információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Két kamasz járja a francia utakat: Marseilles-be tartanak, egy valaha ismert anyát és egy sosem létezett otthont keresnek. Nincs semmijük, az utcákon nõttek fel.
A 13 éves Chloé (Adèle Haenel) néma, a saját világba merül, és nem viseli el az érintést. Elhagyatottságának évei képtelenné tették bármilyen emberi kapcsolatra, teljesen imádott testvérétõl, Joseph-tõl (Vincent Rottiers) függ. A hányattatások megkeményítették a fiút. Határtalan szeretetétõl vezérelve elszántan védelmezi Chloét, mert fél, hogy elválasztják õket egymástól, és mindent megtesz, hogy együtt maradhassanak.
Életük csupa keresés, menekülés, romlás. Jószándékú szociális gondozók próbálják más mederbe terelni életüket: megbíznak Joseph-ben és próbálják meggyógyítani Chloé betegségét, mely némaságra ítéli és elválasztja a többi embertõl. Elhagyott és nehéz sorsú gyerekekkel foglalkozó nevelõintézetbe kerülnek, ahol egy pszichiáter kisebb eredményt ér el Chloénál. Aztán a hatóságok megtalálják az anyjukat. Josephet azonban nem érdekli a "normalitás" felkínált lehetõsége, a testvérét olyannak akarja, amilyen: még ha rajta kívül képtelen is mással kommunikálni. Végül megszöknek, és örülnek, hogy ismét együtt vannak az erdõben, az országúton, a város alatti csatornákban. Örvénybe kerülnek, ahonnan úgy tûnik, nincs menekvés, egymásba kapaszkodnak, ketten az egész világ ellenében. A fiú egyenlõtlen harcot vív a hatóságokkal és az intézményekkel, hogy hagyják õket békén, hogy megtalálhassák végre az áhított otthont. A keresés azonban szinte szükségszerûen kudarcra van ítélve...
A film címe a hivatalok és a hatóságok nézõpontjára utal, arra a viselkedésre, ahogy a fiút és a lányt kezelik. Christophe Ruggia francia rendezõ egyik fõ célkitûzése viszont az volt, hogy amennyire lehetséges, "belülrõl" mesélje el a történetet, s a naturalisztikus ábrázolásmód helyett stilizált képi világot teremtett, mely a két fõszereplõ észleléseit tükrözi. A film a szereplõk drasztikus vagy erõszakos tetteinek szükségszerû belsõ logikáját követi, a maguk szempontjából, a maguk igényei szerint. "A gyerekek elméjébe szerettem volna belépni, és semmi esetre sem akartam olyan filmet készíteni, mely kis állatokként kezeli õket - magyarázza a rendezõ - Meg akartam mutatni annak a nehéz idõszaknak a nyers energiáját, melyen minden tinédzser keresztülmegy. Próbáltam mélyre hatolni a felnõttkor elõtt álló fiatalok lelkében - velük együtt, belülrõl tapasztalni a szív égõ érzéseit és a test kaotikus utazásait. A film két világ között ingázik: az egyik a brutális, kommunikációt nélkülözõ "valóság", ahol Joseph és Chloé felnõttekkel találkoznak; és van a "másik": ahogy a gyerekek és a tinédzserek látják ezt a felnõttvilágot. Az ördögök az utóbbiról szól."
Interjúiban Ruggia kifejezte ellenérzéseit az intézményes "segítség" és a nehéz sorsú gyerekkel való bánásmóddal szemben, akiket a köznyelv és a média gyakran a "bûnözõk", sõt ennél durvább kifejezésekkel illet. "Nem segít rajtuk, ha börtönbe zárjuk õket - mondja. - Ezek a gyerekek a szeretet hiányától szenvednek a legjobban, és ha erre erõszakkal válaszolunk, akkor ne lepõdjünk meg azon, ami történik."
A film néhány ponton - például amikor a több száz problémás gyerek tombol egy intézetben - erõteljes társadalom-magyarázatnak fogható fel. Alapvetõen mégis egy road-movie-t látunk, melynek egyik legfõbb erénye a két fiatal fõszereplõ lenyûgözõ, spontán színészi játéka, mely Truffaut Négyszáz csapást és A vad gyerek címû filmjeit idézi.
A rendezõ elmondta, hogy Adèle Haenel és Vincent Rottiers maguk is nehéz körülmények között élõ gyerekek voltak, s a forgatás elõtt hat hónapig dolgozott együtt velük. Korábban egyikük sem filmezett. Ruggia elõzõ, 1998-as "Le gone du Chaâba" címû, díjnyertes debütáló filmjének forgatása elõtt is 500 gyerekkel találkozott, mielõtt kiválasztotta 11 szereplõjét. "Sosem dolgozom olyan gyerekekkel, akik korábban már szerepeltek. Olyanokat választok, akik sok problémával küzdenek. Vincent például éppen olyan idõs korában veszítette el az apját, mint én, tehát volt közöttünk egyfajta erõs kötelék. Próbálom elérni ezeknél a fiataloknál, hogy kinyíljanak, és fejlõdjön az önbizalmuk és a koncentrációjuk. A forgatás életük egy feladata, mely örökre megváltoztatja õket. És bár érdekel ez a tapasztalat, nem arra készítem fel õket, hogy profi színész váljon belõlük."
Chloé betegsége hasonlít az autizmusra - kényszeres köröket tesz, nem bírja az érintést -, de a filmben sosem hangzik el, hogy konkrétan mi a baja. "Nem adtam nevet a betegségnek, mert egy tágabb problémáról akartam beszélni: az elhagyatottságról és a magányról" - magyarázza a rendezõ, aki saját kamaszkori tapasztalataihoz nyúlt vissza a forgatókönyv írásakor, valamint két barátja élményeihez, akikkel egy nevelõintézetben találkozott. Ezzel együtt Ruggia két évig tanulmányozta az autizmust is a forgatás elõtt, és bár megközelítése nem tudományos igényû, a film bátorító visszajelzéseket kapott autista gyerekektõl és családjaiktól. "A filmet levetítettük autistáknak, akikrõl teljes mentális bezártságot feltételeznek. Mégis, sokan közülük írtak a filmrõl, köztük egy 22 éves, akirõl azt hitték, hogy képtelen bármit is csinálni."
Ruggia mély empátiával közelít Chloé figurájához, és igyekszik elkerülni a csapdát, hogy a szenvedõ fiatal lány megható története kerekedjen filmjébõl. Megközelítésmódja õszinte és szigorú, és úgy visz közel az érzésekhez, hogy közben végig elkerüli a szentimentalizmust. Még azokban a gyengéd jelenetekben is, amikor a gyerekek kettesben, a saját világukban vannak. A rendezõ egy erõs szeretetet, egy széttéphetetlen köteléket ábrázol, melyet senki sem tud eltépni; kölcsönös függés ez, szükségük van egymásra a létezéshez, a túléléshez. Idõvel a pusztulás és a káosz lesz úrrá életükön, de ettõl még a család utáni illuzórikus, megszállott törekvésük ugyanolyan szívbe markoló.
"time is not money"
