információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
1937 telén elérkezett az amerikai történelem legnagyobb katasztrófáját hozó évtized hetedik éve. A gazdasági összeomlás következtében emberek milliói veszítették el munkájukat és váltak földönfutóvá. A nyomorban tengõdõ, kiábrándult emberek számára az amerikai álomnak éppen a lényege veszett el, az az illúzió, hogy a siker bárki elõtt nyitva áll, aki elég állhatatossággal képes küzdeni érte. Még a legvakmerõbbeken is a kétségbeesés és a rettegés lett úrrá.
A gazdasági válság következtében új társadalmi jelenségek törtek felszínre. Egy egész iparág kezdett virágozni az újsütetû eszképizmus talaján. Amerika kétségbeesetten igyekezett elmerülni bármiben, ami számára enyhülést vagy megerõsítést nyújtott. A népszínházak 25 centes belépõjével a zsebében hetente 85 millió ember vigasztalódott a negédes musicaleken és a bárgyú vígjátékokon. Fergeteges sikert arattak az Egyszeri Ember családjának idealizált világáról és a Magányos Csavargóról szóló rádiós hangjátékok. A megtört átlagamerikait rabul ejtették Horatio Alger "koldusból krõzus"-formulát követõ hõsei, a nincstelen Akárkik, akik a névtelenségbõl és a nyomorból kiemelkedve gazdagságot és hírnevet szereztek maguknak. Ugyanezt a hõstípust keresték a sportrajongók is, akik száma rohamos növekedésnek indult. Az újra legalizált fogadásnak köszönhetõen a lóversenyzés minden sportnál nagyobb ütemben népszerûsödött.
E társadalmi jelenségek szükségszerû következményeként a technika rohamos fejlõdésnek indult, ami példátlan mértékû sikerhez juttatta a "nép hõseit". Az eddig meglehetõsen száraz stílusban tálalt híradásokhoz szokott emberek lenyûgözve hallgatták az élettel teli, lendületes rádiós közvetítéseket. A közönség a fotóapparátusok tökéletesedése miatt immáron élvezhetõ minõségben kapott képi információkat a lélegzetelállítóan izgalmas eseményekrõl.
A legnagyobb hatása mégis a rádiónak volt. Az 1920-as években egy 120 dollárba vagy annál is többe kerülõ rádiókészülék az átlagember számára elérhetetlennek számított. Azokon a vidékeken, ahová még nem vezették be az áramot, a rádió mûködtetésére gyenge minõségû, rövid élettartamú elemeket használtak. Az 1930-as években piacra dobott asztali vagy autós rádiók már csupán 5 dollárba kerültek. Roosevelt elnök 1936-ban létrehozott Vidéki Villamosítási Igazgatóságának hála, a falun élõ családokhoz vagy a tanyasi háztartásokba is bevezették az áramot. Az átlagos vidéki családok elõször vasalót vásároltak maguknak, majd rögtön utána beszereztek egy rádiót. 1935-ben, mikor Seabiscuit versenyezni kezdett, a háztartások kétharmada rendelkezett már készülékkel, karrierje csúcsán pedig ez a szám 90%-ra ugrott, amelyhez hozzájött még az autókban mûködõ 9 millió rádió. A rádiózás, mely immáron minden polgár számára lehetõvé tette, hogy a többi hallgatóval egy idõben élje át a nevezetes eseményeket, megteremtette az amerikai tömegkultúra elsõ bázisát. A lóverseny, tekintve, hogy hosszú perceken át volt képes feszültségben tartani a közönséget, tökéletes nyersanyagául szolgált a rádiós narrációnak; nem csoda hát, hogy az éteren át közvetített mûsor fõ attrakciója lett. A Santa Anita Hendikep verseny hatalmas díjai és világklasszisnak számító versenyzõi révén az év egyik leghallgatottabb rádiós eseményévé vált.
Laura Hillenbrand: Seabiscuit, egy amerikai legenda
"Az ember nem dobja el az életét, csak mert megtorpant egy pillanatra."
Egy történet, mely egy egész nemzetnek adott erõt... és amely kis híján meg sem történt.
Egy mese egy országról, melynek álmait megrabolta a történelem... egy igaz mese az emberekrõl, akik hõsre leltek egy lóban, mert elérte az elérhetetlent.
A film három elveszett emberrõl szól - Johnny "Red" Pollardról (TOBEY MAGUIRE), a fiatal, megtört férfiról; Charles Howardról (JEFF BRIDGES), egy mindenét elvesztett egykori milliomosról; és Tom Smith-rõl (CHRIS COOPER), egy cowboyról, aki nem találja helyét a világban. Õk hárman végül rátalálnak egymásra és a reményre.
Hihetetlen esély...
Lehetetlen álmok...
És valahogy mégis sikerült.
Az Oscar-jelölt GARY ROSS (Pleasantville, Dave) vitte filmre az évtized legsikeresebb és legolvasottabb mûvét, a Seabiscuitot. A további szerepekben a vásznon e filmmel debütáló GARY STEVENS és az Oscar-díjra jelölt WILLIAM H. MACY (Fargo, Boogie Nights) tûnik fel ELIZABETH BANKS (Kapj el, ha tudsz, Pókember) mellett, aki Marcela Howardot, Charles Howard feleségét alakítja.
A producerek neve is ismerõsen csenghet: az igen termékeny, Oscar-jelölt KATHLEEN KENNEDY (A.I. - Mesterséges értelem, Hatodik érzék) és FRANK MARSHALL (Jelek - Signs, A Bourne rejtély) mellett JANE SINDELL vett részt a produceri munkában. Ügyvezetõ producerek: GARY BARBER (A Minden6ó, Londoni csapás), ROGER BIRNBAUM (A Minden6ó, Beavatás), ALLISON THOMAS (Pleasantville) és ROBIN BISSELL (Pleasantville).
A kamerák mögött is jelentékeny alkotók álltak: JOHN SCHWARTZMAN, A.S.C. (A szikla, Armageddon) operatõr; a kétszeres Oscar-jelölt látványtervezõ, JEANNINE OPPEWALL (Szigorúan bizalmas, Pleasantville); az Oscar-jelölt WILLIAM GOLDENBERG, A.C.E. vágó (A bennfentes); JUDIANNA MAKOVSKY (Harry Potter és a bölcsek köve, Pleasantville) jelmeztervezõ, akit kétszer jelölt az Akadémia. A zeneszerzõ pedig nem más, mint a kétszeres Oscar-díjas RANDY NEWMAN.
Az év könyve
Laura Hillenbrand újságírónõ, az Equus magazin szerkesztõje, gyermekkorától kezdve rajongott a lovakért. Létezett egy történet egy hihetetlen karriert befutó versenylóról, Seabiscuitrõl, mellyel munkája során újra és újra találkozott (Az Equus mellett 1988 óta rendszeresen publikált a The New York Times, a Washington Post, a USA Today, a Talk, az American Heritage, a Reader’s Digest, az ABC Sports Online és a The New York Post hasábjain). És bár szinte mindent tudott a ló pályafutásáról, az õt körülvevõ emberekrõl - a tulajdonosról, az edzõrõl, a zsokéról - semmiféle információja nem volt. Mindaddig, míg 1996-ban újabb cikkekre nem bukkant.
Négy év kellett hozzá, hogy az immáron kerek történetet könyv formájában jelentethesse meg. Kezdetben szerény elvárásokat támasztott a mû fogadtatásával szemben. "Csak egy történetet szerettem volna elmesélni. Úgy gondoltam, ha 5000 példányt el tudok adni, már boldog leszek."
Így aztán nagy meglepetés volt a számára, hogy a könyv a bestseller-listán nyolcadik helyen debütált. A Seabiscuit, egy amerikai legenda a harmadik héten már az elsõ volt, decemberben pedig több mint húsz folyóirat választotta meg az év könyvének.
Ekkora siker után nem csoda, hogy a regény megfilmesítésének jogaiért ádáz csata kezdõdött a stúdiók között, de mikor Gary Ross - Hollywood egyik legtehetségesebb rendezõje, forgatókönyvírója és a lóversenyzés régi szerelmese - felhívta Hillenbrandot, a harc kimenetele nem volt többé kétséges. Több órás beszélgetésük során az írónõ meggyõzõdött róla, hogy a történet a legjobb kezekbe került: annak ellenére, hogy a mû középpontjában a majdnem elfeledett, ám késõbb mégis hihetetlen sikereket elért ló áll, Ross az írónõhöz hasonlóan az állat pályafutását végigkísérõ emberek sorsának ábrázolásában látta a történet lényegét.
A történet
A XX. század elején járunk. Charles Howard, egy San Franciscó-i kerékpárüzlet tulajdonosa egy nap különös zajra lesz figyelmes. A furcsa robaj forrását keresve megpillant egy gyönyörû, fekete automobilt, melyrõl azonnal tudja: ebben van a jövõ. Pár éven belül Howard a nyugati part legsikeresebb Buick-kereskedõje lesz. De az autók, melyek meghozták neki a sikert, elrabolják tõle a boldogságot. Miután fia autóbalesetben meghal, élete válságba kerül: tönkremegy a házassága, az üzlet befuccsol. Howard egyedül marad.
Több száz mérfölddel arrébb él Tom Smith, a gyönyörû, végtelen prérik cowboya. De a prérin megjelennek a szögesdróttal meghúzott határok, a vasúti sínek. Smith egy csapásra egy letûnt világ relikviája lesz.
John Pollard egy jómódú ír emigráns család könyvekkel és szeretettel teli házában látja meg a napvilágot. De a sors õt sem kíméli. Mikor a család a tönk szélére jut, Pollard meglovagolja az egyetlen esélyt, ami maradt a számára: nyeregbe száll, és hogy a napi betevõt megkeresse, versenyezni kezd, és amatõr boxolóként ringbe száll. Johnny "Red" Pollard megtanulja, hogy senkiben sem bízhat, csak saját magában.
1932-ben a sosem látott szegénységbe és kiábrándultságba süllyedt ország élére az újonnan megválasztott elnök, Franklin Delano Roosevelt kerül. A munkanélküliség sok helyütt eléri az ötven százalékot, és kétmillió hontalan rója az utakat szerte az Államokban.
Néhány évvel késõbb Charles Howard újra megnõsül: feleségül veszi a lóversenypályán megismert fiatal szépséget, Marcela Zabalát. A házaspár elhatározza, hogy szerzõdtet egy trénert, és vásárol egy lovat. A tréner, Tom Smith feladata a ló kiválasztása; a különös férfi választottja, Seabiscuit híres vérvonalból származik, de a szakemberek szerint túl makacs és vakmerõ, ezért senki nem jósol neki nagy jövõt a versenypályákon. Smith azonban meglát valamit a mokány, göcsörtös lábú lóban - éppen úgy, ahogy "Red" Pollardban is, akit 1936-ban mint az új zsokét mutatja be Howardéknak.
Az értõ és szeretõ kezekben Seabiscuit hálátlan és kezelhetetlen állatból versenygyõztes telivérré válik. Az a kihívásos verseny azonban, mely Seabiscuit és az addigi bajnok, War Admiral között zajlik, túlnõ az egyszerû sportvetélkedésen: két világ összeütközésévé válik. Az egyik oldalon a keleti part bankárjai és gyönyörû lovuk, a másikon pedig az ország nincstelenjei, akik három "senkiháziba" és a kihívóba, Seabiscuitbe vetik minden bizalmukat.
Seabiscuit megnyeri a versenyt, és 1938-ban az év lovának választják. A gyõzelmi mámorba azonban üröm vegyül: közvetlenül a futam elõtt Pollard balesetet szenved egy másik ló nyergében, így helyette más hajtja a lovat. Hónapokkal késõbb Seabiscuit is megsérül, és Howard farmjára kerül, ahol a szeretetteli és gondos ápolás ellenére igen lassan lábadozik. Idõvel azonban bekövetkezik a lehetetlen: a komótos séták ügetésbe, az ügetések pedig szilaj vágtába fordulnak.
A nemzet hõse 1940-ben - abban az évben, mikor Franklin Delano Rooseveltet addig példátlan módon harmadszor is elnökké választják - tér vissza a pályákra, nyergében a felépült Red Pollarddal, hogy azután a Santa Anita Hendikep versenyen elsõként vágtasson át a célvonalon.
A produkció
Kész könyvbõl forgatókönyvet írni mindig nagy kihívás. Gary Rossnak pedig egy 400 oldalas, aprólékosan kidolgozott történetet kellett filmre vinnie. "A történet megejtõ részleteire, motívumaira koncentráltam, és igyekeztem e három emberi sorsban rejlõ párhuzamokat erõsíteni: Red a családját vesztette el, Howard a fiát, Smith pedig a gyökereit és addigi életmódját. Gyönyörû látni, ahogy heroikus küzdelmük eredményeként Seabiscuit nemzeti hõssé válik.
Egy adaptációnál a könyv szellemiségét ragadod meg - folytatja Ross. - Egyes dolgokat megváltoztatsz, másokat te magad találsz ki, de mindig hû maradsz az ideához. Minden apró változtatást megbeszéltem Laurával, aki fantasztikusan nyitott és segítõkész volt; bármikor, bármiért felhívhattam."
Amikor Hillenbrand elolvasta a kész forgatókönyvet, el volt ragadtatva. "Lírai és gyönyörû; Ross kreativitása és vizualitása megrendítõ alkotássá tette a történetet."
Kathleen Kennedy producer, akiben Gary Ross rokon lélekre talált, így látja a történetet: "Három megtört ember találkozásáról szól a film, akiket a lóversenyzés kötött össze, akik újra tudták kezdeni az életüket, és akik legendát teremtettek."
A forgatókönyv megírása után a színészek kiválasztása volt a következõ nagy feladat. Red Pollard zsoké szerepére Ross Tobey Maguire-t választotta, akivel már a Pleasentville-ben együtt dolgozott. Pollard még a zsokék sajátos világában is különcnek számított. Minden pénzét a versenyzésre fordította, mindig könyvekkel a táskájában bukkant fel az öltözõben, ahol társait fantasztikus történetekkel vagy éppen Shakespeare-idézetekkel szórakoztatta. Ross hasonlóságot látott közte és Maguire között: "Ismerem Tobeyt. Nehéz élete volt és benne is megvan a tûz és az ösztönös kitartás."
"Úgy hiszem, Tobey az új generáció Robert de Nirója - mondja Kennedy. - Kemény, de sérülékeny is egyben. Gary pont ezt kereste a zsoké szerepében. Sok düh és harag feszíti Redet, de Seabiscuithez fûzõdõ kapcsolata nem fogható egyetlen másik zsoké-ló kapcsolathoz sem, kihozták egymásból a maximumot."
"Ez kitûnõ szerep számomra - mondja Maguire, aki olyan filmekkel szerzett elismerést, mint a Pleasentville, a Wonder Boys - Pokoli hétvége, a Pókember vagy a Jégvihar. - Nagy kihívás és elõrelépés is egyben. Gary nagyon jól ismer engem, tudta, hogy imádni fogom a szerepet."
"Tobeyt végtelenül tehetségesnek tartom, szeretek vele dolgozni - vallja meg Ross. - Van benne valami kisfiús báj, de emögött bölcsesség és méltóságot rejtõzik. Megértõ, nagylelkû - egytõl egyig olyan jellemvonások, melyeket Red Pollard karakterében is felfedeztem."
Charles Howard hihetetlen showman volt. Kathleen Kennedy szavaival: "Howard fajsúlyos személyiség. Egykori kerékpárszerelõbõl az egész nyugati partot ellenõrzése alatt tartó Buick-kereskedõvé küzdötte fel magát, hihetetlen népszerûséget szerezve az autómobilnak, mely dúsgazdag emberré tette." Megformálója a négyszeres Oscar-jelölt Jeff Bridges.
"Howard tartja össze a csapatot - mondja Ross. - Szerencsés vagyok, hogy megkaphattam Jeffet a szerepére. Nagyszerû színész, remek alakításokkal, fantasztikus pályafutással."
Mint kiderült, Bridgest személyes vonatkozások is fûzik a történethez. "Rögtön a megjelenésekor elolvastam a könyvet, majd hamarosan kaptam egy hívást az unokanõvéremtõl: ‘Neked kell eljátszanod Charles Howardot!’ - mondta. A lelkesedés oka a nagyapánk, Fred Simpson volt, aki hetente három-négy napját is a lóversenypályán töltötte. Emlékszem, tinédzserként sokszor fuvaroztam a Santa Anita-i pályára. Valószínûleg Seabiscuitre is fogadott néha. Miközben forgattunk, szinte éreztem, ahogy mosolyog le ránk az égbõl."
Tom Smith-t, Seabiscuit trénerét Chris Cooper alakítja.
"Chris kaméleonként bújik bele a szerepeibe - mondja Kennedy. - Garyt és engem is lenyûgözött az Amerikai szépségben és az Adaptációban nyújtott alakítása, mely utóbbi meghozta neki az Oscar-díjat is. Meg voltunk gyõzõdve róla, hogy Chris a legalkalmasabb arra, hogy Tom Smith figuráját életre keltse."
Cooper több mint húsz évig marhákat tenyésztett apjával, így jó irányból közelíthette meg Smith karakterét. "A rendezõnek rengeteg gond nyomja a vállát. Én próbálok nem üres kézzel jönni, és könnyíteni valamelyest a dolgán. Kész személyiséggel a fejemben érkeztem, és Garynek tetszett, amit kitaláltam."
"Chris egy darab vadnyugatot hozott magával. - mondja Ross. - Benne van a járásában, a hangjában, egész lényében. Mindegy volt, hol forgattunk, a pályán, egy templomban, egy pajtában, sosem esett ki a szerepébõl. Nagyszerû színész."
Marcela Zabala, a nõ, aki kivezeti Charles Howardot a reménytelenségbõl, akkor lép be a fia halálát feldolgozni képtelen férfi életébe, mikor annak egyetlen menedéke a magány. Marcela felbukkanása apró reménysugarat jelent a számára.
Marcela Howard, a csinos és vakmerõ kalandor - aki éppen feleannyi idõs, mint a férje -, ha kell, leterít egy oroszlánt az afrikai szafarin, máskor majmot csempészik be a Waldorf-Astoria Hotelbe.
"Egy sereg jelöltet meghallgattunk Marcela szerepére - mondja Robin Bissell ügyvezetõ producer. - De amikor Elisabeth Banksszel összeolvastuk a film utolsó jelenetét, olyan életet vitt a szerepbe, hogy letaglózott mindannyiunkat. Mintha a régi idõk mozijának egyik sztárja lenne, mint Lauren Bacall - gyönyörû és kecses, de férfiasan határozott, akárcsak Marcela. Õ volt a tökéletes választás."
Banks így emlékszik: "Elsõ dolgom az volt, hogy közel kerüljek Marcela világához - a század eleji nõhöz, a ruhákhoz, a sminkhez. Rendkívül érdekes volt olvasni az akkori férfi-nõ viszonyokról. Egy harmincas évekbeli feleség közel sem beszélt annyit, mint a mai asszonyok; akkoriban mindent a férj intézett. Marcela tökéletes középút a két kor között: vad és excentrikus, aki ugyan férfiakat megszégyenítõ dolgokra képes, de mindezt nagyon csöndes, okos, decens módon teszi."
"Gary Stevens szerzõdtetése a legváratlanabb dolog volt, amit egy válogatás során valaha is megtapasztaltam - kommentálja a producer, Kathleen Kennedy Gary Stevens zsoké kiválasztását George Woolf szerepére. - Gary Ross végigsétált az öltözõn, meglátta Garyt és megkérdezte tõle: ‘Mit szólna hozzá, ha maga játszaná George Woolfot?’"
"Néha ösztönösen kell dönteni - mondja Ross. - Kiköpött mozisztár volt, némi pimaszsággal fûszerezve."
Nem mellékesen Stevens a sportág egyik élõ legendája. A Hírességek Csarnokába is beválasztott zsoké több mint 4700 gyõzelmet ért el karrierje során, számolatlan trófea birtokosa, lovai 200 millió dollárnál is több bevételt hoztak.
A film készítõi elküldték Stevenst egy néhány napos gyorstalpaló tanfolyamra Larry Moss színész-oktatóhoz. Moss azonban már másnap hazaküldte, Stevens pedig természetes játékával a forgatás egyik legnagyobb meglepetését okozta a rendezõnek és stábjának.
"Szerencsémre nemigen kellett színészkednem - mondja Stevens. - George Woolf és én nagyon sokban hasonlítunk egymásra. Az õ beceneve Jeges volt, és az a hír járta, hogy semmi nem tudja kibillenteni a nyugodtságából. Meglehet, hogy furcsán hangzik, de nem került különösebb erõfeszítésembe megformálni a karakterét."
McGlaughlin, a gyors beszédû rádiós szerepét Ross kifejezetten személyre szabottan írta meg: választottja William H. Macy volt, szintén a Pleasentville egykori gárdájából. "Tudtam, hogy szükség van a filmben egy riporterre, a humorára, a nyelvi játékára... és amikor az egyik monológot írtam, hirtelen beugrott: ‘Hiszen ez Macy!’"
Macy karakterét egy karneváli kikiáltó és a rádiós legenda, Walter Winchell személyiségébõl gyúrták össze. "Gary remek író - mondja a színész. - Tudta, hogy a történet elmeséléséhez szüksége van egy közvetítõre, mint amilyen a kórus volt az ókori görög drámákban; aki nemcsak elmondja, mit látunk, de kommentálja is az eseményeket. Így hát létrehozta számomra ezt a fantasztikus, õrült figurát."
Ahhoz, hogy Ross megteremthesse a könyv hangulatát, életre kelthesse a történetet, szüksége volt egy narrátorra, akit David McCullough személyében talált meg.
"Két lehetõség állt elõttünk, hogy a kor történelmi jelentõségét és eseményeit megmutathassuk a filmben: vagy belekényszerítünk kész jeleneteket a moziba, amiket szerintem az nem bírt volna el, vagy egyszerûen elmondjuk, amit el szeretnénk mondani, egyfajta dokumentumfilmes technikával, a valóság érzetét nyújtva a közönségnek. Úgy gondolom, ez volt a jó megoldás."
David McCullough Amerika egyik legelismertebb történelmi írója. Két Pulitzer- és két Nemzeti Könyvdíjával a történetmesélés mesterének számít. Könyveivel (Truman, John Adams) és esszéivel komoly sikereket ért el, számos dokumentumfilmhez adta hangját, de ez volt az elsõ játékfilm, amelyben tevékenyen részt vett.
"Ritkán olyan jelentõs a narrátor szerepe, mint ebben a filmben - mondja McCullough. - De most nagyon fontos volt megmutatni a hátteret, megértetni, mi történik épp az országban. És ezt kizárólag párbeszédeken keresztül nagyon nehéz megvalósítani."
A film készítõi keményen dolgoztak azon, hogy a megfelelõ színészekkel játszassák el a mozi kétlábú szereplõit, de legalább ilyen nehéz feladat volt a megfelelõ lovak kiválasztása is. A filmben szereplõ telivérekért Rusty Hendrickson tréner volt a felelõs, aki olyan filmekben vett részt szakértelmével, mint a Farkasokkal táncoló vagy a Hazafi, és aki mindhárom férfi fõszereplõvel dolgozott már együtt. Külön kihívás volt számára, hogy most a megszokott western-típusú mozi négylábúi helyett versenylovakkal foglalkozhatott.
"Tudtuk, hogy igazi zsokékat kell a nyergekbe ültetnünk - meséli Kathleen Kennedy. - És azt is tudtuk, hogy a lovaknak milyen sokat kell majd futniuk és versenyezniük a felvételek miatt, így hát hamar rájöttünk, hogy a legjobb megoldás, ha megvesszük a lovakat, és saját istállót hozunk létre."
Végül több mint ötven lovat sikerült összeszedni az ország különbözõ részeibõl. A lovak biztonsága miatt egyetlen állat sem versenyezhetett két egymást követõ napon. Hogy ez a váltott menetrend megvalósulhasson, a legkülönbözõbb színû telivérekre volt szükség. Mindenki egyetértett abban, mekkora szerepük van a lovaknak a forgatás sikerében.
Seabiscuit azonban olyan különleges és egyszeri állat volt, hogy a film készítõi nem is remélték, hogy megtalálhatják alteregóját. Ezért több hasonló lóban gondolkodtak, amelyeket a modern technikának köszönhetõen egyetlen telivérként jeleníthetnek meg majd a vásznon. Kellett egy állat, amely áll, harap, lefekszik, amely elviseli a közeli kamerákat, vagyis "képes játszani". Szükség volt még egy lóra, mely nyerni tud, és egy másikra, mely veszteni. A vásznon összesen tíz állatot láthat a nézõ Seabiscuit szerepében.
De bármilyen kiválóak is a lovak, ugyanilyen kiváló zsokékra is szükség van - az állatok nem versenyeznek maguktól. A produkciót a sportág két kiválósága is segítette: Stevens mellett Chris McCarron zsoké - szintén a Hírességek Csarnokának tagja - is a helyszínre érkezett, hogy Gary Ross rendezõvel együtt vegyen részt a lovas jelenetek forgatásán. Szakértelme óriási segítséget nyújtott a stábnak a hatalmas technikai kihívást jelentõ versenyrészek felvételekor.
"Egyik feladatom az volt - emlékszik vissza McCarron -, hogy megfelelõ zsokékat találjak a filmhez. Szerencsém volt, remek embereket sikerült összeszednünk, akik fantasztikus munkát végeztek, noha mindez jóval nehezebbnek bizonyult, mint kimenni a pályára és futni egy átlagos versenyt.
Anélkül hogy eltúloznánk a nyilvánvalót, a lóversenyzés veszélyes sport - folytatja McCarron. - Az autóversenyzésben történõ balesetekhez hasonlatos bukások lehetõsége bármelyik zsokét fenyegeti. Az államokban évente 2500 versenybalesetrõl érkezik bejelentés, melyek közül átlagban kettõ végzõdik halállal, kettõ és fél pedig bénulással. Egy felmérés szerint egy átlagos zsoké évente háromszor szenved sérülést és átlag nyolc hetet tölt el lábadozással. Külön öröm ezért, hogy a forgatás során sem ember, sem állat nem sérült meg."
Tobey Maguire komoly elõkészületeket tett a forgatás elõtt, hogy hitelesen alakíthassa Seabiscuit zsokéját. Komoly diétába kezdett, hogy jobban megközelítse a kistermetû zsokék fizikumát, és hetente tizenhat erõsítõ, valamint állóképesség-javító foglalkozáson vett részt Joe Horrigan erõnléti edzõ kezei alatt.
A lóversenyzést egy, a hivatásos zsokék képzésénél is használt eszközön gyakorolta be: az ún. "equicizer"-en, amely egy vásári bikához hasonlatos mechanikus ló. De többet kellett megtanulnia, mint a lovaglás technikáját. "A versenyzés mûvészet - mondja McCarron. - Tudnod kell, hova tedd a kezed, hogyan szorítsd az állat nyakát, hogyan helyezd el a testsúlyodat... Egyszóval miként válj eggyé a lóval. Tobey remek munkát végzett. Mikor megmutattam a videofelvételeket néhány zsokénak, nem hitték el, hogy mindössze öt hét ’versenyzés’ áll mögötte."
Noha Jeff Bridgesnek nem kellett lovaglóleckéket vennie, az õ feladata, Charles Howard grandiózus karakterének megformálása sem volt zökkenõmentes. Éppen ezért az elõkészületek során kapcsolatba lépett a szerzõvel, Laura Hillenbranddal.
"Csodálatos volt, hogy bármirõl megkérdezhettem Laurát - meséli Bridges. - Nyitott volt rám, és sokkal alaposabban válaszolta meg a kérdéseimet, mint reméltem. Fotókat mutatott, Howard személyes holmijaiból is adott kölcsön egyet-egyet, így nagyon közel tudtam kerülni a személyiségéhez.
A lovak forgatásra való felkészítése több hetet vett igénybe. A valódi versenypályákról érkezõ állatoknak idõre és megfelelõ bánásmódra volt szükségük ahhoz, hogy készek legyenek az együttmûködésre. Hendrickson feladata volt, hogy a lovakat ne zavarják a kamerák és kábelek, no meg a sok ember. Ezután került sor a "zsokék iskolájára". Hendrickson, McCarron és a zsokék egy hetet töltöttek el a lovakkal, hogy minél jobban megismerhessék egymást, és kialakulhasson a rendkívül fontos zsoké-ló kapcsolat.
Gary Ross rendezõ a film egyik legbonyolultabb jelenetével, egy lóverseny-futammal kezdte meg a forgatást. A film realizmusát hangsúlyozandó, igyekezett minél valósághûebben megkomponálni a jelenetet; megmutatja például, hogyan küzdenek egymással a zsokék is a lovak nyergében - több mint 50 kilométeres sebesség mellett.
Mivel manapság ezért eltiltás jár a zsokéknak, a verseny közbeni verekedések eltûntek a pályákról, így különösen nagy teljesítményt követelt meg a lovaktól, hogy ne vegyenek tudomást a szokatlan mozdulatokról, hangokról.
"Az elsõ dolog, amit megértettem - emlékszik vissza a rendezõ -, hogy a kameráknak együtt kell mozogniuk a lovakkal. Ezt azt jelentette, hogy olyan operatõrre van szükség, aki egyfelõl rendkívül találékony, másfelõl nem húzódozik az új dolgoktól, olyannyira nem, hogy hajlandó bevállalni valami igazán rázósat is."
Ross így emlékszik: "A fiam, Jack, aki a forgatás idején hatéves volt, odajött hozzám és azt mondta: ‘Apa, meg kell nézned ezt a filmet, aki ezt csinálta, az legyen az operatõröd.’ Megnéztem, és teljesen megdöbbentem. Igaza volt."
A film a Késõn kezdõ volt, az operatõr pedig nem más, mint John Schwartzman.
A forgatás
Az egyes versenyek forgatása újabb nehézségek elé állította a filmkészítõket. Nem volt elég, hogy a lovak körbevágtázzanak a pályán a kamerák kereszttüzében, de mindezt pontos sorrendben kellett megtenniük. Az almanachok a legapróbb részleteket is megõrizték a futamokról, így minden versenyt történelmileg hûen rendezhettetek meg.
"Délelõttönként 11 órakor megbeszélést tartottunk - meséli Ross. - Átrágtunk minden egyes futamot és minden egyes beállítást a legapróbb részletekig. A pályának volt egy vázlata a szobámban, ahol az összes akciót, kameramozgást, köridõt és apró mozdulatot felvázoltuk a forgatás elõtt. A zsokék pontosan láthatták, mit kell tenniük az adott futamon."
"Minden ló különbözött egymástól, már ami a gyorsaságot és az állóképességet illeti - mondja McCarron. - Az egyik gyorsabban rajtolt, a másik a pálya belsõ körén szeretett futni, és hasonlók. Minden reggel megnéztük, mi az aznapi teendõ, és ennek megfelelõen választottuk ki az állatokat az aznapi versenyre."
A másik nehézséget az jelentette, hogy mindegyik ló ösztönösen a gyõzelemre törekedett, és a zsokék nem foghatták vissza õket, hiszen az hiteltelen összhatást eredményezett volna.
"Amikor versenyzünk, a trénertõl kapjuk az instrukciókat - mondja Chris -, és csak magunkkal kell foglalkoznunk. Most Ross beállításai szerint futottunk, és pontosan onnan indultunk a lovakkal, ahonnan õ kijelölte. Néha több hossz különbséggel startoltunk, de így igazi verseny lett az eredmény."
"Amíg nem olvastam Hillenbrand könyvét, nem igazán tudtam, milyen erõszakos és izgalmas sport a lóversenyzés - emlékszik Ross. - Nem volt egyszerû filmre vinni Laura hihetetlenül színes és részletes leírásait. Ez nem az a futam, amit a lelátóról nézel. Ebben benne vagy."
Éppen ezért volt szükség rá, hogy Ross belülrõl, a zsokék szemszögébõl is megmutathassa a futamot. Mint minden filmben, itt is szükség volt közeli felvételekre, hogy a jelenetek mélységet kapjanak... Csakhogy itt ezt ötszáz kilogramm súlyos telivérek hátán, hatvan kilométeres sebességnél kellett véghezvinni.
Az egyes felvételekhez komputeranimált, kétdimenziós grafikákkal teli füzetek készültek, a kamerák, zsokék és lovak pontos helyével, melyet a stáb minden egyes tagja megkapott: zsokék, kaszkadõrök, kameraasszisztensek.
Nagyban segítette a pontos tervezõmunkát, hogy Ross mint forgatókönyvíró elõzetesen hónapokat töltött azzal az anyaggal, amelyet most filmre kellett vinnie.
Santa Anitában, ahol a stáb több mint hat hetet töltött el, a kétdimenziós ábrák mellett egy versenypálya-makett is a filmkészítõk rendelkezésére állt, kis mûanyag lovakkal.
Santa Anita versenypályája nagy hagyományokra tekint vissza, a gyönyörû környezetben fekvõ létesítmény, mely Los Angelestõl 22,5 km-re terül el, 1935 karácsonyán nyitotta meg kapuit. A filmesek szerencsésnek érezték magukat, hogy birtokukba vehetik az épületegyüttest. A pálya minden tekintetben ideális helyszínnek bizonyult: a stáb kihasználhatta az óriási pajtákat, öltözõket, sminkszobákat és külön stúdiókat rendezhetett be a hatalmas helyiségekben.
Santa Anitán kívül azonban több pályára is szükség volt a forgatáshoz, így Gary Ross rendezõ, valamint Kennedy és Marshall producerek az ország több pontján is megfordultak, hogy megfelelõ helyszíneket találjanak Seabiscuit történetéhez.
Adam Somner rendezõasszisztens így emlékszik: "Három fõ dolog volt, amit figyelembe vettünk a keresés során. Elsõként: amennyire lehet, a történet eredeti helyszínein próbáltunk forgatni; másodsorban olyan pályákra volt szükségünk, amelyeket nem modernizáltak az utóbbi években; harmadszor pedig megfelelõen nagy térre volt szükségünk a forgatócsoportok számára."
Végül a stáb egész Amerikát beutazta a forgatás közben: az elsõ felvételeket Hemetben, egy százéves farmon készítették, majd a kaliforniai Pomonában, Saragotában és a Lexingtonban folytatták a munkát.
A filmeseknek azonban a szezon kezdete elõtt mindenképpen el kellett hagyniuk a pályákat. Emiatt Gary Ross rendezõ kénytelen volt felgyorsítani a munkálatokat; elõfordult, hogy egyszerre két felvétel zajlott a pályán belül és kívül. Miközben egy belsõ jelenetet rendezett, a versenyen zajló történéseket monitoron követte nyomon, utasításait pedig rádión adta le.
"Nem volt egyszerû dolog a kamerák megfelelõ mozgatása a lovak körül - meséli Ross. - Nemcsak darukat, állványokat használtunk, hanem szinte mindent, ami mozgatható."
A lovakon vágtázó zsokék verseny közbeni beszélgetésének rögzítéséhez azonban ez sem volt elegendõ, így a stáb különös megoldást alkalmazott. Két megfelelõen "kisminkelt" mechanikus lóra (equicizerre) ültették fel a zsokékat, így imitálva a versenyhelyzetet. A szerkezeteket egy-egy gördíthetõ platformon külön-külön mozgatták, alájátszva a megfelelõ hangeffektusokat.
Judianna Mokovsky jelmez- és Jeannine Oppewall díszlettervezõnek is szüksége volt némi találékonyságra. "Ez egy nagyléptékû film - mondja Makovsky. - És nem csak három emberrõl és egy lóról szól, hanem a gazdasági válság Amerikájáról."
A fõszereplõk számára aprólékos gonddal elkészített jelmezek mellett a tervezõknek közel 700 rend ruhát kellett biztosítaniuk, a tömegjelenetekhez pedig Amerika, Anglia és Olaszország több mint 35 ruhakölcsönzõjébõl igényeltek hozzávalókat. Hogy a fõszereplõk a megfelelõ öltözéket kapják, a jelmeztervezõk az eredeti fotókat is felhasználták munkájuk során.
A két ló párharcában is visszaköszönõ Kelet- és Nyugat-Amerika társadalmának ellentétét Makovsky jelmezei tökéletesen adták vissza; míg elõbbit a sötétebb, szürkés árnyalatok jellemezték, a Seabiscuit mögött állók a szabadabb és színesebb tónusokat képviselték.
Gary Ross így méltatta Makovsky munkáját: "Nem hiszem, hogy van a világon nála jobb jelmeztervezõ. Minden részletet fantasztikus megszállottsággal dolgoz ki."
"A ruhák rendkívül fontosak - teszi hozzá Cooper. - Segítik a színészt, hogy hitelesebben alakíthassa szerepét."
Amikor Jeannine Oppewall díszlettervezõt megkérdezték, hogy hogyan kezdett neki a hatalmas munkának, így válaszolt: "Egyszerûen elkezdtem kérdezni. Nem sokat tudtam a lovakról, egészen idáig mindössze egyszer voltam lóversenyen életemben. Úgyhogy volt mit tanulnom." Szerzett egy könyvet a lóversenyzésrõl, és kimásolta a végérõl a szójegyzéket, amit aztán mindig magánál hordott.
Ahogy Makovskyt, Oppewallt is a két, egymással éles ellentétben álló társadalmi közeg ragadta meg.
"A film a lóversenyzés kivételes világában játszódik, ott, ahol talán a legkevésbé voltak érezhetõek a gazdasági válság hatásai - mondja Oppewall. - Mindaddig, míg Seabiscuit jelképpé nem vált, és vele a másik, szegényebb világ meg nem jelent a pályákon. Hisz az embereknek mindössze negyed dollárt kellett fizetniük, hogy láthassák hõsüket."
A díszleteseknek a forgatási helyszíneken különféle megoldásokkal, például kerítések építésével kellett az oda nem illõ, anakronisztikus részleteket kitakarniuk, ha a kameramozgás ezt megkövetelte, máskor viszont teljes belsõ tereket építettek fel egy-egy jelenet kedvéért. A Vágta stábja kihívások egész sorának felelt meg a forgatás során. Ezek sorában a legkellemetlenebb az a tornádó volt, amely a gondosan felépített díszletet a forgatás megkezdése elõtti hajnalon döntötte romba.
"Nagy feladatra vállalkoztunk - foglalja össze a rendezõ, Gary Ross -, de úgy érzem, sikerült vászonra álmodnunk egy korszakot. Büszke vagyok a filmre."
"time is not money"
