információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Oliver Stone filmje a történelem legendás alakjáról, minden idõk egyik legragyogóbb hadvezérérõl szól, arról az emberrõl, aki csatában sohasem szenvedett vereséget, és 25 éves korára az akkor ismert világ jelentõs részét meghódította. Nagy Sándor görögökbõl és makedónokból álló, legyõzhetetlen serege mindössze nyolc év alatt küzdötte át magát 35 ezer kilométeren, gyõzelmet aratott a hatalmas perzsa hadak fölött, és eljutott egészen a Himalájáig és India határáig, ahová addig nyugati hadvezér még soha. A 33 éves korában, váratlanul elhunyt uralkodó olyan birodalmat hozott létre, amilyet addig nem látott a világ.
A film Sándor (Colin Farrell) életét és meghatározó kapcsolatait tárja fel - ezek közül legfontosabbak anyja, Olympiasz (Angelina Jolie), apja, Philipposz király (Val Kilmer), barátja és hadvezére, Hephaisztion (Jared Leto), felesége, Roxane (Rosario Dawson) és hûséges hadvezére és bizalmasa, Ptolemaiosz (Anthony Hopkins) voltak -, és nyomon követi útját gyermekkorától haláláig. A film egy álmoktól, dicsõség- és kalandvágytól vezérelt fiatalember története, aki egy hatalmas birodalom magányos uraként hunyt el.
Tények és feltevések
Nagy Sándor nemcsak katonai géniuszával hódította meg a világot, hanem az ideáljaival is. Évszázadokon át beszéltek arról, amit nem egészen 33 éve alatt véghez vitt. Teljesítménye minden mérték szerint lenyûgözõ volt. Birodalma magában foglalta - részben vagy egészben - a mai Görögország, Albánia, Törökország, Bulgária, Egyiptom, Líbia, Izrael, Jordánia, Szíria, Libanon, Ciprus, Irán, Irak, Afganisztán, Üzbegisztán, Pakisztán és India területeit. Halálakor a birodalom több mint 5 millió négyzetkilométert tett ki. Nagy Sándor alakja számos írás, történelmi, fikciós, pszichológiai, katonai mû tárgyát is képezte. Ám egy 40 évvel ezelõtti kísérlettõl eltekintve senki sem vállalkozott arra, hogy rendkívüli életét vászonra vigye.
"Életem legizgalmasabb feladata volt elmesélni egy olyan történetet, melyet egyes feltételezések szerint nem lehet elmesélni - mondja Oliver Stone. - Mind közül eddig ez a film volt a legnagyobb kihívás számomra. Különös, hogy annyi évszázad után olyan kevés kísérlet történt Sándor életének dramatizálására. Az egyik elmélet szerint azért, mert bizonyos értelemben túlságosan nagy volt, az élete túl hatalmas. Úgy érzem, Robert Rossen 1956-os filmje Richard Burton és Fredric March fõszereplésével a görög jelenetekben kifutotta magát, és erejét vesztette, mire Perzsia meghódításához ért. Sándor életének utolsó éveit, amikor sok érdekes és fontos esemény történt, teljesen figyelmen kívül hagyta, holott azokban az években óriási változások mentek végbe benne és a világban.
Ez a nyolc elveszett év Sándor életének egyik legfontosabb idõszaka, útkeresésének ideje volt; erre az idõszakra vonatkozóan több a feltevés, mint a tény, mi is jórészt feltevéseinkre hagyatkoztunk. Egy fiatalember, egy herceg, késõbb egy király történetét próbáltuk elmesélni, aki nagy küzdelmet folytatott mindkét szülõjével, az örökükbe lépett, és megvalósította legtöbb álmát.
Mindenki azt magyarázza bele az alakjába, amit akar - folytatja a rendezõ. - Talán nagyobbnak látjuk, mint amilyen valójában volt. Kétségkívül sok bizonyíték utal történelmi nagyságára. A róla szóló történeti tudás kis része megbízható, s ez elég ahhoz, hogy igazolja a forgatókönyvben leírtakat."
Stone-t gyerekkora óta elbûvölte Nagy Sándor alakja, és az egyetemi évek alatt tanult görög mitológia hatására évekig egy róla szóló filmrõl ábrándozott. Az eposzi forma, a görög történelem és mitológia hatása néhány korábbi filmjében is tetten érhetõ, gondoljunk csak a fiatal katonák odüsszeiájára A szakaszban, Jim Morrison dionüszoszi kicsapongásaira a The Doorsban, vagy az amerikai futball játékosainak modern kori gladiátorokként való bemutatására a Minden héten háborúban.
Nagy Sándor elsõsorban katona volt, de egy felfedezõ lelke munkált benne. Hosszú hadjáratai során nem csak a pusztítást kereste, hanem új szerepet álmodott meg minden meghódított társadalomnak az új világról, új emberrõl és az emberi faj új sorsáról szóló forradalmi látomásában. Bár tanítójának, Arisztotelésznek a hellenisztikus kultúra és vallás fölényét valló nézeteitõl indult el, Sándor a gyakorlatban végsõ soron szembeszállt mestere elképzeléseivel, amikor arra ösztönözte katonáit, hogy a meghódított területek lakóival lépjenek házasságra. Õ maga járt elõl példával, és vette feleségül Roxanét, egy szogdiai nemes lányát. Nagy Sándor nemcsak hódító volt, hanem bizonyos értelemben õt magát is meghódította az a számtalan kultúra, melyet birodalmába beépített.
Mint minden történeti fikció, Stone filmje is szelektív és értelmezõ. Sándor életével kapcsolatban már az ókorban találgatások, legendák kaptak szárnyra, így a korabeli források is gyakran erõs fentartásokkal kezelendõek. "A dramatizálás során válogattam és kiemeltem ezekbõl egyes elemeket, motívumokat - mondja Stone. - Megkockáztatom, Sándor volt a világ legnagyobb idealistája, és így övé lett a világ legnagyobb bukása is. Jóval megelõzte korát. A ’barbárok’ és a görögök összebékítése túl sok volt a görögöknek, és ez különösen fájdalmassá tette utolsó éveit. Sok barátot veszített, sok árulással kellett szembenéznie, a házassága katasztrófa volt, a szerelmi élete lenyûgözõ, ugyanakkor tragikus és szívszorító. A történet összeállítása szerintem megkívánja a párhuzamos történeteket, hogy a jelenbeli Sándort a múltbeli Sándor tükrében lássuk."
"Lehetetlen Sándor rendkívüli életének eseményeit egyetlen filmbe belezsúfolni, és vannak olyan rejtélyek is, melyeket talán sosem oldanak meg - mondja a konzultánsként közremûködõ Robin Lane Fox történész, aki 1974-ben írt életrajzot Nagy Sándorról. - Megértem, miért döntött úgy Oliver, hogy kihagy bizonyos eseményeket, vagy miért változtatott kissé az események sorrendjén. Sándor életének vonzerejét többek között a soha meg nem ismerhetõ hiányok jelentik. Hagytam, hogy Oliver megtöltse õket, mert rájöttem, hogy ezek mekkora teret adnak a képzeletnek."
A film születésérõl
Stone több mint egy évtizede készül a Nagy Sándor életét feldolgozó filmre, de érdeklõdésének kezdete ennél jóval korábbra tehetõ. "Azt hiszem, hét- vagy nyolcévesen figyeltem fel elõször Sándor alakjára, amikor életének egy ötvenes évekbeli, gyerekek számára készült feldolgozásával találkoztam. Aztán rögvest látni akartam a Richard Burton-féle filmet is. Nagyszerû történet volt egy hõsies emberrõl, aki elindul meghódítani a világot. Mint mindenki, sok dologból õ is kiábrándult. Voltak nagy gyõzelmei és keserû csalódásai. Rendkívül nyájas tudott lenni, de rendkívül kegyetlen is. A kudarcai túlszárnyalják a legtöbb ember eredményeit. Miatta kezdtem el hinni a hõsökben.
Az a legszebb benne, hogy gyõzött - folytatja a rendezõ. - Sándorra legalább két okból mindig emlékezni fognak: egyrészt, mert úgy hódította meg a világot, hogy közben egyszer sem szenvedett katonai vereséget, másrészt pedig látnok volt, nagy formátumú és nemes lelkû ember. Õ volt talán minden idõk legnagyobb katonája, nagyobb, mint Akhilleusz és Héraklész. E mitológiai alakok hatása alatt nõtt fel, úgy hitt bennük, ahogy egyetlen gyermek sem."
Thomas Schuehly közremûködésével Stone 1990-ben látott hozzá a hatalmas munkához, hogy filmre írja Nagy Sándor életét. "Néhány téves indulás után 1996-ban kezdtünk dolgozni a független Cinergi céggel és Laeta Kalogridisszel, egy fiatal amerikai görög forgatókönyvíróval. Írtam egy forgatókönyvet önállóan is még ugyanabban az évben, de nem voltam elégedett egyikkel sem. Úgy éreztem, még nem sikerült megértenem a karaktert - mondja a rendezõ. - 2000-ben aztán találkoztam Moritz Bormannal, aki addigra egy új, nagy cég, az Intermedia vezetõje lett. Már régóta szerettünk volna együtt dolgozni, és most megvolt mögötte az a komoly háttér, mellyel bele lehetett vágni egy ilyen õrült projektbe."
Bár Stone mindig is a történeti dramatizáció keretein belül maradt, a forgatókönyv írása alatt számos tanácsadó véleményét kérte ki, közülük a legnevesebb Robin Lane Fox volt, az oxfordi New Schoolból. "Közel két éve találkoztam elõször Oliverrel Londonban - mondja Fox -, õ pedig kérdések özönével ostromolt. Ez a folyamat hónapokon át tartott. Mindent meg akart érteni attól kezdve, hogy a görögök hogyan viselkedtek egy vacsorán egészen a szokásokig, és hogy mit jelentett Sándor számára Arisztotelész. Sok történész sötéten látja Sándor személyét, és úgy tartják, csak kicsit volt több egy paranoid gyilkosnál. Tény, hogy több ezer ember halt meg a hadjáratai során. Nem voltak szelíd idõk. De el kell magyarázni, mit jelentett követni õt, kockáztatni az életet az oldalán, miért volt meg az a fantasztikus képessége, hogy magával ragadja az embereket, tömegeket vonzzon a hadseregébe, még a meghódítottak soraiból is. Ha nem sikerül visszaadni ezt a varázslatot, akkor elbuktál."
"Rendkívül nehéz volt a film elõkészítése - mondja Stone. - Négy kontinensen tartózkodtunk egy idõben, és elég bonyolult volt az élet a sok éjszakai telefonhívással. Az idõ jelentõs részében a film finanszírozási kérdéseivel kellett foglalkozni, és a hátam mögé figyelni, ahelyett, hogy elõre tekintenék..."
Nagy Sándor szerepében: Colin Farrell
A címszerepet Colin Farrell alakítja, ám túlzás lenne azt állítani, hogy Oliver Stone kezdettõl fogva biztos volt a választásban. "Találkoztam Colinnal, és nagyon tetszett, de elsõre nem voltam biztos a dologban - mondja a rendezõ. - Lenyûgözött az intenzitása, intelligens volt, és rosszfiú hírében állt, ami bizonyos szempontból jó, mert nyilvánvalóan szabad lélekre vall.
A legtöbb leírás szerint Sándornak vöröses-barnás szõke haja és fehér bõre volt, talán volt némi kelta beütés benne. Colin azonban ‘fekete ír’. Ezzel kezdetben nemigen tudtam mit kezdeni, viszont amikor tesztfelvételt készítettünk Colinnal, csodálatos volt. Sándorhoz hasonlóan benne is lázadó szellem uralkodik, valamint egy harcos és egy vezetõ magabiztossága."
"Ki volt Nagy Sándor? - teszi fel a kérdést Farrell. - Olyan ember, akit semmi nem állíthatott meg, hogy elérje álmait, melyek szerintem sokkal többrõl szóltak a mohóságnál és a hódításvágynál. Egész életében válaszokat keresett. Sok minden elõl elfutott, sok mindennek elébe ment, legfõképpen a sorsnak. Ugyanakkor rendkívül törékeny is volt. Nagyon viharos, szenvedélyes, és ha sokak vezére és királya vagy, ez lehet egy összeomlás oka. Már-már õrült szenvedéllyel fogott bármihez. Remek élete is lehetett volna Makedóniában, és élvezhette volna a királyt megilletõ fényûzést. De a benne lévõ kérdések a világ végére hajtották. Talán ez jelentette a bukását, de Sándor nem akart hosszú életet. Akhilleusz volt a példaképe... rövid, de dicsõséges életet akart magának. El is érte, de milyen áron?"
Colin Farrell olyannyira eggyé vált Nagy Sándor szerepével, hogy a stáb általános véleménye szerint a felvételeken kívül is sugárzott belõle valami rendkívüli. "Colin sok tekintetben Sándorrá vált, fizikai szinten egészen biztosan - mondja Oliver Stone. - Megizmosodott, felszedett pár kilót, és oroszlánként küzdött. Gyakran felajánlottam neki, hogy a rázósabb jeleneteket kaszkadõr végezze helyette, de õ akart ott lenni, és amit lehetett, magára vállalt. Mindig jelen volt, a többi színész jeleneteinél is. De ami a legfontosabb, hogy õ is átélte Sándor belsõ változásait, és amikor egy-egy újabb szakaszhoz érkeztünk, egész megjelenésében érezni lehetett a radikális változást.
Úgy hiszem, Colin ezt a szerepet tesztként fogta fel - teszi hozzá Stone. - Emlékeztet arra, ahogy Tom Cruise ilyen idõsen valami hasonlón ment át a Született július 4-én forgatásán. Számára a tolószék jelentette azt a próbatételt, amit Colin számára Nagy Sándor alakja, és mindketten intenzívebbé tették alakításukat és megjárták a maguk poklát."
A szereplõk kiválasztása
A filmben közel száz beszédes szerep van, melyekre a világ több pontjáról szerzõdtettek színészeket, így például Írországból, Angliából, az Egyesült Államokból, Németországból, Spanyolországból, Franciaországból, Ausztriából, Marokkóból és Thaiföldrõl. A fõbb szerepekre igazi nagyágyúkat sikerült megnyerni. Sándor anyja, Olympiasz szerepében Angelina Jolie jelenik meg, akit a rendezõ elsõsorban azért választott ki, mert megvan benne az az erõ, önbizalom és szenvedélyesség, mely a királynõt jellemzi. "Amikor elõször hallottam a szereplehetõségrõl, arra gondoltam, hogy túl fiatal vagyok hozzá - mondja Jolie -, de mindenképpen találkozni akartam Oliverrel. Õ bízott bennem, hogy meg tudom majd csinálni."
A Jolie és Colin Farrell közti csekély korkülönbség végül nem okozott komoly problémát, mivel Jolie a legtöbb jelenetben a kis Sándort játszó gyerekszínészekkel van együtt. Néhány közös jelenetükben pedig Jolie idõsebbet, Farrell fiatalabbat alakít a valódi koránál. Igaz, senki sem tudja pontosan, mennyi idõs volt Olympiasz, amikor a fia született, de Robin Lane szerint a kor szokásainak megfelelõen nem lehetett több 16-17 évesnél.
"Szerintem szeretned kell a karaktert, akit játszol, és megérteni, de legalábbis elfogadni a gyengeségeit - mondja Jolie. - Ha bolondnak vagy rossznak tartod õket, akkor nem tudod meggyõzõen eljátszani. Anya vagyok, és Olympiaszt is egyszerûen anyaként közelítettem meg. Sokan õrültnek tartják õt, de nem tudom, hogy nem ugyanazt tenném-e a fiamért. Ez talán ijesztõen hangzik, de azokban az idõkben halomra ölték egymást az emberek, és nehéz volt az élet. Olympiasz is kemény, néha félelmetes nõ lehetett. De végsõsoron csak nagynak és erõsnek akarta látni a fiát, és ezzel én is azonosulni tudok."
Val Kilmer játssza Philipposz királyt, ez második közös munkája a rendezõvel a The Doors után. "Oliver egy igen személyes történetet állít elénk, ami meglehetõsen szokatlan a nagy, epikus életrajzi filmek között. Van valami korábban nem látott intimitás a filmben. Sándor lelki alkata a történet igazi tárgya, a háttérben pedig egy olyan világ áll, ahol még eleven volt a mitológia."
Jared Leto a fiatal színészgeneráció egyik új tehetsége, õt szintén a forgatókönyv és a rendezõ személye vonzotta a filmhez. "Jó pár éve nem kellett már részt vennem meghallgatáson, és most teljesen megbénultam - vallja be a színész. - Volt még ott rajtam kívül ötven másik ember, tehát félre kellett tennem az önérzetemet, és drukkolni. Eléggé elbátortalanított a küszöbön álló találkozó Oliver Stone-nal. Ösztönösen érzem, hogy nem lehet õt semmiféle vacak alakítással megtéveszteni. A meghallgatás után azonban láthatott bennem valamit, mert úgy vélte, hogy jó lehetek Hephaisztion szerepére."
Két viszonylag rövid, ám annál fontosabb szerepre a rendezõ két neves világhírû színészt, a szakma "nagy öregjeit" kérte fel. A 76 éves Ptolemaiosz fáraó szerepét, egyben a film narrátorát Anthony Hopkins alakítja, aki nyolc éve, a Nixon címû filmben már dolgozott együtt Stone-nal.
"Oliver nem hagyja a színészeit elkényelmesedni a felkészülés után, hanem szereti kicsit felrázni és elbizonytalanodni õket, ami jó - mondja Hopkins. - Õ maga is nyugtalanító, semmi sem biztos nála és a filmjeinél sem. Önmagát és másokat is a határokig visz el."
Nagy Sándor tanítóját, Arisztotelészt a hetvenes évei közepén járó Christopher Plummer kelti életre, és bár a szerep mindössze két nap forgatást kívánt tõle, a színész mégis nagy izgalommal készült a közremûködésre. "Ez a film világosan bizonyítja, hogy Oliver az epikus mûfajt is épp olyan eredetien közelítette meg, mint minden más munkáját - mondja Plummer. - Bizonyos értelemben folytatja az ötvenes-hatvanas évek klasszikusait, ám míg azok a filmek csodálatos látványvilágot produkáltak, a forgatókönyvük csapnivaló volt. Itt viszont rendkívül gazdag a történet."
A fõszereplõk válogatása kezdetén el kellett dönteni, hogy az angol szöveget miként adják elõ a filmen. A szereplõk a maguk idejében a maguk õsi nyelvén beszéltek, de a rendezõ a kutatásai során megtudta, hogy bár Makedónia az i.e. IV. században Görögország része volt, földrajzi, kulturális és nyelvi tekintetben nagyon is különbözött az olyan városállamoktól, mint Athén, Spárta vagy Théba. Úgy vélte, Makedónia és Görögország viszonya hasonlított a kelta kultúrájú Írország, Skócia és Wales Angliához fûzõdõ kapcsolatára. Úgy döntött tehát, hogy a makedón szereplõk kelta akcentusban beszéljenek, a görögök pedig inkább a megszokott brit intonációval. Ezért is válogatott a makedón szerepekre elsõsorban olyan színészeket, akik Írországból, Skóciából vagy észak-Angliából származnak, vagy olyan briteket és amerikaiakat, akik tudnak más akcentusban beszélni.
Egy ókori hadsereg összeállítása
Dale Dye kapitány - Stone régi munkatársa, a filmipar egyik legjobb katonai szakértõje - és tapasztalt csapata készítette fel a színészeket nehéz, egyhónapos munkával, melynek során megszerezhették a kellõ készségeket olyan különlegességekben, mint a karddal, pajzzsal, íjjal, nyíllal, parittyával és dárdával való harcmodor, a páncélos lovaglás, a falanx és egyéb katonai alakzatok. A katonai "újonckiképzõtáborok" manapság már szinte kötelezõen elõzik meg a csatajeleneteket tartalmazó filmek forgatását, s ez fõleg azért alakulhatott így, mert 30 évvel ezelõtt Dye "feltalálta" A szakasz címû film kapcsán. Most eddigi legnagyobb feladatával nézett szembe: nemcsak több tucat színészt és több száz statisztát kellett felkészítenie, hogy az archaikus hadviselésben jártasaknak látszódjanak, hanem pontosan újra kellett alkotnia a kétezer éve nem látott stratégiai és harcos módszereket. Dye számára azonban ez egy olyan feladat is volt, melyre voltaképpen 17 éves kora óta készen állt, hiszen annak idején a katonai iskolában Nagy Sándorról írt dolgozatot.
Az edzõtábort Marrakesh-tõl egy órányira, a lehetõ legkietlenebb sivatagi tájon alakították ki, ahol a film egyik monumentális csatajelenetét, a sorsdöntõ gaugamelai ütközetet is felvették. "Három hétre ide hívtuk össze Colin Farrellt, a fõszereplõket, további 50 embert - legtöbbjük egykori katona -, valamint 1000 marokkói katonát, és megtanítottuk õket a szükséges harci fortélyokra - mondja Dye. - Ezt a fajta tréninget alkalmazzuk egy második világháborús, polgárháborús vagy akár futurisztikus háborús film esetében is; most az ókori hadviselést és technikákat igyekeztünk feleleveníteni."
A tréning kulcsfontosságú mozzanata egy sajátos stratégiai alakzat, a falanx kivitelezése volt, melyet Philipposz talált ki, és Sándor tökéletesített. Egy falanx - mely 256 emberbõl áll, akik 16x16-os négyzetet alkotnak, mindegyikük kezében egy 4,5 méteres lándzsa - szinte áthatolhatatlan. "Philipposz nem csak a falanx révén segítette hozzá fiát a világ meghódításához, hanem az állandó zsoldos hadseregrõl szóló elképzelésével is - magyarázza Dye. - A falanxot alkalmazó taktika annyira jó volt, hogy az elkövetkezõ 150 évben ez lett a legfõbb gyalogsági forma a csatamezõkön, s csak a rómaiaknak sikerült késõbb legyõzniük."
Colin Farrell már a "kiképzõtábor" kezdete elõtt hat héttel megkezdte a fizikai felkészülést Spanyolországban és az Egyesült Államokban. "A táborban mindenki a filmbeli nevén szólította a másikat - meséli. - Ez nem tudatos döntés eredménye volt, egyszerûen így alakult. Arra késztetett minket, hogy bizonyos fokú bizalom szülessék bennünk egymás iránt, mert olyan embereket játszunk, akik együtt tanultak, együtt vadásztak, együtt harcoltak, barátok gyerekkoruk óta. Nagyon sajátos három hét volt ez, ahogy együtt aludtunk az észak-afrikai csillagos ég alatt. Dye kapitány egész nap dolgoztatott bennünket, aztán éjjel is fennmaradtunk, Sándor stratégiáiról beszélgettünk, a számtalan csatáról, a harcosok szellemérõl. Határozottan jobb formába kerültünk, és ez sokat számított, mert a legelsõ felvétel rögtön a gaugamelai csata volt, mely mindannyiunknak kemény megmérettetést jelentett."
"Amikor Dye kapitány az elsõ napon eligazított minket a szállodában, azt mondta, hogy a tábor után sosem leszünk ugyanazok - meséli Garrett Lombard, aki Leonnatust játssza. - Szóval egy kissé idegesen és bizalmatlanul néztünk szembe az egésszel. Kemény, de jó tapasztalat volt, összehozott minket, mert egyikünk se próbált soha hasonlót. Igyekeztünk beleélni magunkat egy harcos helyébe, sokat tanultunk a harcról, sõt, ugyanazt ettük, amit annak idején a katonák - olajbogyót, sajtot, szõlõt, amitõl természetesen nem igazán laktunk jól.
Az elsõ héten Colin, tíz "hadvezére" és Dye kapitány ötven képzett embere vett részt a programban - folytatja Lombard. - Õk segítették a harci készségek elsajátítását. A második héten csatlakozott hozzánk 200 marokkói katona, és Dye kapitány azt mondta, a mi feladatunk lesz irányítani õket, ahogy a filmbeli vezérek is teszik. Közben pedig Oliverrel is próbáltuk a filmbeli jeleneteket."
A forgatásról
A NAGY SÁNDOR, A HÓDÍTÓ elõkészületei és 94 napos forgatási munkálatai felértek egy nagyobb katonai hadjárat mûveleteivel. A munkához éppen annyi emberi erõre és anyagra volt szükség, és éppen olyan gondos stratégiai tervezést, ám a váratlan eseményekkel szembeni rugalmasságot igényelt, mint egy igazi hadmûvelet. Mintegy kétezer ember állította tudása legjavát a produkció szolgálatába, és nemcsak abban az öt országban, ahol felvételek zajlottak, hanem másutt is, ahol mûvészek és kézmûvesek alkották meg a filmhez szükséges kellékeket.
Stone és kreatív csapata bejárta a világot az alkalmas helyszínek után, melyeket végül Marokkóban, Thaiföldön, Indiában és Máltán találtak meg. Marokkóban, a festõi Marrakesh és Essaouira városainak környékén alakították ki az egykori Perzsia, Szogdiana, Szkítia, Baktria és a hindu Kush történelmi helyszíneit. Jan Roelfs látványtervezõ itt alakította ki Babilon kapuit, egy baktriai hegyi erõdöt az Atlasz-hegységben és egy makedóniai amfiteátrumot a melléképületeivel együtt. A thaiföldi helyszínek helyettesítették a régi Indiát, ahol mozgalmas erdei csatajelenetek zajlottak több ezer katonával és harci elefántokkal. Máltán alakították ki a Sándor által alapított Alexandria kikötõvárosát, melyet barátja és hadvezére, a késõbbi fáraó, Ptolemaiosz fejlesztett tovább.
Roelfs monumentális díszleteket épített fel a londoni Pinewood és Shepperton stúdiók mûtermeiben. A Pinewoodban voltak a babiloni és indiai paloták, melyeket nagy gonddal alakítottak ki. Szintén életre keltették a több ezer éve elveszett pellai palotát, ahol a fiatal Sándor nevelkedett, valamint az alexandriai könyvtárat. Szó szerint több ezer mûvész és kézmûves dolgozott azon, hogy pontosan állítsa elõ a fegyvereket, kellékeket és dekorációkat, hogy aprólékosan alkossák újra a mai szemnek szokatlan, letûnt õsi világot. Minden egyes kellék, bútor, fegyver vagy jelmez kifejezetten a film számára készült, egyiket sem áruházból szállították ide, vagy vették kölcsön valamely korábbi filmbõl.
Marokkó
Stone egyik legkorábban csatlakozó kollégája Jan Roelfs látványtervezõ volt, közösen keresték a megfelelõ helyszíneket is. Marokkó tökéletesnek tûnt a film jó néhány nagyszabású jelentéhez, de a szeptember 11. utáni feszült légkör megnehezítette a munkát. Abban az idõben legalább három korábbi produkció hagyta el az országot biztonsági megfontolások miatt, de Stone és a producerek úgy döntöttek, hogy a marokkói hatóságokkal karöltve inkább fokozzák a biztonsági intézkedéseket, és maradnak.
Jenny Beavan jelmeztervezõ és csapata több mint 20 ezer, történelmileg hiteles ruhadarabot készített a sokféle nemzetiségû szereplõ, és gyakran a katonáik számára is. Ez különösen komoly feladat, ha tekintetbe vesszük, hogy nagyon kevés képi emlék maradt fenn a korból, leszámítva a freskókat és a kerámiák díszítéseit. Beavan 2003 májusában látott neki a munkának, tehát mindössze négy hónap állt rendezésre, hogy az angliai és marokkói mûhelyekben és üzemekben elkészüljenek a jelmezek és lábbelik, köztük Sándor katonáinak sok hadifelszerelése.
A film egyik legnagyobb csatajelenete, a gaugamelai ütközet nagy fizikai kihívás elé állította a fõszereplõket, és idõrõl idõre valamelyikük elszenvedett kisebb-nagyobb sérüléseket. "Már a forgatás elsõ napján volt egy lovasbalesetem - meséli Jonathan Rhys Meyers. - Az ember gyönyörûen végigvágtathat a sivatagon, de amikor mindehhez kamerák, gépek, kocsik, lámpák, fegyverek, szekerek társulnak, és elindul a felvétel, a ló úgy viselkedik, mint egy hároméves gyerek. Lehet, hogy a csatához hozzá tudnak szokni, de egy filmforgatáshoz soha."
"A harci jelenetek elég kegyetlenek voltak - teszi hozzá Garrett Lombard -, és sokan megsérültek közben. Hiába a sok begyakorolt mozdulat, mert amikor több száz ember vesz körül, az maga a káosz, mint egy igazi ütközetben. Olyankor mintha a rutin semmivé válna, és tényleg csak az ösztönökre lehet számítani."
A sivatag is számos meglepetést tartogatott a stábnak, különösen azon a napon, amikor egy hatalmas homokvihart jeleztek elõre, mely egyenesen a forgatási helyszín felé tartott. "Éppen egy közeli felvételt akartunk készíteni Darius királyról, amikor ez a vihar meglepett bennünket - meséli Rodrigo Prieto operatõr. - A lehetõ leggyorsabban menedéket kellett találnunk, tehát berohantam egy jármûbe Oliverrel és még néhány emberrel. Olyan sûrû volt a por, hogy alig lehetett kilátni az ablakon. Mindenki azt hitte, hogy ezzel vége is az aznapi munkának. Ám Olivernek eszébe jutott egy csata utáni jelenet, mely azt mutatja, ahogy Sándor a holttestekkel teli harcmezõn jár, és úgy érezte, hogy az odakint dúló fergeteg jól illusztrálná a szereplõ érzelmi és fizikai állapotát. Senki sem volt felkészülve erre, de láttam a szemében az ihletet, és tudtam, hogy ezt meg kell csinálnunk. Így is történt, a stáb teljes gõzre kapcsolt a vihar kellõs közepén, és tette a dolgát. Ez a pillanat nagyon jelentõségteljes volt számomra, és ilyesmi még jó néhányszor megtörtént közös munkánk során."
A gaugamelai csata szörnyû és fennkölt képeinek filmezéséhez a rendezõ egy, a pályáján többször is alkalmazott technikához fordult: odaillõ és gyakran kísértõ zene szól a jelenetek között, mely hangzó háttérként szolgál, megadja a tónust és a hangulatot a színészeknek és a stábnak. Ehhez a filmhez olyan zenét játszott, melyet a neves görög zeneszerzõ, Vangelis a forgatással párhuzamosan írt Athénban, bár a távolság miatt õ maga a készülõ film egyetlen kockáját sem láthatta. A görög és a makedón zenei örökséghez nyúlt vissza, és nem csak a nála megszokott szintetizátorra épített, hanem olyan õsi hangszerekre is, mint a duda, a dobok, a lant és a koboz.
Késõbb a stáb átvonult az Atlasz-hegységbe, ahol 6 hetes elõkészület után 14 hét alatt építették fel 2100 méter magasságban Balkh erõdjét. Az ókori Baktriából semmi sem maradt fenn, ezért a látványtervezõ a kutatások eredményeit a fantáziájával ötvözte. Mivel a mai afganisztáni épületek fala is gyakran sárból készül, a filmbeli erõdöt is sárból, gipszbõl és fából készítették el a kézmûvesek, utalva e kultúra törzsi jellegére.
Ekkor vették fel Sándor és a szogdiai hercegnõ, Roxane esküvõi jelenetét is, mely Rosario Dawson számára sajátos kihívást jelentett: Vangelis zenéjére és Piers Gielgud koreográfiájára látványos esküvõi táncot kellett elõadnia. "Rosario nem képzett táncos, ennek ellenére csodálatos elõadást láthatunk tõle - mondja Gielgud. - A Roxane szolgálóit alakító táncosok viszont mind londoni profik."
A filmbeli Makedóniát a Marrakesh-tõl 140 kilométerre fekvõ, tengerparti város, Essaouira jeleníti meg a filmben. Ezekben a jelenetekben találkozunk elõször Sándor szüleivel, tehát Angelina Jolie és Val Kilmer itt kapcsolódtak be a munkába. Míg Colin Farrellnek, Jared Letónak és a többi színésznek jó formába kellett hoznia magát, addig Val Kilmerre inkább az a feladat várt, hogy minél rosszabbul nézzen ki, mivel az egykor jóképû Philipposz király a történet idejére már alaposan lezüllött és kicsapongó életet élt. Ráadásul Kilmer minden forgatási napon egy órás sminkelésen esett át, amikor felkerült a realisztikus, ám kényelmetlen kötés is, mely a király csatában elveszített szemét takarta.
Szintén ekkor vették fel Christopher Plummer jeleneteit, aki Arisztotelészt alakítja. Plummert nagyon izgatta a feladat, hogy életet leheljen a nagy gondolkodó alakjába. "Nehéz feladat eljátszani, mert nem igazán ismerjük õt. Sok kutatást végeztem, amikor valós embereket kellett megformálnom, mint például Rudyard Kipling vagy Mike Wallace. Az könnyû. Arisztotelészhez azonban lehetetlen elõtanulmányokat folytatni, mert számtalan elképzelés kering vele kapcsolatban, a róla szóló írások mind különbözõek. Csak a külsejérõl alkothatunk képet, ha végignézzük azokat az unalmas régi szobrokat, melyeken mindenki nagyon hasonlít egymásra. Ezért feladtam a kutatást, és Oliver Stone-ra bíztam magam."
A londoni stúdiókban
A Pinewood és Shepperton stúdiókban hozták létre a film több látványos helyszínét, és ehhez a gigantikus munkához arányosan nagy csapat kellett: Roelfs részlege 16 díszlettervezõt és asszisztenst, 3 storyboard-rajzolót, 4 illusztrátort és 7 rajzolót számlált. Munkájuk megvalósítását Andy Evans vezette három országban, 128 ács, 46 festõ, 83 gipszöntõ és 13 szobrász élén. A Pinewood stúdióban építették fel a pellai királyi palotát, az indiai palotát, és nem utolsó sorban Babilont, mely talán a legragyogóbb mind közül. "Ez a legpazarabb díszlet minden eddigi munkám közül - magyarázza Roelfs. - De nem öncélúan az, hanem mert ilyennek kellett lennie a jelenet kedvéért. Sándor babiloni bevonulása pályafutásának tetõpontja. Még sosem látott ennyi pompát, semmit, ami ehhez fogható lett volna, sosem találkozott olyan kultúrával, mely sok tekintetben a sajátját is felülmúlta."
A Shepperton stúdió adott otthont az alexandriai könyvtár díszletének, mely két részbõl állt: az egyik Ptolemaiosz dolgozószobája egy nagy kerek helyiségben, a másik pedig a kikötõre nézõ, egyiptomi és hellenisztikus stílusú terasz. A londoni forgatás hangulata gyökeresen eltért mindattól, ami addig történt, mert itt minden nyugalmat árasztott. E díszletek között vették fel Anthony Hopkins jeleneteit, s az utolsó forgatási napon egészen hajnalig dolgoztak. "Ez a hosszú munka mindenkit kikészített, kivéve õt - meséli Stone. - Anthony azt mondta, imád keményen dolgozni, és nem szereti, ha ücsörögni és malmozni kell a forgatáson."
"Nagyon intenzív napok voltak - mondja Hopkins. - 18 órát voltunk talpon, ez a leghosszabb, amit valaha dolgoztam, és fantasztikusan éreztem magam a végére. Nagyon büszke voltam magamra ezeknek a hosszú napoknak a végén, amikor 12 oldalas monológot mondtam végig, álltam a sarat és nem kellett leállni. Oliver mindig jó és konstruktív módon hajtja és piszkálja fel a színészeket. Hosszú idõ óta ez volt a legélvezetesebb munkám. Egyes forgatásokon minden klassz, mindenki nagyszerû és szeretik egymást. Aztán kijön a film, és aludni lehet rajta, olyan unalmas. Szóval egy kis szorongás jót tesz. Oliver csodálatos rendezõ, nagyon szerettem vele dolgozni."
Thaiföld
Közel négyhónapos forgatás után további nehéz munka várt a stábra, ugyanis 20 órás repülõút után megérkeztek Thaiföldre, ahol az indiai jeleneteket kívánták felvenni. Stone 12 évvel ezelõtt ugyanitt forgatta Ég és föld címû filmje "vietnami" részeit. A rendezõ nagyon megkedvelte az országot hagyományai és kultúrája, gyakorlati szempontból pedig a kiváló mozifilmes infrastruktúrája miatt. És volt még egy fontos tényezõ, amely Stone-t idevonzotta: szüksége volt 30 elefántra a makedón és indiai csapatok közti harci jelenetekhez. Márpedig Thaiföldön vannak a világ legjobban idomított és legszelídebb elefántjai.
Marokkóhoz hasonlóan az itteni kormány is hozzájárult valódi katonák részvételéhez, akiket szintén Dale Dye kapitány alá rendeltek. "Érdekes volt a kultúrák keveredése - mondja Dye. - Alig fejeztem be a munkát a marokkói katonákkal, egy egész thai sereggel kellett foglalkoznom. Rendkívül gyorsan tanultak, annak ellenére, hogy 2300 éves taktikákkal és fegyverekkel kellett megismerkedniük. Hamar megtanulták a falanx kialakítását, és hogy az erdõk dús növényzete miatt miként váljanak szét és álljanak újra össze."
Az erdei csatajelenetekhez Richard Hooper fegyvermester 500 pajzsot, ugyanennyi kardot és fejszét, 150 íjat és 2000 nyilat vett igénybe, továbbá egyenruhákat a makedón és perzsa lovasságnak és a harminc elefántnak. Stuart Rose készítette el az állatok díszes felszerelését, az emberekrõl pedig ismét Jenny Beavan jelmeztervezõ gondoskodott. "Az indiaiak jelmezei nagyon élénk színû selyembõl készültek, egyszerû vonalú anyagokból, melyeket az ágyékkötõhöz hasonló módon kötöttek meg, akárcsak évezredekkel ezelõtt, i.e. 330 körül. Gazdagon díszített sálakat viseltek, rengeteg ékszert, és néha turbánt is. Keveset tudunk róluk, mert az õsi India szobrai jórészt homokkõbõl készültek, és megsemmisültek az idõk során, míg a görögök vázái fennmaradtak."
Bármilyen gondosan eltervezték elõre az erdei csatákat, nem lehetett elkerülni a színészek és a kaszkadõrök kisebb-nagyobb sérüléseit... köztük Colin Farrellét sem. A csata hevében ugyanis a lova felágaskodott, és teljes súlyával ráesett a színész lábára, aki a szerephez méltó bátorsággal és elszántsággal viselte a dolgot, és visszaült a hátára. Abban a zûrzavarban azt sem lehetett megállapítani, mennyi az igazi és mennyi a mûvér a testén.
Oliver Stone így emlékezik vissza a forgatás végére: "Colin egy hétig Ubon Ratchathaniban volt, tudtuk, hogy megsérült. Emlékszem rá, milyen kimerült volt, ahogy legördítették a repülõrõl. Egyenesen beszállt a kocsiba, és az erdõbe hajtottunk, ahol felöltötte véres jelmezét, felszállt a lóra, lándzsát hajított és harcolt. Komoly fájdalmai voltak, de mosolygott és tûrte - valószínûleg azért, mert hozzánk hasonlóan õ sem akart két-három hónap múlva visszajönni, és újra leforgatni az egészet. A keménysége elképesztõ volt végig a munka során."
"time is not money"
