információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Amióta Otar elment Párizsba fölfedezni álmai Franciaországát, Tbilisziben élõ családjának élete gyökeresen megváltozott. Eka, a 90 éves édesanyja, Marina, a nõvére és Ada, Marina lánya együtt élnek egy régi bérház szûk, kétszobás lakásában. Eka, aki a francia kultúra iránti rajongást fiába belenevelte már csak a múltnak él. Nem tudja elfogadni a Grúzia függetlenedésével együtt járó változásokat, a modern életet. "Sztálin rendet teremtene itt!" zárja le egyik szokásos vitáját Marinával, megkeseredett lányával, akit sosem tudott úgy szeretni, mint "drága kisfiát", Otart... Marina mérnöki diplomával rendelkezik, de egy ideje bolhapiacon árul, lottózóban dolgozik. Odaadóan gondozza idõs anyját, gyûlöli és imádja egyszerre, nem tudja megbocsátani, anyjának, hogy Otar a mindene. Ada, Marina lánya fiatalságának minden bölcsességével simítja el az anyja és nagymamája közt föl-föllobbanó veszekedést. Akárcsak a nagybátyja, Ada, a huszonéves diáklány is elvágyakozik Grúziából az irodalomból megismert, idealizált Franciaországba. Esténként Proust-ot olvas föl franciául a nagymamájának, a nagyszüleitõl elsajátított, tökéletes kiejtéssel.
Mindhármójuk életében esemény egy-egy Otartól érkezõ levél. Otar igyekszik a legszebb színben föltüntetni párizsi életét, de nem tagadhatja, hogy a papírjai még nincsenek rendben, s egyelõre csak építkezéseken kap alkalmi munkát. A három nõ esténként, a gyakori áramkimaradások miatt, gyertyafénynél Otarról beszélget, Eka és Marina sok régi emlék közt Otar moszkvai orvosi egyetemen töltött diákéveit idézik.
Aztán Marina váratlanul telefonhívást kap Párizsból és megtudja, hogy Otar leesett egy épület állványzatáról és a kórházban belehalt a sérüléseibe.
Marina és Ada úgy döntenek, hogy nem árulják el Ekának a fia halálát, amíg lehet, hamisított levelekkel õrzik az illúziót, hogy az idõs asszonyt megkíméljék a rettentõ megrázkódtatástól. Egy szép napon Marina és Ada elutaznak a család vidéki dácsájába. Amikor néhány hét múlva visszatérnek, megdöbbenve látják, hogy Eka eladta a generációkon át féltve õrzött vagyont, a páratlanértékû francia könyvgyûjteményt... Eka nem akar úgy meghalni, hogy még egyszer ne lássa a fiát. A könyvek árából útlevelet és vízumot vásárolt mindhármuk részére, hogy elutazzanak Párizsba...
Párizsba érve Eka egyedül indul neki fia felkutatásának, s szembesülnie kell a szörnyû ténnyel. Amikor visszatér aggódó szeretteihez, derûsen és határozottan közli velük: megtudta, hogy Otar nem boldogult Párizsban, ezért Amerikába távozott, errõl azért nem értesítette családját, mert nem akart nekik fájdalmat okozni...
Mióta Otar elment...
Otar, amikor Franciaország felé vette útját, három nõt hagyott el. A nõk, akik egyetlen család három generációjából valók, keményen küzdöttek, hogy boldoguljanak a mai Grúziában, Tbilisziben. Amikor megérkezik a hír Otar hirtelen haláláról, nõvére és unokahúga úgy dönt, hogy titokban tartják a dolgot a nagymama elõl, mégpedig úgy, hogy leveleket írnak Otart nevében, és egy boldog életet találnak ki a számára. Ez a kegyes hazugság hamarosan alaposan felkavarja a történet szereplõinek életét.
Interjú Julie Bertuccelli-vel
Korábban dokumentumfilmeket készített. A módszer, ahogy a szereplõk érzéseit és külsejét egy-egy gesztussal, vagy tekintettel kívánja érzékeltetni, olyasmi, ami a dokumentumfilmes tapasztalataiból táplálkozik?
Lehetséges. Azt szeretem a dokumentumfilmekben, hogy a filmben szereplõ személyek maguk találják ki a történeteiket, anélkül, hogy erre bárki is felkérte volna õket. Azzal, hogy az ember kiválaszt egy embert, meghatározza a forgatás körülményeit, a kitárulkozás mértékét és módját. Innen már csak figyelnünk és követnünk kell õket, törekedni a legjobb bemutatásukra és bízni a saját szemünkben. Azt hiszem, hogy hasonló szabadsággal szerettem volna dolgozni, ezúttal egy dramatikus szituációban. Hozzá kell tennem, hogy dokumentumfilmjeimben sohasem fürkésztem az emberek magánéletét. Egyszerûen csak lefilmeztem õket, gyakran munkájuk közben, és ha ez sikerült, egyfajta bensõségesség jelent meg az arcukon, a viselkedésükben, a beszédükben és a szavak közötti csendben. A fikció iránti érdeklõdésem oka, hogy szeretném kipróbálni magam ebben a mûfajban és megtalálni a módját a jellemek szokásostól eltérõ ábrázolásának.
A fikció és a dokumentumfilm között a fõ különbség, hogy az elsõben színészek szerepelnek....
Igaz. Az én szándékaim sem térnek el ettõl túlságosan. A színészeimet ugyanazzal a kíváncsisággal filmezem, mint az embereket a dokumentumfilmjeimben, azzal a különbséggel, hogy nem félek attól, hogy esetleg manipulálom õket, vagy a túlzott bensõségesség tiltott területére tévedek. Amikor az "Amióta Otar elment"-ben észrevettem, hogy egy színész így játszik, minden érzelmi töltés elszállt a jelenetbõl. Élveztem a megírt dialógusok felvételét, de meg kell mondanom, egyfolytában kétségeim voltak. Attól féltem, hogy hamisnak fognak hangzani.
Hogyan merült fel a játékfilm ötlete?
Az "Amióta Otar elment" igaz történeten alapszik, amit valaki mesélt nekem. A megtörtént eset azonban olyan valószínûtlen volt, hogy valóságossá akartam tenni. Egyébként is, a történet olyan, hogy dokumentumfilmként nehéz lenne megvalósítani, mert ahhoz túlságosan is bensõséges. Ezért kellett kitalálnom egy újfajta történetmesélést... És természetesen megváltoztattunk mindent, az egész történetet, a befejezést és a szereplõket is.....
Hogy jött létre a filmterv?
Az ötletemet elmondtam Yael Fogiel-nek, akivel együtt találtunk némi pénzforrást a forgatókönyv megírására. Az elsõ három, vagy négy filmvázlatot Bernard Renucci forgatókönyvíró, akivel gyakran dolgoztam a dokumentumfilmjeimben, a producer és jómagam írtuk. Késõbb, amikor megkaptuk a francia kormány támogatását, egyedül újraírtam a forgatókönyvet, majd hogy közelebb kerüljön hozzám a történet, Roger Bohbot-tal átírtuk és átszerkesztettük.
Miért éppen Grúzia?
Hat hónapot töltöttem Grúziában, amikor egy Otar Iosseliani filmben dolgoztam és beleszerettem a helybe, pontosan úgy, ahogy korábban beleszerettem Iosseliani filmjeibe. Nagyon érdekes ország, Európa és Ázsia keresztezõdésében fekszik, kaukázusi, orosz, európai és közel-keleti hatásokat egyesítve magában. Mindez érzõdik Tbilisziben, a lepusztult állapota ellenére is nagyszerû városban.
A dolgok kevésbé durvák, mint Oroszországban. Az emberek barátságosabbak. Úgy éreztem magam, mintha otthon lennék. Talán azért, mert a Földközi tenger vidékérõl származom.
A grúz történelem meglehetõsen kaotikus: tele van számtalan problémával, de az emberek igyekeztek ebbõl csak a jót megõrizni. Beleszerettem Grúziába, de arra nem gondoltam, hogy filmet forgassak itt. Amikor azonban rátaláltam erre a történetre, tudtam, hogy itt kell leforgatni. Elõször is azért, mert a cselekmény jó ürügyet ad ennek a csodálatos helynek a bemutatására. De azért is, mert el akartam mondani valamit Franciaországról, méghozzá nem belülrõl, hanem kívülrõl, azaz máshonnan nézve az országot. Idegenek, külföldiek képzeletvilágát akartam bemutatni, az ellentmondásokat, a különbözõségeket. Olyan filmet akartam készíteni, mely távol készül a hazámtól, hogy ezt a távolságot arra használjam, hogy elmondjak valamit magamról, mégpedig úgy, ahogyan mások látnak.
Ada családja miért szerelmes Franciaországba?
Grúziának hagyományosan szoros kapcsolata van Franciaországgal, bár errõl igen keveset tudunk. Nagyon sok francia utazott ide és telepedett le az országban. Mindig is jellemzõ volt az állandó érintkezés. A grúzokat lenyûgözte a francia kultúra. Még az orosz uralom alatt is erõsen hatott az emberekre. Mégsem gondolom úgy, hogy a film egyszerûen a franciabarátságról szólna. Nem Franciaországról akarok áradozni, hanem arról beszélni, hogy hogyan szeret bele valaki egy idegen országba, amit csak a képzeletébõl ismer, és azokról a csalódásokról, melyeket az ilyen elõzmények magukban hordoznak.
A film gerincét három generáció egy-egy nõtagjának portréja adja...
Igen. Elképzelésünk szerint meg akartuk mutatni a három nõ között lévõ hármas kapcsolatot a körülöttük lévõ változó világban, ami hol jobb, hol rosszabb fordulatot vett. A célom az volt, hogy Eka, Marina és Ada egyformán fontos karakterek legyenek, egyik se homályosítsa el a másikat. Azt is mondhatnánk, hogy õk hárman egyetlen karakter három vetülete, ugyanaz az asszony három különbözõ életkorban. A másik fontos dolog, hogy a családban nincs férfi. A férfiakat elutasítják, félreállítják. Grúziában, ha a férfiak képtelenek eltartani a családot, a nõk átveszik a felelõsséget. Nem Otar az egyetlen férfi, aki elment. Ada apjáról kiderül, hogy Afganisztánban halt meg. Talán orosz volt, de nem tudjuk. Mivel én is egyfajta matriarchális világból jöttem, képesnek tartottam magam arra, hogy átérezzem ezt a helyzetet és ábrázoljam az anya-lány kapcsolatot. Az anya-lány kapcsolat ereje formált engem is, annak minden jó, és talán káros hatásaival együtt.
A történet egy dialóg nélküli torta-jelenettel kezdõdik. Egy szó sem hangzik el, a nézõ mégis azonnal megérti a nõk közötti kapcsolatot....
A kezdõ jelenet nem szerepelt a forgatókönyvben, teljes mértékben improvizáció. Szükségünk volt arra, hogy hármukat együtt lássuk, amint csendben ülnek egy vasárnap délután. Ki-be járkálnak, unatkoznak, nincs semmi tennivalójuk, sem mondanivalójuk egymásnak.....Ez volt az utolsó forgatási napunk Grúziában. Alig kellett rendeznem a jelenetet, a színészek tökéletesen tudták a szerepeiket.
Hogyan válogatta ki a film szereplõit?
Elõször arra gondoltam, hogy keresek három grúz asszonyt. Végül azonban csak Nino Khomassouridze-t, aki Marinát, az anyát alakítja, választottam Grúziából. A grúz színházi életnek nagy hagyományai vannak. Nino feltûnõ asszony, nagyon érzéki és nagyon szép. A leghihetetlenebb azonban az, hogy õ maga is egy nagyon hasonlóan tragikus történetet élt át, mint ami a filmben szerepel.
Stephane Batut, a szereposztásért felelõs munkatársunk Franciaország- és Grúzia-szerte kereste a megfelelõ Adát. Ekkor már arra is gondoltunk, hogy amatõrrel játszatjuk el a szerepet. Tucatnyi grúz lányt néztünk meg, akik beszéltek franciául, de nem találtuk meg a tökéletes személyt. Folytattuk a keresést, ekkor már Oroszországban is, mivel Grúziában sokan beszélnek oroszul. Ekkor mutattak be a jelenleg Párizsban élõ Dinara Droukarová-nak. Sokan láthatták õt Kanevszky: "Ne mozogj, halj meg és kelj fel újra!" címû filmjében, mely ez egyik kedvencem. Ezért nagyon örültem, hogy találkozhattam Dinarával. Orosz, de mongol származású......... Eredetileg a forgatókönyvben Ada nincs kibékülve a nõiességével. 25 éves tinédzser, aki durva és túlsúlyos és nagyon rosszul érzi magát a bõrében. Dinara nagyon csinos nõ, ezért át kellett írnom a történetet, hogy összhangban legyen karcsú alakjával. Végül úgy alakítottam, hogy elégedetlensége abból ered, hogy õ más, mint a többiek: nyakasnak és túl komolynak látszik.
Milyen Eka, a nagymama?
Esther Gorontin nagyon megtetszett nekem Emmanuel Finkiel nagyszerû filmjében, az Utazásban. Attól féltem, hogy erre a filmre asszociálnának, ha õt választom. Azonkívül jobban szerettem volna, ha a szerepre találok egy franciarajongó igazi grúzt, aki még nem szerepelt semmilyen más filmben. Végül azonban, miután egy csomó emberrel találkoztam, rájöttem, hogy mégis csak Esther lesz az igazi. Nagyon jó színésznõ. 90 éves. Nem volt könnyû számára, hogy két hónapra Grúziába utazzon, és részt vegyen a forgatáson. De nagyszerûnek bizonyult. Mindenre odafigyelt, igazi profiként viselkedett és fáradhatatlan volt. Imádta a helyet, és annyira beleszeretett a konyhába, hogy 12 fontot hízott.
Voltak próbák?
Csináltunk egy pár olvasópróbát, de nem túl sokat. Volt némi nyelvi probléma a franciával, orosszal és grúzzal...Esther beszélt oroszul és franciául, de Dinarának például grúzul kellett tanulnia, mivel nem beszéli a grúzt, Marina pedig nem volt túl boldog, hogy oroszul kellett beszélnie, mivel számára az orosz az elnyomók nyelve. Az olvasópróba fõ haszna az volt, hogy megállapodtunk abban, hogy ki milyen nyelven beszél és mikor. Számomra a próba azért is hasznos volt, mert megfigyelhettem a színészeimet. Nem akarom túlpszichológizálni a dolgot. De szükségem volt arra, hogy figyeljem õket, hogy találjak olyan apróságokat a viselkedésükben, melyek illenek a megformálandó karakterhez és fordítva.....Vannak olyan emberek, akik például rendet raknak az íróasztalukon, vagy a szobában, mielõtt leülnek a munkájukhoz. Nekem arra volt szükségem, hogy lássam a valódi embereket, a helyeket, a helyszínek illatát, a kellékeket, a részleteket, a film elõkészítésével kapcsolatos konkrét gyakorlati munkát.
A hazugságról szól a filmje?
Igen és nem. Természetesen minden szinten megjelenik a hazugság, mely még több hazugságot generál. A hazugság, mint koncepció nagyszerû egy filmben, mivel kettõs ereje van: romboló és alkotó. Ebben a történetben a hazugság azonban inkább katalizátor, mely egy adott családban leleplezi, hogy mindegyik nõ hazugságban él, és fõleg azt, hogy hogyan változtatják meg az életüket, hogy megfeleljen ennek a hazugságnak. Magam is nagy hazudozó vagyok. Most legalább élvezhettem a lehetõségek tárházát, a vegyes érzelmeket, amikor az ember játszadozik a valósággal.
Nem állt szándékomban tehát moralizálni a hazugság ügyében, csak be akartam mutatni, mint tényt. A hazugság nem elvek kérdése, a szívbõl jön, és nem az én dolgom, hogy ezt megítéljem. Nincs többrõl szó, mint hogy valaki kissé neurotikus, kissé õrült módon kitalál egy életet magának, hogy ezzel elviselhetõbbé tegye az igazit, vagy talán, hogy manipulálja az embereket, vagy hogy hagyja, hogy azok manipulálják õt. Az "Amióta Otar elment"-ben mindenki nyer valamit a fõ hazugság révén.
A valóság iránti érdeklõdése nem akadályozta meg, hogy fikciót írjon...
Ez volt az egyik probléma az írás és a vágás során. Ahogy múlt az idõ és a nõk hazugságai elfogadottakká váltak, felmerült a veszély, hogy egy szokásos történetet hozunk létre hagyományos fordulatokkal és izgalmakkal. Nem akartunk 40 millió kétértelmû jelenetet, amitõl aztán az egész komédiába fulladt volna. A szándékunk az volt, hogy a történet ne haladjon tovább a rossz ösvényen, soha ne az történjen, amit a nézõ vár, kicsit sántikáljon ugyan, de mindig tovább gördüljön.
A nézõket a történetben akár a hazugság, akár annak következményei ragadják meg, tudni akarják, mi fog ebbõl kisülni...
Tudtuk, hogy a lehetõ legközelebb kell kerülnünk ezekhez az asszonyokhoz és a következõ kérdéshez: "Mit fognak kezdeni ezzel a hazugsággal, mely rátelepedett az életükre?" Az anya például az egészet egyfajta teherként viseli, majd fokozatosan nyugalmat hoz számára. Közte és anyja között új keletû gyöngédség jelenik meg, kapcsolatuk oldottabbá válik. Adával kapcsolatosan az izgatott a leginkább, hogy lássuk, hogyan virágzik ki és válik önmagává a hazugság révén, hogyan élvezi, hogyan éli bele magát egy más valaki életébe, és hogyan tanul meg önmagára is gondolni. Ada teszi hihetõvé a hazugságot, õ az, aki ír és megváltoztatja a dolgokat. A végén pedig nem olyan dolgok miatt megy el, amit õ tett. Az egyik dolog, ami nagyon mélyen érint engem, amikor azt látom, hogy az emberek a kényszer hatása alatt képesek életet lehelni valamibe, nagyon gyakran a semmibõl.
Ez a nagymamára is igaz?
Igen. A végén a nagymama lesz a három karakter közül a legenergikusabb, még pedig azért, mert hatalmában áll, hogy mozgásba hozza az életet. Meggyõzõdése szerint minden megkérdõjelezhetõ, megváltoztatható, nincs szükség végleges tervre. Csodálatos látni, ahogy a szereplõk élete megváltozik. Gyûlölöm, ha az embereket beskatulyázzák. Készítettem filmet sírásókról, börtönviselt emberekrõl, állami iskoláról, áruházról, átalakuló vállalatokról. Minden esetben olyan emberekkel találkoztam, akik bizonyították, hogy az elõítéletek helytelenek.
A filmben kiderül, hogy az Anya egy vesztes generációhoz tartozik.
Marina generációja dolgozta fel talán a legrosszabbul a Szovjetunió széthullását. Marinát keményen megviselték a változások. A múlt teremtménye, mégis teljes mértékben a kegyetlen jelenhez is tartozik. Olyan mintha kétfelé vágta volna a történelem. Szembe kell néznie azzal, hogy a lánya arról álmodozik, hogy elmegy, és azzal a ténnyel, hogy magára fog maradni.
Marina fotója, melyen egy fegyvert tart a homlokához sokat elárul a múltjáról, csöndes erejérõl...
Lenyûgözõ fotó ez Nino Khomassouridze-rõl. Ellátogattam otthonába, hogy fotókat találjak róla és teljesen elbûvölt ez a kép. Nino nagyon összetett egyéniség és a felvétel nagyon is szimbolikus. Arról árulkodik, hogy ez az asszony mindig is a maga útját járta és elég erõs is volt ehhez. Akárcsak Marina, aki bár mérnöknek tanult, ócskaságokat árul egy bolhapiacon. Maria nem tudja feladni. Ez az erõs jellemek gyenge pontja.
Eka, aki bár olyan, mint egy kislány, mégis összetett karakter....
Eka mûvelt családból származik, de ha kell, azt állítja, hogy szereti Sztálint. Nagyon sokat ad a külsejére és olyan valaki, aki ha egyedül marad, azonnal rágyújt egy cigarettára. Az ember jelleme nem változik felnõtt korára, csak annyiban, hogy tapasztaltabb és érdekesebb lesz, ahogy egyesíti magában az ellentmondásokat.....Sok ilyen emberrel találkoztam Grúziában. Olyanokkal akik szerettek franciául olvasni, rajongtak a francia irodalomért, és ugyanakkor ha nem is sírták vissza Sztálint, úgy gondolták, hogy akkoriban jobb volt...Nagyon érdekesnek találom ezeket az ellentmondásokat. Nem akarok egyoldalú jellemeket.
A filmet elevenné teszi a két téma egymásmellé állítása: az öröklõdés és az ismétlõdés szükségessége.....
Valójában ez az egyik témája a forgatókönyvnek. Természetesen, hogy ha egy családról van szó, felmerül, hogy mi az, amit az egyik generáció átad a másiknak, milyen hibákat folytatnak és az is, hogy ezzel szakítva, hogyan akarják a saját útjukat járni. A gondolat, hogy valamennyien mások példáját vagyunk kénytelenek követni, nagyon is filmes elképzelés. Filmforgatáskor ugyanis a tudatalatti beszél. Misztikus és felfoghatatlan, sokszor titkos dolgok, melyek csak akkor törnek a felszínre és válnak nyilvánvalóvá, amikor leleplezõdnek.
Azt gondolom, hogy a nagymama és az unoka közötti kapcsolat körüljárja a szülõvel való nehéz viszonyt, s megmutatja a kivezetõ utat az anya és lánya között dúló vég nélküli háborúskodásból. Az emberek akarják is meg nem is, hogy gyermekeik elkerüljenek otthonról. A vége fõcím alatt dal hallható grúz nyelven: "Pillangó, szállj el, Pillangó ne szállj el....."
Otar példájának mi a szerepe a filmben?
Olyan távol esik tõlük, hogy bármelyikük is nehezen tudná követni a példáját. Nem is próbálják. Úgy gondolom, hogy végül is a nagymama követi leghívebben a példáját, mivel neki van a legkevesebb veszíteni valója, és mert minden látszat ellenére rendkívül nagylelkû. Talán mindvégig tudja, vagy legalább is sejti, hogy mi történt, és csak bátorítani akarja unokáját, hogy keresse fel álmai helyszínét. Talán csak segíteni akar rajta, hogy sikerüljön neki az, ami neki nem.
A nõk között nagy hangsúlyt kap a fizikai érintkezés. Ölelgetik egymást, masszírozzák egymás lábát, megmossák egymás haját....
Én ilyennek látom a kapcsolatot egy családban, és ami a formát illeti, a fizikai érintkezés filmes eszköz: kifejezõ, mégsem szájbarágós. Egy lábmasszírozás sokat elárul egy szereplõrõl és a másik szereplõhöz való viszonyáról. A filmben megjelenõ nõk sok szeretetet és gyöngédséget adnak egymásnak, igaz, talán nem eleget és nem a megfelelõ módon.....Az is igaz, hogy Marina még most is gyakran kérleli anyját, hogy szeresse õt. Nem képes igazán felnõni, és valódi anyává válni. Ezért Adának kell átvennie az anya-szerepet, mely az egyike azon dolgoknak, melyeket fojtogatónak talál.
A három asszony együtt lakik. A film mégsem a fojtogatóan szûk élettérrõl, hanem az élet elfojthatatlanságáról szól...
Az eredeti forgatókönyv szerint a történet egy lakótelepszerû modern környéken játszódott volna, ami mára már teljesen lerobbant. Ezek a helyek azért érdekesek, mert teljes anarchia uralkodik körülöttük. Vannak olyan ajtók, melyek egy balkonra néznek, de balkon az nincs sehol. Ilyen Marina barátjának Tenguiz-i lakása. De ha a filmet ilyen környezetbe helyezzük, belecsúsztunk volna egy szocialista realista ábrázolásmódba, és azt nem akartam, hogy a szociális helyzet nagyobb hangsúlyt kapjon a filmben, mint a többi. A szívem egy régimódi lakóházhoz húzott, annak ellenére, hogy nem akartam, hogy a dolgok túl szépnek látsszanak. A helyszínül használt lakás csinos, de nem egy gazdag ember lakása. Csak azért látszhat annak, mert a benne lakó emberek sokat törõdnek vele.
Az udvaron nyüzsgõ élet folyik és a kis kertben is, ahová a nagymama lejár dolgozni...
Az udvarok csodálatosak Grúziában. Igazi közösségi szellem mutatkozik meg abban, ahogyan az emberek használják a kertjeiket, vagy ahogyan az udvar fölötti erkélyeken berendezik konyháikat. A családi kötelékek szorosak maradnak, a nagyszülõk, szülõk és a gyerekek együtt élnek. Gyakorta látni olyan 25 évest, aki még együtt lakik a nagyszülõkkel. Nekünk ez csodának tûnhet, mivel ilyen jellegû kapcsolat a mi országainkban már nem létezik. Természetesen az ilyen kapcsolat feszültségforrás is. A grúzoknak azonban nincs választásuk, még akkor sem, ha a család együtt maradása magára vonja a társadalom kritikáját. Ez Adát is nyugtalanítja és ezért is akar elmenni. Új és más világot szeretne felfedezni. Grúziában több generáció kényszerült arra, hogy együtt maradjon, ezért él bennük az óriási vágy az életre, az újdonságra. Az emberek nemcsak a munkanélküliség miatt hagyják el az országot, más okuk is van rá: a szerelem, egy álom beteljesítése, új emberekkel való találkozás, a kíváncsiság, vagy hogy kiszabaduljanak a családi kötöttségbõl...Számtalan okuk van rá, de én nem szerettem volna egy szocreál karikatúrát rajzolni, mely az emigrációval foglalkozik.
A film második jelenete egy hosszú képsor, mely a postán játszódik. Eredetileg is fontos volt a levelek bemutatása?
Nagyon kötõdöm ehhez a jelenethez. Elõször ez a jelenet jelent meg a fejemben és ezt forgattuk le elsõnek. A képek dokumentum jellegû felvételek, és nagyon szeretem õket.
Arról a módszerrõl tanúskodnak, ahogy én meg akartam mutatni a leveleket, ugyanakkor egy furcsa ország teljes lepusztultságát, ahol az emberek mégis vidámak, élnek és szórakoznak minden gondjuk ellenére...Mint dokumentumfilmes szeretem megmutatni az olyan embereket, akik a legtöbbet kihozzák abból, amijük van.
A filmmûvészet segít érzékeltetni, hogy az élet mindig gyõzedelmeskedik.....
Van valami elbûvölõ abban, ahogy az ember a sötétséggel, az éjszakával és a gyertyafénnyel bánik. A helyszín gyönyörû volt és az operatõr, Christophe Pollock már korábban Grúziába érkezett, hogy a legtöbbet kihozza belõle. Azt szerettük volna, ha a helyszínek szó szerint életre kelnek. A lehetõ legtöbbet akartunk éreztetni az ország atmoszférájából,: a báját, de a gondjait is. Nagyon tetszenek a filmben látható helyszínek. Megtaláltam a nekem tetszõ helyeket, melyek nem attól szépek, hogy olyanok, mint egy katalógus képei egy szép tájról. Azt akartam, hogy a történetnek általános érvénye legyen, s annak ellenére, hogy Grúziában játszódik, bárhol máshol is megtörténhetne.
És a kívánság-fa? Létezik ilyen a való életben?
Igen, létezik. Eredetileg nem szerepelt az elsõ forgatókönyvi verziókban, és csak az elsõ terepszemle után találtuk ki a forgatókönyv írójával. Itt olyan, mintha mindenütt fák nõnének, még közvetlenül a templomok falai mellett is. Ez egy régi pogány szokás, amit én igen meghatónak tartok. Mintha minden lélegezne. Sokan nem hisznek a kívánság-fa erejében, mégis megtartották és gyakorolják a hagyományt: szalagot kötöznek a fa ágaira. Ez igazán megható. Sok mindenrõl árulkodnak ezek a szalagok. Valami egyetemes dologról beszélnek nekünk. Arról tanúskodnak, hogy a vágyak, a gondok és remények egyformán élnek valamennyi emberben.
"time is not money"
