információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
"Átlagos amerikai reggel volt: a farmer kiment a földjére, a tejesember kiszállította a tejet, az elnök pedig lebombázott egy újabb országot, melynek a nevét ki sem tudta ejteni." - hangzik el Michael Moore óriási port és politikai botrányt kavart filmjében.
Az elsõ mondat, amit az amerikai gyerekek az USA történelmérõl megtanulnak, nagyjából így hangzik: "A zarándokok azért jöttek Amerikába, mert féltek az üldöztetéstõl." Tehát féltek. Azután mi történt? Idejöttek a zarándokok, félelembõl, találkoztak az indiánokkal és féltek tõlük, így hát megölték õket." És ezt a sort folytathatnánk: napjainkig...
1999. április 20-án, azon a napon, amikor az USA a legnagyobb erejû bombázást hajtotta végre a kosovói háborúban, a Columbine Középiskolában vérengzés történt: diákok lõttek diáktársaikra. Ez a megrázó eset indította Michael Moore-t, hogy elkészítse játékfilm hosszúságú, merész dokumentumfilmjét az USA és az agresszió kapcsolatáról. Elevenbe vágóan éles szellemmel indul Moore vidám" felfedezõútra Amerika szívébe, hogy lássa és láttassa, miért van tele brutális erõszakkal az amerikaiak élete, miközben megállás nélkül a boldogságot keresik?
Mint hazájában a legismertebb szatirikus és társadalmi kérdésekkel is foglalkozó dokumentarista, ezzel a szó legszorosabb értelmében úttörõ jelentõségû filmmel Michael Moore egy olyan merész kérdést tesz fel, amelyet egyetlen amerikai sem merne megfogalmazni manapság, ezekben a vadul hazafias idõkben: "Lõfegyver-bolond nemzet vagyunk-e, vagy egyszerûen csak bolondok?"
A Kóla, puska, sültkrumpli rendkívüli erejû film. Erkölcsi értelemben elmarasztaló vádbeszéd a félelem kultúrája ellen, egy olyan világ ellen, amelyben az emberek állig felfegyverkeztek és aztán az indulatok elszabadulásával ámokfutóvá lettek.
Michael Moore stratégiája és motivációja ennél a játékfilm hosszúságú filmjnél nagyban különbözik korábbi munkáitól. Így magyarázza ezt: "A Roger & Me címû filmem egyetlen városra összpontosította a figyelmét és arra az egyetlen vállalatra, amely ezt a várost tönkretette. A Kóla, puska, sültkrumpli valami olyanról szól, ami ennél sokkal nagyobb szabású téma - arról van szó ugyanis, hogy egy egész társadalom enyhén megõrült, amikor otthonában negyed-milliárd lõfegyverrel látta el magát, azaz felfegyverkezett."
A kihívás rendkívül kényes, itt intelligenciára és észre éppen annyira szükség van, mint valamiféle primitív, netán barbár empátiára. "Fontos tudni, hogy Michael a legvégsõkig hazafi, és éppen ebben rejlik kritikussága oka. Szereti a hazáját. Talán ironikus, hogy Amerika egyik legerõteljesebb társadalmi kritikusa egyben az egyik legnagyobb hazafi is." - mondja Michael Donovan producer.
Moore a félelemrõl szóló elméletét a tõle jól ismert, klasszikus "nincs téma, ami túl kicsi, nincs közérdekû adat, ami túl szent lenne" stílusban illusztrálja. A filmben ezt harsány humorral foglalja össze egy, rövid rajzfilm betét formájában. "Szóval, mint gyerek, az elsõ mondat, amit az USA történelmérõl megtanulsz, így hangzik: 'A zarándokok azért jöttek Amerikába, mert féltek az üldöztetéstõl.' Tehát féltek. Azután mi történt? Idejönnek a zarándokok, félelembõl, találkoznak az indiánokkal és félnek tõlük, így hát megölik õket; azután elkezdenek egymástól félni és egyesekben boszorkányt vélnek látni, s õket aztán máglyára is küldik; azután gyõz a Forradalom, de félnek, hogy a britek még vissza találnak jönni. Úgyhogy valaki megírja a Második Módosítást, ami így szól: 'Tartsuk meg a fegyvereinket, mert a britek visszajöhetnek.' S mi történik? A britek visszajönnek. Mi a legrosszabb, ami egy paranoiással történhet? Ha a félelmei valóra válnak!"
"Közben mindenki azt mondogatja, 'A fenébe is, de jó, hogy megtartottuk a fegyvereinket!! Hú, Második Módosítás, ez aztán a jó ötlet!'"
A mód, ahogy Moore a történelemhez közelít, mélységesen és alapvetõen szórakoztató. Moore õszintén hiszi, hogy a tényeket felvonultató, száraz és oktató jellegû elõadás helyett a közönség sokkal jobban befogadja az új gondolatokat, ha közben megnevettetik.
"A félelem genezise Amerikában" - magyarázza Moore - "arra vezethetõ vissza, hogy az országnak volt egy rabszolga-népessége, s ez a népességszám mindössze 86 év leforgása alatt, az 1775-ben vívott Forradalmi Háborútól az 1861-es Polgárháborúig eltelt idõben 700.000 fõrõl 4 millió fõre emelkedett. A Dél mezõgazdasági jellegû vidékein a fekete népesség száma 3 az 1-hez aránylott a fehéréhez. Rengeteg rabszolga-lázadás és rabszolga-felkelés történt és sok fehér gazda feje hullt a porba. A fehérek aztán arra a gondolatra jutottak, hogy a feketék elõbb-utóbb le fogják vetni láncaikat, s elszabadul a pokol."
A középiskolában tanított történelem persze nem így adja elõ ezt. Moore tovább magyaráz: "Az USA hadseregét ellátták modern lõfegyverekkel, és az elkövetkezõ 40 év során végeztek is az indiánokkal, mert az indiánoknak csak olyan vadászpuskáik voltak, amelyek egyszerre csak egy lövedéket lõttek ki. Amikor a Dél vereséget szenvedett a Polgárháborúban, a fehérek tényleg megijedtek, úgyhogy 1865-ben létrejött a Ku Klux Klan. 1871-ben a KKK-t illegálissá nyilvánították, de néhány hónapra rá egy újabb szervezetet hoztak létre Országos Lövész Egyesület néven, aminek a célja a lõfegyver birtoklásának népszerûsítése volt, kizárólag fehér emberek számára. Feketéknek törvénybe ütközõ és tilos volt lõfegyvert birtokolni. Így aztán a következõ 80 évben a fegyvert arra használták, hogy az úgynevezett szabad feketéket sakkban tartsák - s ez így volt egészen az 1950-e évekig, amikor aztán a feketéknek végül elegük lett és fellázadtak."
"Mit tettek ekkor a fehérek? Félelmükben a kertvárosokba menekültek. És mikor már ott éltek a kertvárosokban, még mindig félve, milliószámra vásárolták a lõfegyvert. Ez a helyzet ma - az USA-ban lévõ negyed-milliárd lõfegyver legtöbbje olyan fehér emberek tulajdonában van, akik teljesen biztonságos környéken laknak, ahol gyakorlatilag nincs is bûnözés. Ezért van az, hogy a gyilkossági esetek többsége "házi" perpatvar: férj-feleség, barát-barátnõ, munkatárs."
A 13 év alatt, ami a Roger & Me címû film készítése óta eltelt, Moore olyan stílust alakított ki, amely konfrontáló és merész, ugyanakkor szórakoztató. Dokumentumfilmjei tulajdonképpen azt a szerves megközelítési módot mutatják be, ahogyan õ egy-egy gondolatot, eszmét kikutat, feltár. "Néha, különösen az interjúk esetében, az a legjobb, ha az ember rábízza magát az adott pillanatra. Ha szigorúan rögzített elgondolásokkal vágsz neki, akkor a film végül merev lesz és korlátozza a nézõt is. Én nagyon fontosnak tartom, hogy a film a maga útján, öntörvényûen alakulhasson." - állítja Moore.
1999 tavaszán Michael Moore, a már díjat nyert filmalkotó és televíziós producer, rendezõ és író, a The Awful Truth címû televíziós sorozatán dolgozott. A sorozatot azon az õszön tervezte mûsorára tûzni a Bravo (USA és Kanada), valamint a Channel 4 (Egyesült Királyság). Moore, aki arról híres, hogy mindig tudja, hogy az emberek tudatát leginkább foglalkoztató témák búvópatakjából mit érdemes kihalászni, éppen a sorozat egy sötét szegmensét fejezte be, amit õ maga "Tinédzserek Orvlövész Iskolájának" nevezett.
"Egy fegyver- és lövész-oktatót szerveztem be, hogy mindössze kétéves gyerekeket tanítson meg a lõfegyver használatára. Ez egy olyan iskola keretei között zajlott, ahol arra tanították a gyerekeket, hogy hogyan kell a rögbi-csapat kapitányát leszerelni, vagy, más szóval, 'ha ma elfelejtetted bevenni a depresszió elleni gyógyszeredet, akkor íme, ez az a mód, ahogy levezethetsz egy csomó agressziót.'"
A cenzúra miatt ez a rész soha nem került adásba. Csak néhány nappal az után, hogy ez a rész elkészült, 12 diákot és egy tanárt agyonlõttek a Colorado állam-béli Littleton városban, a Columbine Középiskolában. Moore hátborzongatóan baljós elõérzettel többnek bizonyult, mint pusztán szatirikusnak, és elõrevetítette valamiféle, az amerikai kultúra mélyén romboló méreg létét, ami viszont azonnal ennek a témának az alaposabb feltárását sürgette, magyarázatot követelt.
"Tenni akartam valamit ezzel kapcsolatban, valami többet." - magyarázza Moore. Ahogy áttanulmányozta a Columbine-ról szóló tetemes híranyagot, váratlan egybeesésekre lett figyelmes. Eric Harris, az egyik azok közül, akik Columbine-ban lõttek, gyerekkora egy részét a légierõ egy támaszpontján töltötte, ami félelmetesen közel van ahhoz a helyhez, ahol Moore gyerekkorát töltötte, Michigan államban. Aztán ott volt Terry Nichols, aki Timothy Mc Veigh cinkosa volt 1995-ben az Oklahoma City-ben történt robbantás kapcsán, s aki a Moore egykori középiskolájával szomszédos középiskolába járt. És Charlton Heston, az Országos Lövész Egyesület gladiátora, Moore otthonától mindössze másfél órányira északra nõtt fel. A filmalkotót rendkívüli módon izgatni kezdte az a kultúra, amelyben - mint kiderült - õ maga is nevelkedett.
Nem sokkal ez után, Moore egy kávéházban ült Manhattan-ben, Michael Donovan producerrel. Donovan a Salter Street Films társtulajdonosa és producere volt Moore The Awful Truth címû, Emmy-jelölt sorozatának. "Megpendítettem a témát, hogy készítnék egy játékfilm hosszúságú dokumentumfilmet a lõfegyver-témáról." - emlékszik vissza Moore. "Azt hiszem, be sem tudtam fejezni a mondatot, Donovan rávágta: 'Ezt én akarom megcsinálni. Megszerzem a pénzt és én finanszírozom.'"
A Salter Street részérõl Michael Donovan és Charles Bishop úgy gondolták, hogy Moore az az alkotó, akinek ezt a dokumentumfilmet le kell forgatnia. "Moore manapság a film és televízió világából a társadalomkritika legelismertebb alakja az USA-ban." - mondja Bishop. "Michael eközben következõ filmje témájaként az egészségügyi ellátás kérdését mérlegelte." - fejti ki Donovan. De ez a téma nagyobb szabású volt, aktuálisabb és veszélyesebb.
Tulajdonképpen ez a téma már Donovan-t is foglalkoztatta. "Columbine Amerika rögeszmés viszonyulása a lõfegyverekhez. Ennek nemzetközi vonatkozásai is vannak, mert ami mikro-szinten történt a kézifegyverekkel, ugyanaz történt makro-szinten a scud rakétákkal és a nukleáris töltetû bombákkal. Ez mind egy olyan kultúrából származik, amely aránytalanul túlreagálja a valós helyzetet."
Kathlen Glynn, Moore producere és felesége, szoros együttmûködésben dolgozott vele az elmúlt 20 évben és közelrõl figyelhette meg, hogyan fejlesztette mesterségbeli tudását a legkifinomultabban magas szintre anélkül, hogy bármit is vesztett volna a legendás Michael Moore-féle humorból és kedves vonzerõbõl. Miközben a televízióban dolgozik, könyveket ír és dokumentumfilmeket készít "Michael mindent vállal, a legmesszebbmenõkig is vásárra viszi a bõrét egy filmért." - mondja Glynn. "Ez a film több rétegbõl áll. A felszínen tényszerû és sokkoló, de mindezen túl van egy érzelmi íve és ez lényeges, mert hiszen azt akarjuk, hogy a nézõben érzelmeket keltsen az, amit látott."
Moore még tovább megy: "Valaki másnak a kezében ez a film annyi lenne, hogy: 'Hé, nézzétek csak ezeket a fegyver-bolondokat és nevessetek rajtuk! De az emberek nem azért mennek a moziba, hogy ott elnáspángolják vagy kioktassák õket. Az emberek a jó filmeket mennek el megnézni, mert szeretik, ha kihívással szembesülnek és azt különösen szeretik, ha szórakoztatják õket. Úgyhogy a kérdés a következõ: Hogyan szórakoztassunk és tegyünk fel ugyanakkor nehéz kérdéseket?"
Moore úgy érzi, hogy a félelem-elmélettel olyan választ ad, amit jó lelkiismerettel vállalhat. "Van az emberi aggyal kapcsolatban valami, amit észre kell vennünk. Szeretünk megrémülni, szeretjük a horror-filmeket, szeretjük a Halloween borzongását. Azt hiszem, ez a dolog az õsi 'küzdjek vagy meneküljek' mechanizmusban gyökerezik. Az a vágyunk, hogy úgy legyünk hangolva, hogy amikor érzékeljük a veszélyt, akkor azt is tudjuk, hogy miként tudunk kereket oldani. De itt van egy óriási különbség: rémüldözni a moziban, az egy dolog; de manipulálva lenni a hírek, vagy éppen egy államelnök által, aki azt mondja, hogy mûködik a világban a gonosz, aki bármelyik pillanatban téged is megölhet - nos, ez már valami egészen más!"
Charles Bishop producer szemszögébõl nézve a Kóla, puska, sültkrumpli úgy indult, mint egy remek ötlet, ám ahogy haladt elõre a maga útján, a valós események, amelyekrõl a híradások szóltak, egyre növelték a film jelentõségét. "Kulcsfontosságú, hogy érzékeljük: a film úgy indult, hogy kizárólag a Columbine-esetre fog összpontosítani. De néhány hónappal késõbb ott volt a következõ eset, Kayla Roland, egy hatéves kislány, akit egy hatéves kisfiú lõtt le Flint-ben, Michigan államban. Flint Michael szülõvárosa. Ez az eset nagyon mélyen érintette õt így a figyelem a filmben is átváltott Columbine-ról Flint-re."
Ez a dokumentumfilm felülmúlta legvadabb várakozásainkat is." - mondja Donovan óriási büszkeséggel. "Ez a film, ahogy a mondanivaló egyre jobban körvonalazódik, tízszer annyira erõteljes hat, mint ahogy gondoltam volna. Szeptember 11. teljesen megváltoztatta Michael-t, s vele együtt a filmet is. Akkor éppen Los Angeles-ben volt, az Emmy rendezvényen, és ott ragadt. Egyszerûen nem volt repülõjárat és autóval kellett keresztülvergõdnie Amerikán, hogy hazaérjen New York-ba. Életében elõször kellett így utaznia. Ahogy ült az autóban és utazott Amerikán át, mindenki szeptember 11-rõl beszélt és Michael ízelítõt kapott abból a gyötrõ és aggódó fájdalomból, amit az amerikaiak akkor éreztek."
Az autós utazás Amerikán át, ami eredetileg nem tûnt többnek, mint egy nagy háromnapos hajrának Los Angeles-tõl New York-ig, végül egy mélyen gondolati síkon zajló, elmélkedõ országjárásnak bizonyult. Moore és Glynn dél felé vette útját, Oklahoma, Texas és Missouri államokon át. Moore így magyarázza: "Azt hiszem, hogy szeptember 11. elõtt megpróbáltuk valahogy megtalálni a helyes hangvételt a filmhez, s aztán, ahogy autóztunk át az országon, beszédbe elegyedtünk az emberekkel. Hallani akartuk, hogy mit mondanak és én meglepetten tapasztaltam, hogy azon az elsõ héten egyetlen vérszomjas, bosszúért kiáltó hang sem szólalt meg. Rengeteg szomorúság volt és bánat és sok-sok kérdés. Miért? Ki tehette ezt? Miért gyûlölnek minket? Mit tettünk, mit követtünk el? Nagyon erõteljes hatás volt ez, és elgondolkodtatott, hogy ez a film vajon hogy illeszkedik bele az átfogó, globális képbe."
Az átfogó kép, Moore gondolatvilágában az agresszív és paranoiás viselkedési minta, ami újra s újra ismétlõdik, csak a nagyságrendje, a kiterjedése változik. "Tíz évvel ezelõtt ugyanígy leforgathattam volna ezt a filmet, mert végsõ soron ez a film nem Columbine-ról, még csak nem is a lõfegyverekrõl szól. Amerika akkor is ugyanaz a hely volt, mint most. Ez a film a mi - félelemre épülõ - kultúránkról szól, és arról, hogy ez a félelem hogy visz bele minket erõszakos cselekedetekbe, itthon és nemzetközi vonatkozásban egyaránt."
A 200 órányi felvett anyagból, Moore forgatási idejének egy részét az a fajta közvetlen konfrontáció köti le, ami már szinte a névjegyévé vált. Könnyû dolog jól értesültnek, vagy talán tudálékosnak tûnni, könnyû dolog ártalmatlan tanúkat meginterjúvolni a kamera elõtt, de ami a vérbeli 'cinema verité' az az, hogy szemtõl-szembe merjünk állni azokkal az emberekkel és szervezetekkel, akik a dokumentumfilm lényegét jelentõ kérdésekre vonatkozó információ forrását képezik. "Ha Michael technikáját röviden akarom jellemezni, akkor azt mondom, hogy õ felteszi azokat a kérdéseket, amelyeket mások szeretnék, ha meg tudnának kérdezni." - mondja Kathleen Glynn producer. "Ennél pontosabb jellemzés az, hogy õ ezeket a kérdéseket azoknak az embereknek teszi fel, akikrõl a közvélemény úgy gondolja, hogy meg kellene tudniuk válaszolni a kérdést - méghozzá õszintén."
"Amikor látod, hogy interjú következik, akkor izgalomba jössz és azt gondolod, 'Oh, ez jó lesz.'" - mondja Glynn. "Ezekben a percekben sokszor vagyok ott vele." - folytatja Glynn, "És gyakran gondolok arra, hogy 'Úristen, el se tudom hinni, hogy ezt csinálja.' De õt figyelni, az majdnem olyan, mintha egy mûtét szem tanúja lennél. Kényes és finom dolog. Nagyon óvatosnak kell lenni, meg kell róla gyõzõdni, hogy az elõkészítés körültekintõ volt, és amikor felnyitod a testet, készen kell állni mindarra, amit ott bent találsz. És ahogy egyre mélyebbre hatolsz, egyáltalán nem szükségszerû, hogy azt találod, amire számítottál."
Ami Moore-t illeti, az õ szempontjából ezek az interjúk jelentik azt a módot, ahogyan távol tartja magát a dokumentumfilmtõl, még akkor is, ha nagyon is tudatában van annak, hogy a film az õ személyes állásfoglalása. Számára az a legfontosabb, hogy az emberek eldöntsék, hogy mit gondolnak arról az adott kérdésrõl, amit õ az interjúban felvet.
"Nem mondanám, hogy Michael feltétlenül olyan ember, aki nem ismeri a félelmet." - magyarázza Glynn a Moore-ral töltött húsz év tapasztalataira építve. "Õ az igazságot keresi és pusztán azáltal, hogy felteszi a kérdéseket és kész meghallgatni a válaszokat, még akkor is, ha azok nem szükségszerûen azok a válaszok, amikre õ maga gondolt volna, a folyamat rendkívül õszinte marad mindvégig."
"Azt mondják, hogy ahogy az ember öregszik, úgy lágyul, lehiggad és konzervatívabbá válik." - mondja az alkotó. "Én, ahogy öregszem, egyre sarkosabb vagyok. Jövõ héten leszek 48 éves és azt hiszem ,hogy a Kóla, puska, sültkrumpli a legprovokatívabb film, amit valaha csináltam."
"time is not money"
