információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Egy második világháborús tengeralattjáró hosszú és halálos küldetése végén hazafelé tart. A közép-atlanti vizeken német hadihajók után kutatnak, amikor parancsot kapnak, hogy vegyék fel egy megtorpedózott brit kórházi hajó három túlélõjét. A férfiakból álló legénység döbbenten látja, hogy egyikük ápolónõ, s rögtön eszükbe jut a régi legenda: nõ jelenléte balszerencsét hoz egy tengeralattjárón. És valóban, mintha balsejtelmük kezdene valósággá válni: a hajó nem emelkedhet a felszínre, így mindnyájuknak az oxigénhiány veszélyével kell szembenézni. A helyzetet tovább rontja a csinos, új utas, mikor nyugtalanító kérdéseket tesz fel a kapitány nem sokkal korábbi halálának körülményeirõl.
Hamarosan már nem csak az ellenséges német hajók jelentenek gondot, hanem azok a hátborzongató jelenések, furcsa zajok és véletlen balesetek, melyek a józanságukat teszik próbára és megnehezítik a hazafelé vezetõ utat. A rangsor összeomlik, és oda az emberek bátorsága és magabiztossága is, míg végül a teljes káosz uralkodik el a hajó szûk terében.
Vajon a levegõ hiánya váltja ki az emberekbõl a legõsibb félelmeiket? A felvett utasok játszanak kegyetlen, halálos játékot? Lehetséges, hogy tényleg a nõ jelenléte okozza a bajokat? Vagy van valami a fedélzeten, mely a legénységhez hasonlóan nem tud kiszabadulni?
Kísértetház a tenger mélyén
A film a legmélyebb emberi félelmek - az idegenektõl, az üldözéstõl és az ismeretlentõl való rettegés - világába kalauzol, hogy feltárja a rettegés valóságos birodalmát. "A Merülés a félelembe lélektani thriller olyan emberekrõl, akik szörnyû döntést hoztak, és ezzel a tudattal kell együttélniük egy zárt térben, miközben józan eszük kezdi felmondani a szolgálatot és hibájuk végsõ, sõt másvilági következményei egyre bizonytalanabbá válnak" - foglalja össze a történet lényegét a fõszereplõ Bruce Greenwood.
A borzongató, kísérteties utazás ötlete Darren Aronofsky forgatókönyvíró fejében fogalmazódott meg elõször, aki korábban a Pi és a Rekviem egy álomért merész forgatókönyveivel hívta fel magára a figyelmet. Egy ravasz kísértetház-sztori lebegett a szeme elõtt - a régi idõszak borongós, szereplõközpontú rémfilmjeinek stílusában -, de ezúttal a helyszín a tenger mélye. Mikor David Twohy rendezõ csatlakozott a projekthez, éppen a Pitch Black címû sci-fi thrillert fejezte be, és rögtön meglátta a lehetõséget egy olyan filmben, melyben a tengeralattjárós és a természetfeletti mûfajok keverednek eddig sosem látott módon. "A történet azt a kérdést teszi feleslegessé - mondja a rendezõ -, mely mindig felmerül a hagyományos kísértetházas filmek esetében: miért nem hagyják el a szereplõk a házat? Itt azonban más a helyzet. Ha már egy tengeralattjáró fedélzetén vagyunk, és fölöttünk német rombolók cirkálnak robbanótöltetekkel felszerelve, nem jöhetünk fel a felszínre, még akkor sem, ha kezdünk kifogyni a levegõbõl - nos, ilyen esetben egészen más a tét. Úgy gondoltam, a klausztrofóbia és a félelem, melyek természetes kísérõjelenségei ennek a közegnek, egészen új és izgalmas perspektívát adnak a természetfeletti thrillernek."
Ám ahelyett, hogy a tipikus horrort, vagy a víz alatti akciótörténeteket követte volna, Twohy a film noir árnyékos, baljóslatú atmoszféráját látta maga elõtt, ezúttal az óceán mélyén. "Nem szönyfilmet akartam, ahol az ellenségrõl nyilvánvalóan tudható, kicsoda-micsoda. Igazi kísértetfilmben gondolkodtam, mely inkább a helyzet pszichológiai vonatkozásaira koncentrál, és állandó bizonytalanságban tartja a nézõket, hogy amit látunk, az vajon csak az elme játéka, vagy tényleg van valami rejtélyes természetfeletti oka. Nem mutatunk meg és mondunk el nekik mindent, hanem a fantáziájukra bízzuk, hogy válaszokat keressenek a történet nyomán felvetõdõ kérdésekre."
Twohy mindehhez a tenger alatti utazás jellegzetes veszélyeit sorakoztatja fel, köztük a hidrogén-narkózist, mely a korai tengeralattjáró-ütközetek egyik gyakori kísérõjelensége volt. Ez olyan állapotot jelent, melyet az LSD-hez hasonlóan vad hallucinációk és rémálomszerû víziók kísérnek. Ha a legénység hidrogént kezd belélegezni, onnantól fogva amit látnak, hallanak vagy gondolnak teljesen megbízhatatlanná válik, és semmiben sem hihetnek többé.
A rendezõ feltérképezte minden egyes szereplõje pszichéjét, és felszínre hozta legsötétebb titkaikat és rejtett félelmeiket. "Az volt az ötlet, hogy az események elõrehaladtával különbözõ félelmek vetítõdnek ki minden fõszereplõre - magyarázza Twohy. - A nézõk eleinte csak részleteket értenek meg, de lassanként kezdenek rájönni, mi történik, miért vannak itt ezek az emberek, és hogy valójában ki irányítja a hajót."
A legénység
A U.S.S. Tiger Shark minden utasának megvan a maga saját félelme és gyanúja, mellyel szembe kell néznie. Bár ezek a férfiak a küldetés során erõs csapattá kovácsolódtak, amikor a megmagyarázhatatlan látomások és események sora elindul, még az õ harcban edzõdött bizalmuk is meginog. Most mindenki csak magára számíthat, miközben arra akarnak rájönni, vajon a furcsa jelenségek saját, félelemvezérelte pszichéjük szülöttei, vagy az egész hajó ellen ható, igazi gonosz átok.
A legénység olyan fiatal férfiakból áll, akik kevés tengeri tapasztalattal rendelkeznek, ez a második világháborúban elég általános jelenségnek számított. "Abban az idõben jöttek rá, hogy a tengeralattjárókon a fiatalabbak sokkal jobban teljesítettek, mint a háborús veterán parancsnokok, hiszen igazán nagy veszélyeknek tették ki magukat, és az életüket kockáztatták, mikor kimentek a nyílt vizekre elpusztítani a hajókat - magyarázza Twohey. - A Tiger Shark legénysége is ilyen emberekbõl áll: bátor és életerõs fiatal férfiakból, akik nagyon tartották magukat a szabályokhoz."
A hierarchia élén Brice hadnagy áll, aki azután vette át a parancsnokságot, hogy a hajó igazi kapitánya váratlanul meghalt. Brice-ban megvan a született vezetõ minden vonzereje és hozzáértése, tekintélyét mégis állandóan aláássa a határozatlansága, a tapasztalat hiánya és az elmúlt események miatt érzett bûntudata.
"Azt szerettem ebben a filmben, hogy saját megoldásokra késztet az események értelmezésében - mondja Greenwood. - Valami alvilági jelenlét mozgatja az eseményeket, vagy van logikus magyarázat a történtekre? Tõled függ a döntés, neked kell eldöntened, hogy a dolgok tényleg azok-e, aminek látszanak."
Brice bizonyára nehezen érti meg, mi történik és miért, bár megvan a maga titkos sejtése, melynek azonban nem ad hangot. "Ambiciózus tiszt, mindig úgy gondolta, hogy egyszer a hajó kapitánya lesz - jellemzi a szereplõt Greenwood. - Aztán szörnyû döntést hoz, mely szétzilálja a belsõ világát, és elindítja az események borzasztó láncolatát. Szerintem a lelkiismerete addig üldözi õt, hogy mûködésképtelenné válik. A viselkedése egyre megkérdõjelezhetõbbé válik, végül már abban sem biztos, hogy mi a valóság és mi van belül. Kiderül, hogy talán mégsem parancsnoklásra termett. Élete legrosszabb rémálmával kell szembenéznie.
Számomra az a legérdekesebb a történetben, ahogy az ember valódi személyisége felszínre tör nagy nyomás alatt - teszi hozzá. - Elõször egy jól mûködõ csoportot látunk, hiszen olyan sok forog kockán a háborúban, de aztán még ez is szétesik. A dolgok kezdenek zavarbaejtõek lenni, mert senki sem tudja, kiben bízhat; de még ha meg is bíznak valakiben, vajon amit õk maguk látnak és éreznek, az igaz-e. Ez nagyon érdekes drámai szituáció egy színész számára."
Greenwood a Brice és az ápolónõ közötti konfliktust is remek helyzetnek találta, melyben hatalmi küzdelem keveredik valami alig érezhetõ szexuális feszültséggel. "Brice látja, hogy Paige nõvér veszélyezteti a hajót, mert megosztja a férfiak figyelmét - mondja Greenwood. - De az egója is veszélybe kerül, mert a nõ a parancsnoki önérzetébe gyalogol bele, és Brice tudja, hogy tennie kell valamit, még akkor is, ha ezzel az egész hajót a nõ ellen hangolja."
Brice legfõbb támasza a hajó másodtisztje, Loomis hadnagy; õ egészen biztos abban, hogy talál racionális magyarázatot a hajón történtekre. A fiatal katonát Holt McCallany játssza, akinek az tetszett leginkább, hogy a természetfeletti fordulatokkal együtt is a film kemény választásokkal küzdõ, valódi emberekrõl szól. "Mélyebb szinten a történet azt mutatja meg, hogy különbözõ emberek hogyan néznek szembe a félelemmel és súlyos választásokkal, és milyen végzetesek lehetnek egy egyszerû döntés következményei. Nem minden az, aminek látszik, bár a történet során rengeteg jel és utalás van, melyek azonban csak sokkal késõbb válnak érthetõvé.
Azt akartam eljátszani, mit jelentett katonának lenni abban az idõben - folytatja. - A fiatal brit és amerikai katonák tudták, hogy valami fontos dologért fognak harcolni, ez óriási lelkesedést, hitet és eltökéltséget öntött beléjük. Szerintem innen kell közelíteni feléjük, és ekkor válik különösen izgalmassá megfigyelni, hogyan süllyednek bele a morális dilemmákba és kétségbeesett félelembe. Loomis hadnagy nagyon jó katona, de a legbátrabb embereknél is eljöhet az a perc, amikor szembe kell nézniük szörnyû dolgokkal; és olykor, ha a félelem veszi át fölöttük az ellenõrzést, olyan döntést hoznak, melyet késõbb megbánnak. Vele is ez történik. Jó katona, aki rosszul választott egy adott pillanatban, és attól kezdve a világa darabokra hullik."
A hajó élõ lelkiismerete O’Dell zászlós, akit Matthew Davis alakít. "Mikor megtudtam, hogy természetfeletti tengeralattjárós filmrõl van szó, egy sor elképzelésem támadt róla, de ahogy olvastam a forgatókönyvet, teljesen megragadott mindaz, ami ezekkel a szereplõkkel történik. A feszültség végig megmarad, ugyanakkor azt éreztem, a történet nem tár fel mindent, sosem mondja meg, hogy mit kell hinnünk. Érezhetõ a realizmus a természetfeletti jelenségekben, tehát mindig az a benyomásunk, hogy az egész csak a fejünkben zajlik... vagy talán mégsem."
Davis számára a forgatás egyik legtanulságosabb tapasztalata az volt, hogy milyen érzés egy tengeralattjáró zárt terében élni, és megfigyelte, hogyan befolyásolja saját pszichés állapotát a közelség kiborító hatása. "Ezek a hajók rendkívül kicsik, kényelmetlenek, melegek és fülledtek, mindezek tetejébe pedig ott az állandó tudat, hogy be vagy zárva több tonna víz alá. Ez az atmoszféra bizony okozhat rémálmokat. Azt hiszem, mindnyájan éreztük, hogy mit jelentett ezeknek az embereknek az a 7 hét a tengeren, és hogyan tette próbára a józan eszüket."
Végül ott vannak a "betolakodók", élükön Claire Paige nõvér, akirõl a legénység tagjai úgy beszélnek, mint "a legszebb balszerencse", akit valaha láttak. Olivia Williams játssza az egyetlen nõt a hajón, és örült, hogy olyan szerepben jelenhet meg, melyet nõk ritkán töltenek be a filmekben. "Claire jelenléte a tengeralattjárón különösen érdekes, mert mindenért, ami csak történik, õ lesz a bûnbak - magyarázza Williams. - Tetszett a filmben, ahogy azt a jelenséget vizsgálja, hogyan reagálnak az emberek az idegenekre vagy kívülállókra, és mi történik a fejükben, amikor a dolgok hirtelen rosszra fordulnak - kit lehet okolni és milyen magyarázatokon gondolkodnak?
Úgy gondolom, eleve adott egy csomó alapvetõ félelem amiatt, hogy egy zárt térben vagyunk, ahol robbanások és más katasztrófák történhetnek. Ha egy tengeralattjárón halsz meg, az garantáltan szörnyûséges, lassú és elkerülhetetlen fajtája a halálnak, s ez végig ott van veled. Minderre jönnek az elme játékai, amikor egyedül maradsz. Ezért olyan nehéz megragadni, hogy a fantáziával szemben mi történik valójában."
Mikor összeállt a szereplõk listája, elküldték õket egy "tengeralattjáró-iskolába", ahol nemcsak azt sajátították el, hogyan kell kezelni az alapvetõ eszközöket, hanem azt is megtapasztalták, milyen lehetett a napi kényelmetlenség és életveszély a második világháborús tengeralattjárókon. Ezután a filmesek alkottak egy hidraulikus szerkezetet a stúdióban, mely éppen úgy mozgott, imbolygott, forgott, recsegett-ropogott, kattogott, zörgött, mint egy igazi tengeralattjáró. David Twohy elõre felvett bizonyos hangokat - például a mélyben elhangzó robbanásokat, a bálnahangokat, a motorok zúgását, a propellerek berregését, a torpedó kilövését és sok más, azonosíthatatlan zörejt és csikorgást -, és ezeket játszották le a díszletben, tovább rontva az amúgy is szorongató légkört. "Amikor a díszletek között voltam, úgy éreztem, mintha minden pillanatban le tudnánk merülni a mélybe - mondja Greenwood. - Ha valakit bekötött szemmel bevezetnek ide, azt hihette volna, hogy tengeralattjáróra került."
"A hatás kábító - teszi hozzá Olivia Williams. - Az ember megtanulja, milyen rémes, hogy képtelen megmozdulni anélkül, hogy beütné a fejét, vagy neki ne menne valakinek. De mindezt túlszárnyalja a szûk helyre bezsúfolt emberek szaga. Néha azon vettem észre magam, hogy kis híján levegõ után kapkodok."
"A környezet sokat segített, hogy hozzáidomuljunk a tengeralatti élet állandó bizonytalanságához - mondja Stephen Foley. - Hála Istennek, mindannyian hazamehettünk éjszakára, különben alighanem az a veszély fenyegetett volna minket, hogy elveszítjük a józan eszünket, mint a Tiger Shark legénysége."
A forgatásról
A tengeralattjárós filmek ma már hosszú múltra tekinthetnek vissza, kezdve az 1958-as Csendesen, jó mélyen-tõl olyan modern klasszikusokig, mint A tengeralattjáró vagy a Vadászat a Vörös Októberre. Ezekben vannak állandó stilisztikai elemek, mint például az a mód, ahogy a tengeralattjárókat felvették: általában a hosszú, szûk folyosókat és a hideg acélburkolatot hangsúlyozták. David Twohey rendezõ azonban meg akarta törni a szokásokat, és a film látványvilágához sokkal több inspirációt jelentett számára a film noir, melyre a mély árnyékokat kiemelõ világítás és kameramozgás, a feszültségkeltõ beállítások és a gyanú légköre voltak jellemzõek. Itt vízzel telt fedélzetek és elsötétített folyosók vannak az esõáztatta utcák és homályos hotelszobák helyett, melyek a klasszikus film noir kedvelt helyszínei voltak.
"Ebben a mûfajban gyakorlatilag mindenkinek A tengeralattjáró az etalon, mely a cinéma vérité szellemében készült - mondja Twohey -, én azonban valami klasszikusan sötét darabot szerettem volna készíteni. Olyan díszletre gondoltam, ahol lehetõség van különös beállításokra és hatásosabb világításra, hogy jobban megragadhassuk egy tengeralattjárón játszódó természetfeletti thriller lényegét."
Kezdettõl egyértelmû volt, hogy ennek megalkotásához rendkívüli díszletekre és a legújabb digitális effektekre lesz szükség. A film külsõ jeleneteit a U.S.S. Silversides tetején, egy igazi Gato osztályú, második világháborús tengeralattjárón vették fel, mely 23 japán hajót süllyesztett el, és amely rendszerint a michigani Muskegonban horgonyoz, de a forgatás kedvéért a Michigan-tóra vontatták.
A belsõk és a víz alatti felvételek azonban egészen más lapra tartoztak. Elõbbiekhez Charles Lee látványtervezõ készített dinamikus díszleteket, utóbbiakat Peter Chiang, a speciális effektek felelõse tette életszerûvé.
Lee díszleteit részben a londoni Pinewood Stúdió híres "007" mûtermében hozták létre, ahol a világ legnagyobb, forgatásokhoz használt beltéri medencéi találhatók. Itt építették fel a hidraulikával mûködtetett, mozgatható fedélzetet. "Elõször arra gondoltunk, hogy úgy készítjük el a díszletet, hogy a részletekhez igazi hajókat használunk, ám egy igazi hajó olyan nehéz, hogy nem lehet vele mindazt megtenni, amire mi készültünk. Azt akartuk, hogy a díszletet lehessen emelni, dönteni, rázni, ugráltatni és így tovább. Végül mindent magunk építettünk meg. Aztán megterveztük ezeket az ollós emelõket, melyek felkapják az egész alkotmányt és megbillentik."
Végül hatvan ember 14 hetes munkája nyomán elkészült a komplex díszlet. Lee azon dolgozott, hogy a díszlet alkalmassá váljék azokra az újszerû operatõri fogásokra, melyeket a rendezõ szeretett volna megvalósítani. "A legtöbb film a mûfajban a hajót hosszanti irányban mutatja, de David azt akarta, hogy keresztben és alulról is lehessen filmezni - magyarázza Lee. - Ezért megemeltük az egész díszletet és "repülõ falakat" készítettünk, melyeket lebegtetni lehetett. Nem könnyû létrehozni egy olyan díszletet, amelyik mozogni és rázkódni is tud, mert minden egyes helyiség, ahol forgattunk, húsz tonnát nyomott. Rendhagyó megoldásokkal kellett elõállni, hogy képesek legyünk mozgatni a díszletet úgy, hogy közben a stáb állva tudjon maradni és ne csússzon le rajta."
A belsõ díszletegységek látványterve alapvetõen a U.S.S. Silversides különbözõ helyiségein alapult, de mindegyik nagyjából 25%-kal volt nagyobb, mint az eredeti, hogy elférjen a még így is szorosan összezsúfolt stáb. "A díszletek kb. 95%-os pontossággal utánozzák egy valódi tengeralattjáró belsejét - mondja Twohey. - A technikai tanácsadónk nagyon meg volt lepve, mikor meglátta. Azt mondta, olyan közel járunk, hogy nem egyszerûen valóságosnak tûnik, hanem még a szaga is olyan, mint egy igazinak."
Peter Chiang, a vizuális effektek felelõse már a Pitch Black-ben is a rendezõ munkatársa volt. Ezúttal azt a feladatot kellett megoldania, hogy realisztikus víz alatti felvételeket hozzon létre digitális úton, mivel lehetetlen volt találni egy 1943-as tengeralattjárót, mely képes lett volna, vagy engedték volna alámerülni az óceánba. Bár ilyen felvételekhez általában maketteket használnak, Chiang úgy döntött, az egészet digitális úton hozzák létre. "Úgy láttuk, a technika ma már elért arra a pontra, hogy képesek legyünk ilyen típusú felvételeket készíteni - mondja.- Így sokkal tágabb lehetõségeink voltak, hogy különféle külsõket hozzunk létre vagy eljátsszunk a mozgásokkal."
Chiang azzal kezdte a munkát, hogy végignézte az összes keze ügyébe akadó tengeralattjárós filmet a korai klasszikusoktól a legutóbbi sikerekig. Majd csapatával együtt búvárleckéket vettek, hogy otthonosan mozogjanak a valódi víz alatti felvételek során. "Alapvetõ célunk az volt, hogy megragadjuk a víz alatti környezet lényegét, akár digitális, akár hagyományos felvételekrõl legyen szó. A végeredménynek olyannak kell lenni, hogy a nézõ ne kérdõjelezze meg a hajó mozgását, hanem azzal foglalkozzon és azt kérdõjelezze meg, ami a szereplõk fejében jár és hogy mi lehet a tengeralattjáró legsötétebb zugaiban."
"time is not money"
