye) "munkás" részeit. Amikor megismertem, még mankóval járt. Izomsorvadása volt. Tizenöt év alatt tanúja voltam fizikai állapota fokozatos romlásának. Kerekesszékben, majd motoros székben közlekedett. Mindig is szerettünk volna írni egy történetet a fogyatékosokról. De valahogy nem jött össze, és kifutottunk az idõbõl. 50 évesen meghalt. René jellemébõl, intelligenciájából, mûveltségébõl, epés és provokáló természetébõl merítettem ihletet. René szexmániás oldala viszont Jean-Louis-tól eredt, aki annak az otthonnak a lakója, ahol a nõvérem dolgozik.
Vígjátékot rendezni a mozgássérültekrõl és szexuális életükrõl meglehetõsen kényes és õrült ötlet. Hogyan mert mégis belevágni?
Soha nem akartam nehéz, komoly filmet készíteni errõl a témáról. Kezdettõl fogva vígjátékban gondolkoztam. Olasz származásom miatt közel áll hozzám az olasz komédiák világa. Minél fájdalmasabb, keményebb, kegyetlenebb dolgokról van szó, annál több humorral kell megközelíteni õket. A fogyatékosok teljes értékû emberek, a maguk erényeivel és hibáival. Miért ne lehetne rajtuk és velük nevetni, csak azért, mert fogyatékosok? Nem a megszokott, szánakozó módon akartam bemutatni õket. Engem mindig is mellbevágott ez a mások iránt tanúsított, álcázott elutasítás, amelynek egyik kísérõ jelensége a szexualitásuk teljes tagadása. Persze a szexualitásról sohasem egyszerû beszélni. És akár kerekesszékben ülünk, akár nem, a probléma mindenki számára azonos: meg kell próbálni közelíteni egymáshoz vágyat és valóságot. Ez a film is errõl szól, s ezen a téren az egészségesek sem állnak jobban a fogyatékosoknál.
Melyik otthonban forgatták a Légyott a hetesen-t?
A Légyott a hetesen-t eredetileg abban a dél-franciaországi otthonban forgattuk volna, ahol Julie nõvérem dolgozik gondozóként. Ám az utolsó pillanatban, két héttel a forgatás elõtt a Francia Paralízisesek Egyesületének elnöknõje megijedt, hogy a mozgáskorlátozott betegek igazgatótanácsban is képviselt szülei megbotránkozhatnak ezen. Ekkor elküldtem a forgatókönyvemet az Egyesületnek. Õk egy hétvége alatt elolvasták a Légyott a hetesen-t, és megadták a hozzájárulásukat. Ez a mozgássérült-otthonokban élõk szexualitásával kapcsolatos vita épp kapóra jött nekik, egybevágott a törekvéseikkel. Végül úgy döntöttem, hogy Párizstól 45 kilométernyire, egy Combs-la-ville-i otthonban forgatom le a filmet...
Ön eleve úgy tervezte, hogy vegyesen alkalmaz profi és amatõr színészeket. Hogyan mûködött ez a forgatáson?
A hivatásos színészek kapták a legnehezebb vígjátéki szerepeket. Ami a fogyatékosokat illeti, mindannyian szerepelni akartak a filmben! Így hát szereplõválogatást kellett tartanom, hogy minden engedmény nélkül kiválasszam közülük azokat, akik alkalmasak voltak egy-egy mellékszereplõ megformálására. A többiek az ebédlõi, illetve a szilveszteri jelenetekben vettek részt. A digitális kamera igazi fõnyereménynek bizonyult. Egyetlen pillanatban sem zavartuk meg az otthon életét. Egyébként azt hiszem, nehéz lett volna ezt a filmet klasszikus módon megcsinálnom, ugyanis akkor messze nem tudtam volna ilyen intenzitást, hatást elérni. Ezek a - sokszor a dokumentummûfajt súroló - képek nagyban hozzájárultak a történet hitelességéhez. Ez az új eszköz másfajta filmezést és rendezést tesz lehetõvé, másfajta, ösztönösebb és pillanatszerûbb nyelvezet használatát feltételezi.
A film egyik legszürrealistább jelenetében Julie orvosi igazolást kér egy orvostól René számára, mely tanúsítja, hogy a paciens egészégi állapota rendszeres szexuális életet tesz szükségessé. Ez valóban megtörtént?
Persze! A törvény szintjén semmi sem véd egy olyan gondozót, aki egy mozgássérültet prostituálthoz visz. Akár kerítéssel is megvádolhatják. Az egyetlen biztosíték ez ellen, ha orvosi rendelvényre történik a dolog. A nõvérem - a filmbeli Julie-hez hasonlóan - három orvost is felkeresett, akik mind elutasították a kérését. Ugyanis bármilyen probléma esetén így nem Julie-t, hanem õket vonhatták volna felelõsségre. Julie végül úgy oldotta meg a dolgot, hogy saját szakállára, orvosi papír nélkül vágott bele ebbe a kalandba.
Mi vitte a filmezés felé?
Pasolini miatt szerettem bele a filmezésbe. Nagy tisztelõje vagyok mind az embernek, mind az életmûvének. Elsõ forgatókönyvemet, a Remények völgyét is rá gondolva írtam meg. Ha nem gyilkolták volna meg Róma egyik külvárosában, neki ajánlottam volna a filmet.
És honnan az írás szeretete?
Eredetileg tudományos képzést kaptam, elektronikai mérnök vagyok. Ha az ember munkáscsaládba születik, valami hasznosat igyekszik tanulni. Akkor engedélyeztem magamnak, hogy az írás felé forduljak, amikor már befejeztem a tanulmányaimat és a diplomám ott lógott a falon! Tizenöt éven keresztül egy pillanatra sem hagytam abba az írást a televízió számára: negyven filmforgatókönyvet jegyeztem, köztük a Jalna és a La Rivière Espérance (Remény folyó) címûeket. És aztán azt mondtam, elég.
1996-ban végre megrendezhette elsõ, Un arbre dans la tête címû tévéfilmjét.
Ez Colo Tavernier nagyszerû ajándéka volt: õ írta a forgatókönyvet, és azt akarta, hogy én rendezzem meg. Egy üres papírról elindulni sokkal nehezebb, mint emberekkel dolgozni. Én sokkal inkább rendezõnek érzem magam, mint forgatókönyvírónak. Egyébként ennek a tévéfilmemnek köszönhettem, hogy Jacques Fansten felkért, hogy legyek a "Kis kamerák" címû sorozat egyik rendezõje.
A színészek, ahogy Jean-Pierre Sinapi látja õket
Nadia Kaci (Julie, a speciális gondozónõ)
"Nadia Kacit elõször a Bab-el-Oued City-ben láttam. Lenyûgözött a szépségével és azzal a mágikus kisugárzással, amellyel beragyogta a filmvásznat. Fel is vettem vele a kapcsolatot, hogy rábízzam az Un arbre dans la tête címû filmem egyik szerepét. Julie figuráját Nadiára gondolva írtam meg. Elvittem abba az otthonba, ahol a nõvérem dolgozik, hogy beleszippanthasson egy ilyen otthon atmoszférájába. Szerintem - minden ellenkezõ vélemény ellenére - Julie szerepét a legnehezebb eljátszani, ugyanis ez a figura abszolút minimalista, finom, roppant nehezen érzékeltethetõ dolgokból építkezik. Nadiának sikerült árnyalt és finom alakítást nyújtania. A film minden megható pillanatához köze van. Ritka tehetséges színésznõ, akinek nagy tisztelõje vagyok. Szeretem azt a finomságot, azt a megingathatatlan akaratot, végtelen intelligenciát és komolyságot, amit sugároz magából."
Olivier Gourmet (René, a kiállhatatlan, izomsorvadásos otthonlakó)
"Olivier Gourmet nemzedékének egyik legnagyobb színésze. A belga Raimu-nek is szokták nevezni. Én a Dardenne fivérek La promesse (Az ígéret) címû filmjében fedeztem fel, s kitörölhetetlenül megmaradt az emlékezetemben. Bár személyesen nem ismertem, mégis ráírtam René szerepét. Pedig remélni sem mertem, hogy elfogadja! Olivier egyszerûen káprázatos színészi alakítást nyújtott. A szerepre való felkészülése érdekében bevonultunk egy intézetbe, ahol egy izomsorvadásos beteg egy hétig foglalkozott vele. Megtanította a megfelelõ mozdulatokra, arra, hogy hogyan mozgassa a fejét, hogyan nyomja elõre a testét, hogy gyújtson meg egy öngyújtót, hogy fogjon meg egy villát és hogy igyon szívószállal...Tehát korántsem improvizációról volt szó, rengeteget dolgoztunk ezen. Azt hiszem, hogy Az ígéret mellett ez volt eddigi legszebb szerepe. Nem lehet nem meghatódni egy ilyen székéhez kötött, ennyire szeretetre éhes figura láttán. René bizonyos értelemben az ember metaforája. Mindannyiunknak vannak elérhetetlen álmaink, amelyeket szeretnénk megvalósítani. Renében megtaláljuk mindazt az élnivágyást, frusztrációt és agressziót, ami bennünk is munkál."
Nadine Markovici (Florèle, a prosti)
"Nadine Markovicivel nagyon régen, egy színházi kurzuson találkoztam. 1988-ban õ játszotta elsõ, a Cannes-i Filmfesztiválon is díjazott rövidfilmem (Bocetta revient de guerre) fõszerepét. Azóta is nyomon követem színházi munkásságát. Megkapó spontaneitás és természetesség jellemzi. Ráírtam Florèle, a prosti szerepét. Feledtetnie kellett a prostitúció felháborító realitását, s meg kellett maradnia a mítosz szintjén. Nadine tökéletes tanmesei prostit formál, aki külsõ adottságait tekintve minden aduval rendelkezik, ugyanakkor sohasem közönséges."
Gérald Thomassin (Jean-Louis, az agykárosult otthonlakó)
"Gérald, és ezt a lehetõ legkomolyabban mondom, csodálatos színész. Már volt alkalmam dolgozni vele elsõ, tévé számára készült filmemben (Un arbre dans la tête). Abszolút ösztönös színész, akit Jacques Doillon egészen fiatalon nevelt ki Le petit criminel címû filmjében. Céltalan kölyök volt, akinek a filmezés mentette meg az életét. És ezt adja vissza a nézõnek a játékával. Kivételes nagylelkûség jellemzi. Szeretettel és csodálattal adózom iránta. A Légyott a hetesen-ben õ alakítja Jean-Louis-t, az agykárosult rokkantat. Ami különösen nehéz alakítás, hiszen az ilyen típusú mozgássérültek a gesztusok és a beszéd szintjén sem a mozdulataikat, sem a szavaikat nem képesek összehangolni."
Saïd Taghmaoui (Rabah, az izomsorvadásos beteg)
"Az arab, homoszexuális, Johnny rajongó és keresztelkedni akaró Rabah figurája valóban létezik. Ilyen alakot sosem mertem volna kitalálni! Én nagyon meghatónak találom ezt a fickót, aki születésétõl fogva él abban az intézetben, ahol a nõvérem dolgozik. Mindig is ebben a burokban élt, és nem ismeri a külvilágot. Ez egy ártatlan, naiv fickó, aki fantáziál a valóságról. Saïd Taghmaoui szöges ellentéte az általa alakított figurának! Saïd maga a megtestesült elevenség, a szikrázó intelligencia. Elsõ találkozásunkkor alig mondtam neki pár szót a figuráról, és már játszotta is! Mégis arra kértem õt, hogy töltsön el három napot az igazi Rabah-val, hogy elsajátítsa a beszédstílusát. Vérbeli, profi alakítás az övé."
Chantal Neuwirth (Sandrine, a speciális gondozónõ)
"A színház nagyasszonya, akit számtalanszor láttam a színpadon. Chantalt a Ceux qui m'aiment prendront le train címû filmben is nagyszerûnek találtam. Két órát beszélgettünk egy kávézóban. Nem csináltattam vele próbafelvételt, szakmailag ugyanis nem kellett bizonyítania nekem! Egy pillanat alatt képes átlépni a drámaiból a komikusba. Elképesztõ könnyedséggel játszik. A Légyott a hetesen-ben az õ elsöprõ és magával ragadó kacagása felszabadító módon oldja a helyzetek drámaiságát."
Lionel Abelanski (Roland, a mindenes)
"Csodálatos találkozás. Lionel Abelanski játéka Bourviléra emlékeztet. Elképesztõen hétköznapi kinézetével mindent költészetté változtat. Nagyon tetszett az Életvonatban (Train de vie). Az életben éppúgy, mint a filmvásznon csupa emberség, s egy film mindenekelõtt emberi kaland."
Adalékok a filmhez
Egy kis kamera a Hetes úton
A Légyott a Hetesen annak a "Kis kamerák" címet viselõ sorozatnak a része, amely Pierre Chevalier, a Sept-Arte csatorna fikciós filmek osztályának vezetõje, valamint Jacques Fansten producer kezdeményezésére indult útjára.
Jean-Pierre Sinapi rendezõ
Jean-Pierre Sinapi televíziós forgatókönyvíróként olyan sikereket tudhat magáénak, mint a La rivière Espérance, és a Jalna címû produkciók.
1996-ban átáll a kamera másik oldalára és - szintén a televízió számára - megrendezi az Un arbre dans la tête címû filmet.
A Légyott a Hetesen Jean-Pierre Sinapi elsõ mozifilmje.
A valóságtól a fikcióig
A film forgatókönyvéhez Jean-Pierre Sinapi nõvére, Julie tapasztalataiból merített ihletet, aki szakképzet konduktorként dolgozott egy Toulon környéki mozgássérült otthonban. Az intézet egyik szexmániás lakója, ahogy a filmben is, arra kérte az õt gondozó ápolónõt, hogy találjon neki egy prostituáltat.
Sinapi a vígjáték mellett dönt
"Soha nem akartam nehéz, komoly filmet készíteni errõl a témáról. Kezdettõl fogva vígjátékban gondolkoztam. Olasz származásom miatt közel áll hozzám az olasz komédiák világa. Minél fájdalmasabb, keményebb, kegyetlenebb dolgokról van szó, annál több humorral kell megközelíteni õket. A fogyatékosok teljes értékû emberek, a maguk erényeivel és hibáival. Miért ne lehetne rajtuk és velük nevetni, csak azért, mert fogyatékosok? Nem a megszokott, szánakozó módon akartam bemutatni õket. Engem mindig is mellbevágott ez a mások iránt tanúsított, álcázott elutasítás, amelynek egyik kísérõ jelensége a szexualitásuk teljes tagadása."
Olivier Gourmet (René)
"Olivier Gourmet generációjának egyik legnagyobb színésze. Sokan a belga Raimunek tartják. Én a Dardenne fivérek La promesse (Az ígéret) címû filmjében fedeztem fel, s kitörölhetetlenül megmaradt az emlékezetemben. Bár személyesen nem ismertem, mégis ráírtam René szerepét. Pedig remélni sem mertem, hogy elfogadja! Olivier egyszerûen káprázatos színészi alakítást nyújtott. A szerepre való felkészülése érdekében bevonultunk egy intézetbe, ahol egy izomsorvadásos beteg egy hétig foglalkozott vele. Megtanította a megfelelõ mozdulatokra, arra, hogy hogyan mozgassa a fejét, hogyan nyomja elõre a testét, hogy gyújtson meg egy öngyújtót, hogy fogjon meg egy villát és hogy igyon szívószállal...Tehát korántsem improvizációról volt szó."
Nadia Kaci (Julie)
A pályáját az 1979-es La dérobade (rend.: Daniel Duval) címû filmmel kezdõ Nadia Kaci a Bab-el Oued City (Merzak Allouache, 1994) és a Douce France (Malick Chibane, 1995) címû filmekben hívta fel magára a figyelmet, hogy aztán Bertrand Tavernier is megkínálja egy szereppel Ça commence aujourd'hui címû filmjében.
2000-ben Nadir Mocknèche Le Harem de Madame Ousmane címû filmjének fõszerepét alakította.
Saïd Taghmaoui (Rabah)
1995-ben Mathieu Kassovitz Gyûlölet (La Haine) címû filmjével robban be a köztudatba. Miután küzd a beskatulyázás ellen, azóta a legváltozatosabb szerepeket alakította olyan filmekben, mint Gérard Krawczyk 1997-es Héroïnes (Hõsnõk), Gillies MacKinnon 1998-ban készült Marrakech Express, David O.Russell 1999-es Les rois du désert (A sivatag királyai), vagy Alain Robak 2000-ben készült La taule (A kaszni) címû produkciója.
(www.allocine.fr/film/anecdote...)
"time is not money"
