információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
A Kalandférgek kombinálja az Amerikai pite bizarr humorát a legjobb fajtából való road-movie-k kalandáradatával.
Harold Lee (John Cho) unalmas munkát végez egy bankban, hiába hajt, nem tud feljebb jutni a szamárlétrán, a kollégái lenézik, sõt rálõcsölnek egy csomó pluszfeladatot, tönkretéve ezzel a hétvégéjét. És mintha ez így még nem lenne elég tragikus, Harold képtelen összeszedni a bátorságát, hogy kezdeményezzen a szomszédban lakó csinos lánynál (Paula Garces). Miközben Harold látástól mikulásig gürizik, a legjobb barátja, Kumar Patel (Kal Penn) mindent megtesz annak érdekében, hogy ne kelljen semmi értelmeset csinálnia, igazából csak a bulizás érdekli, de tessék-lássék kísérleteket tesz rá, hogy bejusson az orvosira, és ezzel kövesse a családi hagyományokat. Hogy egy kicsit enyhítsenek a permanens sikertelenség okozta kínokon, a jópofa lúzerek egy péntek este lerogynak a tévé elé, és még csak nem is sejtik, hogy milyen lavinát indít el az, hogy összefut a szájukban a nyál egy hamburgerreklám láttán. Harold és Kumar végre felismeri, hogy mi adhat értelmet az életüknek, de legalábbis ennek a péntek estének: és egy egész éjszaka tartó, õrült kalandsorozat veszi kezdetét, miközben keresztül-kasul bejárják New Jerseyt, hogy a White Castle lánchoz tartozó éttermet találjanak, ahol az egyedülálló hamburger mindenki igényeit kielégíti. Sokféle helyszínen megfordulnak az éjszaka folyamán, félelmetes kalandjaik vannak, de sem a nehézségek, sem más gyorsétteremláncok csábító ajánlatai nem tudják eltántorítani õket céljuktól: olyan elszántan keresik a White Castle hamburgerét, mintha Arthur király lovagjai lennének, akik a Fehér Kastélyban õrzött Szent Grált akarják felkutatni. Útjuk során õrült alakokkal akadnak össze (nem is beszélve egy veszett mosómedvérõl és egy szökésben lévõ gepárdról), de végül minden nehézséget legyõznek. Történjék bármi, õk nem tévesztik szem elõl az áhított célt és kalandjaikban közben magukat is jobban megismerik.
John Cho (Amerikai pite) és Kal Penn (A buliszervíz) külön-külön már bizonyítottak korábbi filmjeikben, most pedig fergeteges komikuspárost alkotnak együtt. Mellettük olyan nagyszerû színészek tûnnek fel a filmben, mint Paula Garces (Idõstoppolók), Neil Patrick Harris (Csillagközi invázió), Fred Willard (Egy húron), Eddie Kaye Thomas (Amerikai pite), David Krumholtz (Beverly Hills csórói), Ryan Reynolds (A buliszervíz) és Christopher Meloni (Oltári nõ). A Kalandférgek rendezõje Danny Leiner, akinek legutóbbi filmje, a Hé haver, hol a kocsim? is nagy siker volt a mozikban.
Az ötlet megszületése
Jon Hurwitz: "Kezdetben vala az éhség... Sokat beszélgettünk Haydennel, forgatókönyvíró társammal arról, hogy milyen alaptémákra lehetne filmet írni, és a stúdiók is folyton azt kérik: olyan témát találjatok, fiúk, amihez mindenkinek köze van. Úgyhogy hiába szeretnénk mi a repülésrõl filmet írni: ez nem jó, mert nem mindenki szokott repülni. Aztán mérlegeltük annak a lehetõségét is, hogy a szerelem legyen a témánk, de ez se biztos, hogy mindenkit érint, viszont éhes mindenki szokott lenni. Megvolt a kiindulópont: arról fog szólni a film, hogy valakik éhesek."
Hayden Schlossberg: "Mivel régóta elkötelezett hívei vagyunk a White Castle hamburgereinek, így a témát ebbe az irányba fejlesztettük tovább: valakik éhesek és White Castle hamburgert akarnak enni, ez minden vágyuk. Ezzel a munka oroszlánrésze el is volt végezve, már csak meg kellett írni a forgatókönyvet."
Jon Hurwitz: "A középiskolában volt egy csomó ázsiai és indiai osztálytársunk, nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy mennyire más az õ kultúrájuk, mint a miénk: hogyan beszélnek, hogyan viselkednek, mi fontos nekik. Ehhez képest ha a filmekben megjelennek ázsiaiak vagy indiaiak, akkor nyoma sincs a sok finom titoknak, ezek a szereplõk többnyire brutális akcentussal beszélõ idióták, akiknek az a funkciójuk a társadalomban, hogy kiszállítsák a kaját, amit kínai vagy indiai vendéglõbõl rendelsz meg."
Hayden Schlossberg: "Az Amerikai pite volt az elsõ film, ahol John Cho megjelent a vásznon és végre nem akcentusa volt neki, hanem emberi érzelmei: olyan volt, mint a srácok a régi iskolánkban."
Jon Hurwitz: "Gondoltunk egy merészet, és elkezdtünk kitalálni egy történetet, ahol a kisebbségek nem olyan mellékszereplõkként jelennek meg, akiknek a rovására a legdurvább poénokat is el lehet sütni, hanem a sztori középpontjában egy ázsiai és egy indiai fiú barátsága áll. Kezdetben úgy voltunk vele, hogy próbáljuk ki a dolgot, lássuk, mi sül ki belõle, de ha félreviszi az egészet, akkor nem fogjuk erõltetni ezt a motívumot."
Hayden Schlossberg: "Elkészült a forgatókönyv, és erõs kétségeink voltak azzal kapcsolatban, hogy kell-e ez így bármelyik stúdiónak is, azzal húztuk egymást, hogy figyeld meg, ha meg is veszik a könyvet, mire film lesz belõle, annak már az lesz a címe, hogy ’David and Jason Go To McDonald’s’. Azért örülünk, hogy nem így történt."
Ötlettõl a filmig
Jamie Richardson: "Vállalatunknak közel négyszáz étterme van a keleti parton. Mint markentingigazgatónak nekem volt a feladatom, hogy elsõként olvassam el a forgatókönyvet a cég részérõl. A White Castle-nek komoly rajongótábora van, akik közül sokan képesek hosszabb utat is megtenni a speciális recept alapján készülõ hamburgereinkért, de hogy errõl film is készült, az tagadhatatlanul óriási dicsõség és persze felbecsülhetetlen értékû reklám a White Castle számára."
Danny Leiner: "Nem vettem részt az ötlet kidolgozásában, ez teljes mértékben Jon és Hayden érdeme, õk találtak stúdiót, producereket a film számára, aztán a White Castle is beszállt a buliba, és csak ezután merült fel a kérdés, hogy ki legyen a rendezõ. Elsõre úgy nemet mondtam a felkérésre, hogy még a forgatókönyvet sem olvastam el, nem akartam újra egy ugyanolyan filmet csinálni, mint a Hé haver, hol a kocsim? volt - teljesen más típusú kihívásra vágytam. Annyit kértek, hogy legalább esélyt adjak a dolognak, olvassam el a forgatókönyvet, és utána adjak végleges választ. Én meg bekaptam a horgot, sokat nevettem, miközben olvastam, de igazából talán nem is az õrült poénok miatt tetszett meg az anyag, hanem mert volt benne valami szívmelengetõ. Ez persze egy húzós komédia, tele hajmeresztõ figurákkal és helyzetekkel, de közben arról szól, hogy menyire nem vesszük észre a másik embert, hogy mennyire a sztereotípiák, ne szépítsük: a faji elõítéletek határozzák meg a gondolkodásunkat. És azzal, ha a végére a nézõ megszereti a két fõszereplõt, talán már tettünk valamit ez ellen, anélkül, hogy különösebb erkölcsi tanulságokat akarnánk a közönség szájába rágni.
Ez egy nagyon szimpla kis történet: két srác elindul hamburgerezni, de közben szembesülniük kell azzal, hogy milyen bonyolult minden, mennyi múlik azon, hogyan látnak téged az emberek, és hogyan látod te saját magadat. Kumar csak azért nem akar orvos lenni az elején, mert ez nem a saját döntése lenne, hanem csak a családi hagyomány folytatása, aztán végül rájön, hogy mindentõl függetlenül neki tulajdonképpen saját magától is van kedve orvosnak lenni. Harold pedig megérti az éjszakai kalandok folyamán, hogy miért nem tud tekintélyt szerezni magának a munkahelyén, és végre képes lesz a sarkára állni. Szóval mind a két fiúnak megváltozik az élete egyetlen éjszaka alatt, és ez szoros kapcsolatban van azzal, hogy hogyan viszonyulnak a saját kisebbségi létükhöz: ha el tudják fogadni magukat olyannak, amilyennek születtek, akkor könnyebben érvényesülnek az életben."
Eddie Kaye Thomas: "Szerintem ennyi az élet: vágyunk valamire, meg akarjuk szerezni, de nehézségekbe ütközünk. Tökmindegy, hogy mire vágysz, lehet, hogy csak egy hamburgerre, a lényeg ugyanaz marad. Ez a film nemcsak két lökött ürgérõl szól, akik beindulnak egy tévéreklám miatt, hanem mindannyiunkról, az egész életünkrõl."
Danny Leiner: "Adott egy film, amiben két fickó eszméletlen sokat küzd azért, hogy megehessen egy-két hamburgert, de közben ez a történet a maga alamuszi, csavaros módján sokkal komolyabb dolgokról szól. A humor a leghatásosabb eszköz arra, hogy harcoljunk az elõítéletek ellen, nagyon fontos nevetségessé tennünk, ahogy igen sok embernek az agya mûködik: sokan nem a konkrét embert látják maguk elõtt, hanem az adott etnikumhoz kötõdõ sztereotípiák alapján alkot véleményeket. Mi ezzel a kérdéssel nem valami cizellált stílusban foglalkoztunk, de talán éppen ez a film legnagyobb erõssége."
Eddie Kaye Thomas: "Ez csak egy komédia, de ízekre szedjük benne a sztereotípiákat és megmutatjuk, hogyan mûködnek. Minden ember egyforma, ugyanabban a szarban vagyunk nyakig benne. Az egész stáb azon dolgozott, hogy minél egyértelmûbbé váljon a nézõknek: nem számít, ki hogy néz ki és honnan jön."
A szereplõk kiválasztása
Danny Leiner: "A két szereplõ kiválasztása magától értetõdõ volt: egy koreai és egy indiai származású színészrõl van szó, akik korábban már bizonyították a tehetségüket fiatalokról és fiataloknak szóló vígjátékokban: az Amerikai pite és A buliszervíz után egyértelmû volt, hogy õk a legmegfelelõbbek erre a feladatra. A Kalandférgek forgatása elõtt nem találkoztak soha személyesen, de szerencsére hamar kiderült, hogy tökéletes párost alkotnak. Zseniális komikusok, akik olyan jó barátokká váltak munka közben, mint az általuk játszott szereplõk a filmben. Ashton Kutcherrel és Sean William Scott-tal volt hasonló élményem a Hé haver, hol a kocsim?-ban: elviszik a hátukon az egész produkciót.
John Cho: "Ismerek ilyen srácokat, mint Harold és Kumar, nem volt nehéz azonosulnom a szerepemmel. Persze az én ismerõseim nem ennyire lököttek, de hát ez vele jár a komédia mûfajával, és nem zavar meg abban, hogy komolyan vegyem õket. Éppen ez a nagyszerû ebben az egészben: ez egy agyament történet, elképesztõ figurákkal, de közben nagyon is valóságos benne minden és szerintem ezt még a leginkább csak szórakozni vágyó nézõk is értékelni fogják."
Kal Penn: "A történetben leginkább a két fõszereplõ egymáshoz való viszonya fogott meg. Harold és Kumar már óvodás koruk óta barátok, igen erõsen összeköti õket, hogy már ezer éve ismerik egymást, mindent tudnak a másikról. Olyanok, mintha testvérek lennének. Olyan erõs a barátságuk, hogy a legdurvább külsõ körülmények sem zavarhatják meg."
John Cho: "A jó munkához arra volt szükség, hogy hamar túljussunk a kezdeti tapogatózáson, hogy közel kerüljünk egymáshoz. Én még az elsõ közös munkanap elõtt egyszerûen fogtam magam és becsöngettem Kalhoz: ’Szia, eljöttem hozzád barátkozni.’ Egyébként ez a barátkozás nem volt valami megterhelõ számomra, mert Kal nagyon jó fej és sok dologról hasonlóan gondolkodunk."
Eddie Kaye Thomas: "Johnnal már együtt játszottam az Amerikai pitében is, Kallal a Kalandférgek forgatásán ismerkedtem meg közelebbrõl. Számomra világosan érezhetõ, hogy nagyon jó személyes viszony alakult ki közöttük és ez látszik a film jeleneteiben is, nagyon érzik egymást, olyanok, mint Stan és Pan. John és Kal nagyon jók együtt, szépen adják fel a labdákat egymásnak és ez igen fontos a komikusoknál."
Danny Leiner: "Van két abszolút fõszerep, de közben a road-movie szerkezetének köszönhetõen sok cameo van a filmben, különös hangsúlyt fektettünk rá, hogy kiváló színészek jelenjenek meg ezekben a kisebb szerepekben is. Cassandra Kulukundis castingos és csapata igazán elsõrangú munkát végzett, nagyszerû arcok egész sora tûnik fel hosszabb-rövidebb idõszakokra a filmben, és mindenki belead apait-anyait, függetlenül attól, hogy hány mondat a szerepe."
Fred Willard: "Szerepem szerint én vagyok Dr. Willoughby, akinél Kumar felvételi elbeszélgetésre jelenik meg. Akár iskolába akar valaki bekerül, akár egy állást akar megkapni, lépten-nyomon interjúkra kell menni, úgyhogy szerintem sokan találták már szembe olyan alakkal magukat egy-egy ilyen helyzetben, amilyet én játszom a filmben. És az a jelenet lényege, hogy Kumar megteszi azt, amit sokan szeretnének ilyenkor, de a saját jól felfogott érdekükben mégsem csinálják meg: õszintén elmondja, amit gondol."
Neil Patrick Harris: "Amikor az ügynököm felhívott és elmondta, hogy egy filmben saját magamat kellene eljátszanom, akkor arra gondoltam, hogy ez biztos valamelyik átverõs tévémûsor mókája lesz, és gondoltam, egye fene, belemegyek a játékba, lássuk, mi sül ki belõle. Aztán kiderült, hogy a pihent agyú forgatókönyvíróknak tényleg az az ötlete támadt, hogy Harold és Kumar mennek az úton valahol New Jerseyben és Neil Patrick Harris stoppol, õk meg felveszik. Nagyon hálás vagyok a szerepért, egyedülálló lehetõség önmagam paródiáját eljátszani. Egyébként még mindig jobb, ha én parodizálom magamat, mintha megvárom, hogy valaki más cikizzen."
Danny Leiner: "A valóságos elemekkel való játékkal (mint például a valóban létezõ White Castle vagy Neil Patrick Harris megjelenése a filmben), a koreai és indiai fõszereplõkkel, az emlékezetes cameókkal, a vad iramban alakuló történettel, a féktelen komédiázással remélem, hogy sikerült valami olyan eredeti hangulatot létrehoznunk, amit eddig még semmilyen filmnél sem tapasztalhatott a közönség. Bízom benne, hogy a nézõk a szívükbe zárják majd ezt a két fura fickót. Azoknál biztosan kultikus figurák lesznek, akik szeretik a White Castle hamburgereit, de szerintem Harold és Kumar azoknál se esélytelenek, akik esetleg másik gyorsétteremláncra esküsznek."
"time is not money"
