információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Wolfgang Becker
Rendezõ, társíró
Wolfgang Becker az észak-rajna westfaliai Hemerben született 1954-ben. Gimnázium után német és amerikai történelmet tanult a berlini Freie Universitäten, majd a Német Filmakadémián folytatta tanulmányait. Már vizsgafilmje, a Schmetterlinge (Pillangók) is feltûnést keltett. Az angol Ian McEwan novellájából készült film Hollywoodban elnyerte a diák- Oscart, Locarnóban pedig az Arany Leopárdot.
A Tetthely-sorozat egyik sokat méltatott darabja, a Blutwurstwalzer (Hurkakeringõ) után 1991-ben Becker a televíziónak rendezett nagysikerû filmet Kinderspiele (Gyerekjátékok) címmel, melyet a nagy sikerre való tekintettel utóbb a mozik is vetítettek.
Becker elsõ rendezése az X Filme Creative Pool produkciós vállalatnak, melynek társalapítója a Das Leben ist eine Baustelle ("Az élet egy nagy építkezés") volt Jürgen Vogellel és Christiane Paullal a fõszerepekben. A film hatalmas kasszasiker lett.
Wolfgang Becker - mit mond a rendezõ
Én magam Nyugat-Németországban nõttem fel, de már régóta Berlinben lakom. Ismerem Kelet-Németországot és Kelet-Berlint, de persze sosem tapasztaltam meg személyesen, hogy milyen lehetett ott élni: ott tölteni a gyerekkoromat, ott felnõni, arról az oldalról élni át a fal leomlását, s végül beleszagolni a szabadság szédítõ levegõjébe: szabadon utazhatni, s elõször élni számos emberi jogunkkal.
Találkoztunk olyan emberekkel, akik körülbelül húsz évesek voltak, amikor leomlott a fal. Beszámoltattuk õket arról, hogy milyen érzés volt. Az egyes történetek nagyon különböztek, sõt olykor ellent is mondtak egymásnak. Közvetlenül nem vettük õket bele a filmbe, sem dialógusban, sem jelenetben, de megerõsítettek bennünket abban, hogy jó irányba haladunk a forgatókönyvvel, majd engem abban is, hogy a rendezésben sem tévedtem el. Ezek a sztorik segítettek elhinnünk, hogy biztos alapokon áll és következetes a történetünk.
A német történelem eme fontos fejezetérõl
Teljesen lenyûgözött az a gondolat, hogy egy fiú, hogy anyja életét megmentse, egy ilyen képtelen hazugságra kényszerül, s miközben igyekszik elodázni édesanyja halálát, egyre jobban belegabalyodik a már nem létezõ Kelet- Németországról szõtt hazugságokba, csak mert anyja az NDK-ban hisz. Szerintem ez egyetemes probléma, nemcsak erre a konkrét múltra érvényes, nemcsak a Kelet-Német történelemre, nemcsak a fal leomlására, nemcsak az újraegyesítésre. Ebben a mesében az a szép, hogy miközben valóban a német történelem egy jeles fejezetérõl szól, ez a dolog csak a hátterét adja, nem tolakszik elõre.
Daniel Brühlrõl
Azt akartam, hogy a nézõk higgyenek ebben a figurában, s elhiggyék neki, hogy nem tervelte ki gondosan elõre, hogy miképp fog cselekedni. Daniel ezt nagyszerûen csinálja, mert rendkívül érzelmes színész. Egy pillanatra sem kételkedik benne az ember, nem kérdõjelezzük meg, hogy vajon miért teszi meg mindezt az anyjának. Teljesen hihetõvé teszi azt a nagyon nehéz feladatot, hogy éppen abban a pillanatban, amikor élete fordulópontjához ért, és õ konkrétan tehetne valamit a jövõ érdekében - hiszen épp most lett elõször szerelmes, hirtelen végtelennek tûnõ lehetõségek bukkannak fel az életében, minden megváltozott a nagy változások eme gyönyörû nyarán -, akkor épp az ellenkezõ irányba lép, vagyis hátrafelé, hogy újra felépítse mindazt, amit mások rohanva és boldogan igyekeznek maguk mögött hagyni. Daniel épp a kellõ melegséggel és érzelmi töltéssel formálja meg a szerepet, s így rögtön el is felejtjük, hogy mindezt csak az anyja kedvéért teszi.
Az anya figurájáról
Nem mondanám, hogy vonalas kommunista. Inkább csak a segíteni akarás klasszikus betegségében szenved, amely létezik más társadalmi rendszerekben is. Nincs benne semmi tipikusan kelet-német. Egyszerûen olyan nõ õ, aki szívesen segít, ahol tud, sõt ezt kötelességének is érzi. Az õ hazájában más lehetõsége úgysincs. Máshova nem mehet.
Katrin Sassról
A legcsodálatosabb az benne, hogy milyen egyszerû eszközökkel dolgozik. A gesztusai, a beszéde - mind teljesen természetes és egyszerû, soha nem túloz a játékában.
A film tragikomikumáról
Máig könnyekig meghat az a jelenet, amikor Ariane a fürdõszobában beszámol fivérének az apjával való találkozásról, s ezt flashbackben látjuk is. Az aggódó, drámai kérdésre: "És mit mondtál neki?" azt feleli: "Jó étvágyat. Köszönjük, hogy a Burger Kinget választotta."
Stefan Arndt
Producer
Stefan Arndt Münchenben született 1961-ben. Tom Tykwerrel, Dani Levyvel és Wolfgang Beckerrel együtt megalapította az X Filme Creative Poolt, és producerként dolgozik az iroda filmjeiben. Részt vett egyebek közt Wolfgang Becker valamennyi filmjén túl Tom Tykwer filmjeinek megvalósításában (A lé meg a Lola, A harcos és a hercegnõ, Mennyország).
1984-ben társalapítója volt a Sputnik Kino Kollektívnek Berlinben, majd 1992-tõl igazgatója is lett. Abban az évben alapította meg a Liebesfilmet Tom Tykwerrel. Ez a cég mutatta be Tykwer elsõ rendezését, a Die Tödliche Mariát (Halálos Maria) egy évvel késõbb.
Beszélgetés Stefan Arndttal
A nagy politikai változások mindig kihívást jelentenek a producernek, s a tapasztalat azt mutatja, hogy el kell telnie egy kis idõnek, mire van rálátásunk az adott korszakra. Mikor gondolt elõször arra, hogy filmet csinál a berlini fal leomlásáról?
Tulajdonképpen mindig is tudtam, hogy egyszer fogok. Még mielõtt megalapítottuk volna az X Filmet a fal leomlása utáni évben Tom Tykwer Die Tödliche Maria címû filmjét egy adlershofi üres stúdióban forgattuk. Elég furcsa volt. Valószínûleg ez volt a legõrültebb korszaka az életünknek. De közben hiába vagyunk itt Berlin közepén, ahol az egész dolog történt, azt hittük, képtelenség lesz ezt a hangulatot visszaadni a vásznon. Minden olyan hirtelen változott meg. Ha be akartam menni egy bárba, ahol elõzõ héten buliztam, a bárnak hûlt helye volt. De sokszor alatta vagy felette egy emelettel viszont kinõtt valami még vadabb hely. Képtelenségnek tûnt mindezt dokumentálni. Két-három évvel az újraegyesítés után aztán kezdtünk hallani olyasféle sztorikat, mint a miénk. Hogy két határõr ott ragadt Szászországban, és továbbra is az NDK-ban élnek. Vagy hogy egy falu lakói úgy határoznak, hogy a történelem nem a javunkra alakul, hát felhúznak egy falat és felélesztik az NDK-t. Sok ilyen történet volt akkoriban.
De egyikbõl sem készült film.
Megdöbbentõ módon nem. Pedig valahogy mindegyik történet elég jó volt, de hiányzott belõlük az a szikra, amely a mi témánkat jellemezte. Egyszer aztán Bernd Lichtenberg megjelent egy ötoldalas szinopszissal. Ma is emlékszem, milyen volt leülni Wolfgang Beckerrel hármasban beszélgetni. Egyszer csak megvolt a kellõ energia, és tudtuk, hogy ebben a történetben megvan az, amit kerestünk. Minél jobban belemerültünk a munkába, annál világosabbá vált számomra, hogy kellet ez a tízéves távolság. Az USÁ-ban is a Vietnámról szóló legfontosabb filmeket évekkel a háború után csinálták. A mi filmünk olyan dolgokról beszél, ami nekem politikailag fontos volt akkor. Például, hogy mi ostoba nyugat-németek mi mindent kidobunk az ablakon: a egyedülálló anyák kedvezményeit, az újra felhasználható energia lehetõségeit, az egymással való emberi bánásmódot. Sok mindent kihagytunk, amit nyerhettünk volna az újraegyesítésen. A sok elköltött milliárdért cserébe valami pozitív dolgot kaphattunk volna. Ez is a történet része.
Érdekes, hogy sokan, akik megélték ezt az évet, azóta elfelejtették.
Már csaknem elkészült a film, amikor világossá vált számunkra, hogy errõl az elfelejtett évrõl szól. Az az érzésem, hogy egyfelõl rengeteg minden történt, de másfelõl valahogy egy már sok volt az embereknek, képtelenek voltak többet befogadni. De akkor mi történt valójában? Melyik választás mikor volt? Mikor lett közös a pénz? Senki sem emlékszik a dátumokra. Szerintem ez elég érdekes.
Ami a pénzváltást illeti, Alex és Anita sikertelen kísérlete sok emléket felidéz. Emlékszem egy nap az Alexanderplatzon hajtottam át: ötezer ember állt a Deutsche Bank elõtt éjfélkor - azonnal be akarták váltani a pénzüket. A csõcselék már nekiesett az ablakoknak. Akkor hirtelen megértettem, milyen lesz az elkövetkezõ tíz év. Hogy ez a sok csodálatos energia mind rossz irányba megy majd el. Hogy a háború keselyûi mindent elrontanak majd.
"time is not money"
