információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
A történet
A Ház a ködben megrendítõ látlelet az amerikai álom rémálomba fordulásáról. Két ember küzd egymással a végkimerülésig azért, hogy megszerezzenek egy házat. Csak egy kis bungaló Észak-Kaliforniában, de Kathy Nicolo (Jennifer Connelly) számára az utolsó szalmaszál ahhoz, hogy visszatérhessen a normális életbe, amelyet majdnem tönkretett a függõség. Egy bürokratikus hiba miatt kilakoltatják, és Kathy hajléktalan lesz - tehetetlenül kell néznie, hogy házát az értéke töredékéért árverésre bocsátják.
Az új tulajdonos, Massoud Amir Behrani (Ben Kingsley) úgy tekint a házra, mint az amerikai álom megvalósulására, amiért azóta küzd, amióta családjával együtt elmenekült Iránból. Az iráni légierõ egykori ezredeseként alantas munkát kell végeznie, hogy a jólét látszatát fenntarthassa. Most anyagi tartalékai utolsó maradékát is a ház megvételére költi, hogy a család ismét azon a színvonalon élhessen, amelyet hajdan megszokott.
Ahogyan Kathy és Behrani egyre ádázabbul küzd a házért, Kathy váratlan szövetségesre talál annak a rendõrnek a személyében, aki kilakoltatta õt. Lester Burdon seriff-helyettes (Ron Eldard) veszedelmes mértékben elkötelezi magát Kathy ügye mellett. A viszálykodásba Behrani felesége, Nadi (Shohreh Aghdaslooo) is bekapcsolódik, a fiukkal, Esmaillal (Jonathan Ahdout) együtt.
A kis, lerobbant bungaló miatt kialakult ellentétek a különbözõ kultúrák háborújává fajulnak, ami minden érintettet ellenállhatatlan erõvel taszít az elkerülhetetlen, szívszorító végkifejlet felé. A Ház a ködben azt a nyugtalanító igazságot mutatja be, hogy néha a remény, és nem a gyûlölet fordít szembe egymással embereket.
Az emigránsok tapasztalatai
Andre Dubus III könyve, a Ház a ködben 1999-ben jelent meg, és azonnal hatalmas sikert aratott. A kritikusok méltatták ábrázolóerejét és érzelmi telítettségét, és a regény bejutott a tekintélyes Országos Könyvdíj döntõsei közé. A kedvezõ kritikai fogadtatás nyomán a könyv bestseller lett, az igazi siker azonban akkor köszöntött rá, amikor Oprah Winfrey beválasztotta Könyvklubjának regényei közé, és meghívta Andre Dubus III-t a mûsorába. Ezután a könyv az összes bestseller lista elsõ helyén végzett.
Vadim Perelman, aki akkoriban reklámfilmeket rendezett, eléggé messze volt Hollywoodtól, amikor elõször találkozott a regénnyel: a római repülõtér könyves pavilonjában pillantotta meg. Amíg átrepült az óceánon, elolvasta, és amikor leszállt a gép, már tudta, hogy pályafutása új irányt vett. - Pontosan tudtam, hogy meg kell rendeznem ezt a történetet - meséli Perelman. - A magányról és a számkivetettségrõl szól. Arról, hogy milyen érzés bevándorlónak leni egy idegen országban, illetve, ami Kathyt illeti, arról, hogy min megy keresztül egy olyan ember, aki a saját hazájában érzi magát idegennek. Ezek a kérdések alapvetõk és univerzálisak. Nincs olyan ember, akit mindez ne érdekelne.
Perelmantõl nem idegenek az emigránsok tapasztalatai. Tizenéves volt, amikor édesanyjával elhagyta a Szovjetuniót. Egyik napról a másikra éltek Bécsben, majd Rómában, mielõtt letelepedtek volna Kanadában, ahol új életet kezdtek. Perelman folytathatta volna sikeres reklámfilmes karrierjét, de életének meghatározó évei nagyon fogékonnyá tették annak megértésére, mi hajtja Behranit, amikor az amerikai álom megvalósításáért harcol, és miért elkeseredett Kathy, aki elvesztette azt.
Ez a fogékonyság gyõzte meg a könyv szerzõjét arról, hogy rábízhatja regényét egy olyan rendezõre, aki addig csak reklámfilmeket készített. - Több filmessel beszéltem, akiket a regény különféle aspektusai érdekeltek. De amikor Vadimmal találkoztam, csak nála éreztem, hogy megérti a történet mélyebb mondanivalóját is, bizonyos értelemben még jobban is, mint én. Olyan észrevételei voltak, amik még nekem sem jutottak eszembe. Tisztában volt az emigránslét minden vonatkozásával. Tudtam, hogy hûséges lesz a történet mondanivalójához.
- Emlékszem, mennyire lázba hozott, hogy elmondhatom ezt a történetet - magyarázza Perelman. - És ez aztán hajtja az embert. Érzed, hogy milyen irányba kell elindulnod, de azt nem látod menet közben, pontosan hogyan érsz a végére. Ezt nevezem én a sztori hatalmának.
Amikor Perelman elküldte Dubusnak a forgatókönyv végsõ változatát, az író elégedett volt. - Imádtam, mert nagyon hûséges volt a regényhez, még meg is hatódtam rajta. Megnyugodtam, hogy Vadim jó választás volt.
- A két fõhõs nagyon alapvetõ dologért harcol - magyarázza Michael London producer. - Szó szerint egy házért, metaforikusan azonban azért a helyért, ahol az ember a családjával fészket rakhat magának. Kathy elvesztette ezt a helyet, Behrani pedig megszerezte, és meg is akarja tartani. Tehát nem valami elvont dologért küzdenek, hanem olyasvalamiért, ami nagyon is kézzelfogható és személyes. A sztori másik nagy erõsségének azt tartom, hogy az olvasó és a nézõ akár mindkét fõhõssel is rokonszenvezhet. Nincs tisztán jó és rossz oldal. Szoríthatunk Kathyért, akit igazságtalanul kitettek az otthonából, de Behrani iránt sem lehetünk közömbösek, mert õ meg a családja boldogulásáért küzd. A felvetett problémákra nem könnyû választ adni, és az ebbõl fakadó feszültség az, ami magával ragadja a nézõt.
- Az egyik legfontosabb célnak azt tartottam a film elkészítésekor, hogy a nézõk mindkét fõhõsnek egyformán szurkoljanak - fejtegeti Perelman. - Mindketten tökéletlenek, de valamilyen nemes dologért küzdenek. Ám képtelenek megérteni és elfogadni egymást, és végül ez pusztítja el õket.
Dubus egyetért ezzel az elgondolással. - A vágyaik miatt lesznek egymás ellenségei. Annyira ragaszkodnak a házhoz, hogy ez teljesen elvakítja õket, és képtelenek elfogadni a másik indítékait. Szörnyû elõítéletekkel közelítik meg egymást, hiszen két olyan emberrõl van szó, akik eltérõ társadalmi osztályokba tartoznak, ráadásul egészen más a kulturális hátterük. Ilyen helyzetben nem nehéz aknamezõre tévedni.
Kultúrák összecsapása
A forgatókönyv elkészültével nekiláttak a szereplõválogatásnak. Elõször Massoud Amir Behrani ezredes szerepére kellett megfelelõ színészt találni. Perelman kizárólag Ben Kingsleyt tudta elképzelni a feladatra, de kiderült, hogy a könyv szerzõje már megelõzte õt - pontosabban az író felesége, Fontaine Dubus. - Amikor elõször beszéltem Bennel a szereprõl, azonnal rávágta, hogy olvasta a könyvet - meséli Perelman. - Kérdezem: mármint a forgatókönyvet? Nem, válaszolta, a regényt: Andre felesége rögtön elküldte, amint megjelent.
- Nagyon meleg hangú levelet is mellékelt hozzá - veszi át a szót Kingsley. - Az állt benne, hogy a szerzõ engem képzelt el maga elõtt, amikor Behrani figuráját papírra vetette. Ez nem azt jelenti, hogy rólam mintázta volna az ezredest, hanem inkább zsinórmértékül szolgáltam számára, ha szabad így kifejeznem magam.
- Imádtam a könyvet - folytatja a színész. - Aztán hónapokkal késõbb megkaptam a nagyszerû forgatókönyvet. Úgy éreztem, Behrani olyan ember, aki rokonszenves nekem. El akartam mesélni a történetét. Kíváncsi voltam arra, mennyire eltökélt, és milyen mértékben képes elviselni a veszteségeket és a megaláztatást, csak hogy olyan gondoskodó pátriárka lehessen, amilyen szerepet mindig is elképzelt magának.
- Az természetesen fel sem merült, hogy Benen kívül bárki más alkalmas lett volna Behrani szerepére - szögezi le Perelman. - Ben a film középpontja. Csodálatos színész és nagyszerû ember. Nem kellett õt rendeznem, mert nem volt szüksége irányításra - egyszerûen megtestesítette a figurát. Egy rendkívül nemes tartású és büszke férfit formált meg, aki már-már végzetesen nyakas. Behraninak alantas munkákat kell végeznie, ami teljesen ellentétes a természetével, de ezt soha nem mutatja ki. Akár útépítõ munkásként, akár bolti eladóként dolgozik, úgy viselkedik, mint a tekintélyes ezredes, aki valaha volt.
- Az ember elképesztõ erõket képes mozgósítani, hogy kibírjon bizonyos helyzeteket, hogy alkalmazkodjon, megértsen dolgokat, és megbirkózzon önnön sorsával - magyarázza Kingsley. - Rendkívüli lény az ember, hiszen képes feldolgozni egyik veszteséget a másik után. Hogy rövidre fogjam: Behrani olyan ember, aki elveszti a királyát, aztán a királyságát, a fiát, a feleségét, a házát, legvégül pedig önmagát!
Behrani nem az egyetlen, akit nagy veszteségek érnek. Ellenfele, Kathy Nicolo életét is a veszteség határozza meg, mert azért az utolsó dologért harcol, ami a világból megmaradt neki: a házáért. - A film elején teljesen padlón van - mondja a Kathyt alakító Jennifer Connelly. - A férje otthagyta, és épphogy kilábalt a drogfüggõségbõl. A háza az egyetlen menedéke, amikor hirtelen kirakják egy olyan be nem fizetett adó miatt, amit tévedésbõl varrtak a nyakába. Könnyû megérteni, miért olyan fontos számára ez a ház, és miért ragaszkodik hozzá olyan makacsul.
- Az tetszik a legjobban ebben a történetben, hogy nincsen benne rosszfiú meg jófiú - folytatja a színésznõ. - Nagyon izgalmasnak találtam, hogy mindkét fél erkölcsileg kifogásolható eszközökhöz folyamodik, hiszen az életben így mennek a dolgok.
Alig fogadta el Connelly a szerepet, drámai fordulat állt be az életében. - Éppen aláírta a szerzõdést, amikor Oscar®-t kapott az Egy csodálatos elmeért - magyarázza Michael London. - Azonnal a nyakába szakadt egy csomó elfoglaltság, de hûséges maradt a projekthez. Azt hiszem, megértette Kathyt, és ösztönösen érezte, hogy kellõen árnyaltan tudja eljátszani a figurát. Nem hiszem, hogy akadt volna más színésznõ, aki ilyen erõteljesen és megrázóan alakítja Kathyt.
Perelman tisztában van azzal, hogy sokaknak nem pont az "erõ" jutna eszükbe, amikor Kathyt jellemezni kell. - Bizonyára gyenge jellemnek gondolják Kathyt, de nekem más a véleményem - fejtegeti a rendezõ. - Elkapta az örvény, és egyre lejjebb rántja, mint egy fuldoklót, és ettõl egyre kétségbeesettebb lesz. Végsõ reménytelenségében az utolsó szalmaszálat is képes megragadni, és minden eszközt bevet, hogy a házat visszaszerezze.
Connelly is így gondolja: - Kathy bármit megragad, hogy a felszínen tudjon maradni, de akármihez folyamodik, nem segíthet rajta.
Kathy elõször jogi úton próbálja visszaszerezni tulajdonát, Connie Walsh ügyvédnõ segítségével, akit Frances Fisher alakít. Amikor ezen az úton nem jut messzire, Lester Burdon seriff-helyettesre próbál támaszkodni, aki eredetileg a kilakoltatást végrehajtotta.
Perelman viszonylag nehezen talált rá a Burdont alakító színészre, de amikor találkozott Ron Eldarddal, azonnal tudta, hogy megvan az õ embere. - Olyasvalakire volt szükségem, aki rendkívül sebezhetõ, ugyanakkor valami rejtett vonzerõ is sugárzik róla. Ron volt a tökéletes választás.
Ron Eldard számára az volt a legvonzóbb a történetben, hogy tele van váratlan fordulatokkal. - Ahogy olvastam a forgatókönyvet, egyre kíváncsibb lettem, mert amikor elképzeltem, hogy mi fog történni, mindig kiderült, hogy a cselekmény egészen más fordulatot vesz. Úgy mûködik a sztori, mint egy igazán jó thriller!
Eldardnak az is tetszett, hogy a figurák viszonylag jelentéktelen döntései milyen eget rengetõ következményekkel járnak. - Az életben gyakran a kis választások számítanak igazán - magyarázza a színész. - Történhetnek nagy dolgok, de a végsõ irányt a legapróbb lépések határozzák meg.
Lester azért barátkozik össze Kathyval, mert látja, hogy egy nõ bajban van. - Megszánja szegény teremtést, mert részvétet érez iránta - folytatja Eldard. - Az egész úgy indul, hogy egy rendõr ösztönösen segíteni akar valakin, látván, mennyire össze van törve, és nincs messze a teljes széthullástól. Segítõ kezet nyújt hát, ami nem várt események láncolatát idézi elõ.
- Lesternek meglódul a fantáziája: fényes páncélú lovagként látja magát, aki önzetlenül segít egy szegény teremtésnek - veszi át a szót Perelman. - Elõször csak részvét van benne Kathy iránt, de kapcsolatuk kölcsönös függéssé alakul, aztán fülig beleszeret a lányba, és mindvégig azt hiszi, hogy helyesen cselekszik az érdekében.
- Ron tökéletesen el tudja hitetni a nézõvel, hogy Lester õrülten beleszeretett Kathyba, annyira, hogy minden mást hajlandó kockáztatni érte - teszi hozzá London. - Otthagyja a feleségét meg a két gyerekét, mert úgy érzi, hogy valamit nem kapott meg otthon. Amikor teljesen Kathy mellé áll, megpróbál új életet kezdeni.
Kathy még egy szövetségesre talál Behrani felesége, Nadi személyében, aki látja, hogy az élet kegyetlenül elbánt Kathyval. Úgy kezeli Kathyt, mintha a lánya lenne, és nem az a személy, aki veszélyt jelent az otthonukra. A két nõ között különös kapcsolat alakul ki. - Kathy nagy örömmel fogadja Behrani feleségének gesztusait, mert óriási szüksége van egy jóindulatú ember barátságára - világít rá Connelly.
Nadit Shohreh Aghdashloo iráni színésznõ alakítja. Perelman szerint a színésznõ nemcsak a nemzeti hovatartozása miatt áll közel a figurához, hanem a jellemét tekintve is. - Shohreh elképesztõen jóindulatú és együtt érzõ. Sugárzik róla az õszinteség. A forgatáson azon kaptam magam, hogy folyton õt rendezem - nem mintha sok instrukcióra lett volna szüksége, egyszerûen olyan jó volt vele együttdolgozni. Szinte õ volt a stáb édesanyja!
Az Amerikában élõ színésznõ elismeri, hogy közel állt hozzá Nadi szerepe. - Iráni bevándorlóként igyekeztem mindent megmutatni, milyen a kultúrám, a társadalmi beidegzõdéseim, hogyan találkozik mindez az amerikai mentalitással. De azt hiszem, ez nem csak az iráni kultúrával van így, hanem bármelyikkel, amelynek a képviselõje az Egyesült Államokba érkezik. Úgy mondhatnám, ilyenkor új íz kerül az ételbe.
Aghdashloo jól emlékszik, mennyire megrázta a könyv, amikor elolvasta. - Sírni tudtam volna. Nem mintha nem lennék tisztában azzal, milyen, amikor idegen kultúrák találkoznak, de szívszorító volt átérezni, amint ezek a problémák konkrét emberi sorsokban mutatkoznak meg. Számomra a sztorinak az az üzenete, hogy az embereknek meg kell ismerniük egymást, és meg kell tanulniuk együtt élni a mi kis világunkban. Mindezek mellett tisztelnünk kell egymás identitását és helyét a világban. Ha ez nem így van, fel kell készülnünk, hogy tragédiák fognak történni.
Ahogyan gyakran elõfordul, az a személy, aki a leginkább képes mindkét fél indokait értékelni, egy ártatlan szemlélõ a csata közepén: Esmail, Beharniék fia. Erre a kulcsszerepre egy kezdõ színészt, Jonathan Ahdout-t kérték fel, méghozzá az utolsó pillanatban. - Rengeteg srácot meghallgattunk az ország minden részébõl, de csak nem találtuk az igazit - emlékszik vissza Perelman. - Az utolsó napon már kezdtünk bepánikolni, mert másnap kezdõdött a forgatás, Esmail meg sehol. Aztán jött Jonathan, és ösztönösen hozta a figurát. Fogalmam sincs, honnan jöhetett ez neki, hiszen nem képzett színész, és nincsenek megfelelõ tapasztalatai. Csodálatos volt - már az elsõ felvételen Esmaillá alakult, pedig alig kapott instrukciót.
Az elsõ generációs iráni-amerikai ++Jonathan Abdout-nak színészi tapasztalatok híján fel kellett fedeznie az Esmail megformálásához vezetõ utat. - Kizártam a külvilágot, és kizárólag erre a fiúra gondoltam, a családjára, az életére, meg hogy honnan jöttt... Teljesen beleéltem magam a lelkivilágába, és így kezdtem egyre jobban megérteni õt.
Ahdout szereplése afféle családi üggyé vált. Édesanyja, Jackie elkísérte õt a forgatásra, és kulcsszerep jutott neki abban, hogy Ben Kingsley - aki indiai-angol származású - elsajátítsa az iráni nyelvet és kultúrát. Dr. G. R. Bassiry is fárszira tanította Kingsleyt. Az õ segítségükkel és a többi iráni stábtagnak köszönhetõen a színész nagyszerûen átlényegülhetett Behrani ezredessé.
Háború a házért
Az elsõ nagyjátékfilmes Perelman elismeri, hogy sokat köszönhet a stáb tapasztaltabb tagjainak, akik értékes tanácsokkal segítették õt. Legfõbb tanítómesterének Roger Deakins operatõrt tartja. - Roger a világ egyik legjobb operatõre, és nagy szerencsém, hogy vele dolgozhattam. Még senkitõl nem tanultam ennyit ilyen rövid idõ alatt. Gyönyörûen világít és komponál, és megmutatta nekem a játékfilmkészítés alapjait.
- Fõleg Rogeren múlott, hogy a film stílusa ilyen egyszerû és letisztult lett - teszi hozzá London. - Ennek a filmnek arra volt szüksége, hogy a karakterek és a cselekmény átlátható módon kapcsolódjanak egymáshoz. Minél többet tudunk kifejezni egyszerû eszközökkel, ahelyett, hogy valamilyen mûvészieskedõ szûrön eresztjük át az egyes alkotóelemeket, annál jobb filmet kapunk.
Roger Deakins++ ezzel csak egyetérteni tud. - Ez egy karaktervezérelt történet, és mint minden ilyen esetben, az operatõri munkának nem szabad elõtérbe tolakodnia. Bár vannak bizonyos képi hangsúlyok, és elõfordulnak szürreális pillanatok, általában úgy dolgoztunk, hogy a karaktereket emeljük ki. Ez nem olyan film, ahol totálokkal lehetett volna operálni. Az arcokra fókuszáltunk, hogy kiemelhessük a szereplõk érzelmeit.
Maia Javan látványtervezõ hasonlóan gondolkodott. - Visszafogott látványt hoztunk létre, nehogy a képi elemek eltereljék a hangsúlyt a történet emberi vonatkozásairól. Roger Deakinsszel nagyon finom, disztingvált dizájnt találtunk ki.
Javan szintén iráni származású, de Perelman elárulja, hogy nem emiatt esett rá a választás. - Bármelyik látványtervezõ beleásta volna magát a témába, hogy minden hiteles legyen. Számomra sokkal fontosabb, hogy Maia miként közelítette meg a történetet. Igaz barátok lettünk, mert a szakma minden fázisában szorosan együttmûködtünk, a storyboard megrajzolásától egészen a megfelelõ helyszínek kiválasztásáig.
A dráma központi eleme maga a ház, ezért rengeteg energiát fordítottak a film számára ideális épület megtalálására. - Öt-hat héten keresztül autóztunk Észak-Kaliforniában, és házakat nézegettünk - meséli Javan. - Nekem eredetileg az volt az elképzelésem, hogy valamilyen mesés családi házat választunk ki, amelyre a nézõk at mondják, hogy "igen, ezért a házért én is bármit megtennék". Vadim azonban egészen másként gondolta, szerencsére. Azt akarta, hogy lerobbant házikót keressünk, mert ez groteszkké teszi az érte folytatott küzdelmet. Szóval egy szomorú, máló tapétájú viskó került végül a filmbe...
"time is not money"
