információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
A film a legendás Ray Charles zenés életrajza, aki több stílust ötvözve sajátosan új zenei világot teremtett, mely azóta is számtalan muzsikust inspirál. A történet az õ pályáját követi nyomon, attól a pillanattól kezdve, amikor a szegény és vak fiatalember felszállt a floridai buszra, és teljesen egyedül nekivágott az Egyesült Államoknak, hogy végül eljusson a világhírig és nemzedéke egyik legnagyobb hatású muzsikusa legyen. A történet visszatekint a gyerekkorba is, amikor az ötéves Ray végignézte testvére halálát, majd kezdte elveszíteni látását. Ez az idõszak kitörölhetetlen hatást gyakorolt érzéseire és felejthetetlen zenéjére...
Az amerikai soul zene születése sokak szerint 1954-re vezethetõ vissza, amikor az Atlantic Recordsnál megjelent az "I’ve Got a Woman" címû kislemez, melyet egy Ray Charles nevû tehetséges fiatal mûvész adott elõ. A dal a blues és a gospel elemeit vegyítette olyan szokatlan módon, hogy valósággal sokkolta az akkori zenei világot. A dal számtalan fiatal muzsikust inspirált, akik korábban semmi ehhez foghatót nem hallottak, és hozzájárult az amerikai kultúra mozgalmas, kreatív idõszakának elindulásához is, mely végül a rock’n’roll forradalmához vezetett, és tovább... arról nem is szólva, hogy Ray Charles fél évszázados karrierjének kezdetét jelentette.
Ray Charles zenéjét mindenki ismeri és szereti, de kevesen ismerik az emberi történetet a mûvészi dicsõségig vezetõ út mögött. Ragyogó elõadó és zenei úttörõ volt, aki mások számára is kitaposta az utat; és profi üzletember is, aki példátlan ellenõrzést gyakorolt saját karrierje felett; de mindezeken túl olyan ember, aki saját megváltását kereste. A gyermekkori tragédia, mely lázas alkotásra ösztönözte, minden lépésében ott kísértett, míg végül szembe nem tudott nézni a múlttal.
Halála elõtt néhány hónappal Ray Charles egy interjúban így nyilatkozott a filmrõl: "Taylor Hackford jó munkát végzett. Elég alaposan megismerte az életemet. Szeretném, ha az emberek megértenék a gyerekkorom óta átélt megpróbáltatásokat és szenvedéseket, és mindazt, ami az évek során történt velem. Voltak csodálatos dolgok, de akadt jó pár drámai esemény is. Szeretném, ha az emberek tudnák, hogy a szerencsétlenségek után fel lehet állni, ha eltökélten folytatjuk az utunkat - ha érezzük, hova szeretnénk eljutni. Más szóval, nem adjuk fel csak azért, mert néha térdre bukunk."
Néhány életrajzi tény
Ray Charles Robinson 1930. szeptember 23-án született a georgiai Albanyban. Egészen kicsi korától kezdve rajongott a zenéért, már ötéves kora elõtt elkezdett zongorázni tanulni. Késõbb egy sor tragikus esemény változtatta meg örökre az életét. Elõször végignézte, ahogy fivére vízbe fulladt egy balesetben, melyért Ray önmagát okolta. Nem sokkal ezután a tragédia miatti sokk és a szemén keletkezett zöld hályog együttes hatása miatt fokozatosan elveszítette látását, és hétéves korára teljesen megvakult. Anyja azonban ragaszkodott hozzá, hogy éles hallására támaszkodva megtanuljon tájékozódni a világban. Sosem használt botot, vakvezetõ kutyát vagy bármilyen más segédeszközt, mert ezeket a függõséggel azonosította.
Anyja abban bízott, hogy jobb jövõt biztosíthat Ray számára, ezért a 160 mérföldnyire levõ St. Augustine nevû vakok iskolájába küldte, ahol a fiú megtanult többféle hangszeren játszani, kottát olvasni Braille írásban, és magába szívta a helyi lokálok hangulatát is. Ám az iskolai évek alatt meghalt az édesanyja, és teljesen egyedül maradt a világban. Anyja szelleme azonban vele maradt, és az õ gyakran hangoztatott kívánsága szerint Ray a maga lábára állt. Elkezdett zenét írni kis észak-floridai klubok, tánctermek és bárok számára. A vak és tapasztalatlan tinédzser számára nem volt könnyû az élet ebben a világban, de Ray gyorsan felnõtt.
1948 márciusában, 17 évesen felkerekedett, és egyedül elutazott Seattle-be, ahol zongoristaként és énekesként lépett fel Nat King Cole és Charles Brown nyomdokain. Hamar elég sikeressé vált ahhoz, hogy lemezszerzõdést kapjon a Swingtime Recordsnál. Elsõ kislemeze 1949-ben jelent meg, és bár tehetségét felfedezte a Fulson zenekar, elég magának való ember volt, sok idõt töltött egyedül hotelszobájában. Még egy dolgot felfedezett életének ebben a kísérletezõ korszakában: a heroint.
Az igazi nagy áttörés nem váratott sokáig, az ötvenes évek elején szerzõdést kapott az Atlantic Recordsnál, ahol Ahmet Ertegun és Jerry Wexler vették pártfogásukba, akik új hangokat kerestek. Õk állították mellé vokálozni a legendás Ruth Brownt. Ray ekkor kezdett próbálkozni valami nagyon ellentmondásos dologgal: összegyúrta a gospel templomi szenvedélyességét a blues sokkal földibb vágyaival. Az eredmény felvillanyozó volt - és olyan szokatlanul ellentmondásos, hogy korai slágereit sok rádióállomás betiltotta. Ekkor már Ray Charles néven ismerték (vezetéknevét elhagyta, hogy ne tévesszék össze a bokszoló Sugar Ray Robinsonnal), és kiadta az "I’ve Got a Woman"-t. Ezt olyan felejthetetlen slágerek követték, mint a "What’d I Say", a "Drown in My Own Tears", az "Unchain My Heart" vagy a "Hit the Road Jack". Huszonévesen Ray Charlest egy igen ritkán kiérdemelt szóval emlegették a zenei életben: õ volt ‘a zseni’.
1959-ben kiadót váltott (bár évekkel késõbb visszatért az Atlantichoz), mert az ABC-Paramount visszautasíthatatlan szerzõdést ajánlott neki, mely olyan anyagi kontrollt tett számára lehetõvé, amilyet abban az idõben egyetlen elõadómûvész sem élvezett. Új kiadója legnagyobb döbbentére következõ albuma teljes fordulatot jelentett korábbi stílusához képest, a country és a western irányában. Ám nemhogy elidegenítette volna vele rajongóit, még jobban kiszélesítette táborukat olyan klasszikussá vált számaival, mint a "Georgia on My Mind", az "I Can’t Stop Loving You" vagy a "Born to Lose". Amikor már úgy tûnt, hogy elérte pályája csúcsát, Ray Charles még feljebb jutott.
Az 1960-as években polgári jogi aktivista lett. Korábban is tapasztalta turnéi során az afro-amerikai mûvészek és közönség igazságtalan megkülönböztetését, most pedig õ lett az elsõ mûvész, aki határozottan elutasította, hogy szegregált klubokban játsszon. Ez a lépése sok pénzébe került, ráadásul Georgia állam "életre szólóan" kitiltotta õt. (1977-ben az állam hivatalos bocsánatkéréssel fordult Ray Charleshoz, a törvényhozás kitüntette õt, a "Georgia on My Mind" pedig az állam hivatalos dala lett.)
Szintén ebben az idõszakban vált egyre kaotikusabbá a magánélete, házasságát megingatták az állandó hûtlenségei. 1965-ben heroin birtoklásért letartóztatták, és ez rádöbbentette, hogy kábítószer-függõsége veszélyezteti karrierjét és a zenét, melyet annyira fontosnak tartott. Elhatározta, hogy véget vet a két évtizedes romboló szenvedélynek, és bevonult egy rehabilitációs kórházba. Vágya, hogy folytathassa a zenélést, mindennél erõsebbnek bizonyult. Soha többé nem nyúlt heroinhoz. Folytatta a turnékat, és több mint 200 koncertet adott egészen addig, amíg májbetegsége végül le nem lassította munkatempóját.
Ray Charles pályája során 12 Grammy-díjat kapott, valamint 1988-ban Grammy Életmûdíjat. A toplistákon 76 dala szerepelt, és több mint 75 albumot adott ki. Sosem feledte gyökereit, vagy azokat az akadályokat, melyek pályáján vártak rá. Több mind 20 millió dollárral segítette a feketék oktatását, a mûvészetet és a jótékonysági munkát. 2004. június 10-én hunyt el, 73 éves korában.
A film születése
Taylor Hackford rendezõ 15 évig készült Ray Charles történetének elmesélésére. Mint a legtöbben, elõször õ is a szenvedélyes, rendkívüli zenével találkozott az 50-es években, amikor az "I’ve Got a Woman" megjelent, és azonnal megragadta a lélekteli hangzás. "Ray valami igazán rendhagyó dologgal állt elõ, ami erõsen hatott az amerikai társadalomra. Olyan sztárokra gyakorolt hatást, mint Elvis Presley, BB King, Stevie Wonder, a Rolling Stones, vagy a maiak közül például Norah Jones, Alicia Keys és Justin Timberlake."
A 80-as években Hackford maga is ismertté vált, nemcsak rendezõként, hanem olyan filmesként, akit szenvedélyesen érdekel az amerikai zene története. Errõl tanúskodik pályakezdõ munkája, a "The Idolmaker", a Chuck Berryrõl szóló dokumentumfilmje, vagy a producerként jegyzett La Bamba - utóbbi egyike volt azoknak a népszerû életrajzi filmeknek, melyek a korai rock-korszakról szóltak. Hackford ezek után arról a mûvészrõl akart forgatni, aki oly sok éven át inspirálta õt. Nem pusztán Ray Charles zenéje fogta meg, hanem az élettörténete is, melyet Stuart Benjamin producertársával együtt nagyon amerikai történetnek látott. 1987-ben találkoztak elõször Charlesszal, amikor próbálták megszerezni a jogokat az élettörténetérõl, és munkakapcsolatuk több mint 15 éven át tartott. Ám Hackford és Benjamin meglepetéssel vették tudomásul, hogy több mint egy évtized kellett ahhoz, hogy Hollywood érdeklõdést tanúsítson a projekt iránt. "Mindig hittünk abban, hogy a film megérintené a közönséget, és csak idõ kérdése az egész - mondja Hackford. - Csak az a szomorú, hogy Ray meghalt, mielõtt a filmet bemutattuk volna."
Az elsõ forgatókönyv vázlata a 80-as évek végén készült el, és azokon a mélyinterjúkon alapult, melyekben Charles elmesélte, "milyen érzés" vaknak lenni, milyen volt a viszonya az anyjával és gyerekkorában elveszített fivérével. Emellett kapcsolatba léptek Charles barátaival és családjával, hogy elsõ kézbõl szerzett információkból építsék fel a forgatókönyvet. "Mindannyian fontosnak tartottuk, hogy pontos képet adjunk Ray-rõl - mondja Benjamin. - Nem fogtuk vissza magunkat, mert ha nem mutatjuk meg a negatív oldalt, akkor a pozitív sem olyan valóságos, vagy olyan hatásos, és csak a történet felét meséled el. Ray Charles nem nélkülözte a hibákat, de története részben pont azért olyan erõteljes, mert legyõzte õket, amikor rájött, hogy veszélyeztetik azt, amit legjobban szeret az életben."
"Ray mindig azt mondta: Bármilyen történetet elmesélhetsz, és úgy mutathatsz be, ahogy akarsz, de azt nem fogom hagyni, hogy ne mondd el az igazságot, mert az nem lenne helyes" - meséli Hackford.
A forgatókönyv végleges formába öntését James L. White-ra bízták, akinek ez az elsõ játékfilmes munkája. "Jimmy sok vonatkozásban hasonlít Ray-re - mondja Hackford. - Õ is délrõl származik, õ is afro-amerikai, és vannak olyan fájdalmas dolgok az életében, melyekkel meg kellett küzdenie. Õ igazán megérti és átérzi Ray történetét."
Hackford azt akarta, hogy Ray zenéje a fõ elbeszélõ elem legyen a filmben, és tudatosan helyezte el a leghatásosabb dalokat a forgatókönyv megfelelõ pontjain - nem csak azért, hogy ritmust adjanak a történetnek, hanem hogy illusztrálják Ray érzelmi állapotát keletkezésük idõpontjában.
Amikor a forgatókönyv elkészült, lefordították Braille írásra, és odaadták Charlesnak - majd idegesen várták a híresen perfekcionista mûvész véleményét. "Két javítással adta vissza, mindkettõ ténybeli módosítás volt, és nem érintette a karakter ellentmondásos oldalait - mondja a rendezõ. - Jó volt vele együtt dolgozni, kemény és igényes volt, de csak azt követelte meg tõlünk, amit önmagától is: a tökéletességet és az elkötelezettséget. Akarhattunk-e ennél többet?"
Ray Charles szerepében: Jamie Foxx
Miután a produkció sínre került, az alkotóknak szembe kellett nézniük a kérdéssel, hogy ki játssza el ezt a nem mindennapi karaktert. Választásuk elég meglepõnek tûnt: az akkor még inkább kabarészínészként és tévés komikus színészként ismert Jamie Foxx lett az elsõ számú jelöltjük. Hackford legfõbb szempontja az volt, hogy a Ray Charlest játszó színésznek mély zenei kötõdése legyen. Mint késõbb kiderült, Foxx hároméves korában kezdett zongorázni, késõbb a zenekart vezette egy texasi gospel templomban, majd egyetemi zongora-ösztöndíjat kapott. "Amikor Jamie elmesélte ezeket, egészen megnyugodtam - mondja Hackford. - Szeretném azt mondani, hogy elõre elterveztük, de nem, egyszerûen szerencsénk volt."
A nagy próbatételt azonban maga Ray Charles jelentette, amikor leültek két zongora mellé, miközben a filmesek lélegzetvisszafojtva várták, hogy mi lesz. "Ray nem volt könnyû eset, és ha zenérõl volt szó, akkor különösen megkövetelte a tökéletességet - mondja Hackford. - Jamie elkezdett zongorázni, Ray hallhatta, hogy tényleg tud játszani. Aztán együtt zongoráztak, Jamie játszott egy kis funkot és gospelt, de amikor Ray beleugrott a jazzbe, arra gondoltam, hogy Jamie ebben nem tudja követni. Ray meg egyre keményebben nógatta: ‘Gyerünk, benne van az ujjaidban.’ Amikor Jamie-nek végül sikerült, odafordult hozzám: ‘Ez a srác meg tudja csinálni. Õ a mi emberünk."
Foxx a film elõtt keveset tudott Ray Charlesról, a zenéjén kívül. Miután kiválasztották a szerepre, többször találkoztak, és Foxx igyekezett elsajátítani az énekes jellegzetes gesztusait, és utánozni fizikai megjelenését. Elmerült a soul, a jazz és a blues felvételek hallgatásában; beiratkozott a Braille Intézetbe, hogy megtanulja a vakok írását; valamint a próbák heteiben és a forgatáson is órákig szorosra zárt szemmel járt, hogy jobban megértse, mit jelent vakon élni. "Érdekes volt, hogy eleinte dühös lettem, amiért nem látok. Ez rendkívül frusztráló élmény - magyarázza Foxx. - Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy élesedett a hallásom, és érzékenyebbé váltam mindenféle hangra, melyet a környezetemben más meg sem hallott."
Foxx szerint Charles gyermekkora ‘áldott átok’, a szenvedés intenzív idõszaka volt, mely azonban kétségkívül fejlõdésének kezdetét is jelentette. "Bizonyos fokig azok a történések formálták azzá, aki volt, de ez nagy ár is egyben. Az a legbámulatosabb benne, hogy soha nem adta fel. Ehelyett azt mondta, hogy nem akar szegény, vak fekete lenni, ezért kezébe vette az életét. Döntései mindig egyértelmûek voltak, nem sokat habozott, mert nem volt ideje tétovázni. Az üzleti ügyeit is rendkívüli módon intézte. Megbízott másokban pénzügyekben és szerzõdések kapcsán, mégis maga tartotta kezében a karrierjét, amikor ez még egyáltalán nem volt általános. Azt hiszem, olyan energia volt benne, mely tényleg arra indította az embereket, hogy lojálisak legyenek hozzá, és jóban legyenek vele."
Ray Charles nagyon izgatottan várta Foxx alakítását, s a halála elõtt így nyilatkozott egyik interjújában: "El sem hiszem, Foxx mennyire jó volt. Akik látták õt, azt mondták, hogy pontosan olyan, mint én, még a járásomat is utánozta! Csak a saját tapasztalataim alapján ítélhetek, és szerintem is rendkívüli."
Nõk Ray Charles életében
Úgy mondják, Ray Charles csak akkor volt vak, ha egy nõ közelébe került. Legendás tehetsége volt a csábításra és a romantikus kalandokra; néhány nõ pedig meghatározó szerepet töltött be az életében, s közülük négy a filmben is. Della Bea Robinsont, Ray odaadó feleségét Kerry Washington játssza, aki nagyon keveset tudott korábban arról az emberrõl, akinek a zenéjét egész életében csodálta. Della Bea gospel énekesnõ volt, Ray korai pályájának inspirálója, aki hírnév, ellentmondások és drogfüggõség közepette is mellette állt - egészen addig, amíg a férfi életvitele a családját nem fenyegette. "Della végig Ray társa volt, a szerényebb élet idõszakától kezdve a gazdagságig és népszerûségig - mondja Washington. - Nagyon szerette õt, és szilárdan hitt a tehetségében, de egy ponton rájött, hogy nem tud együtt élni egy önpusztító emberrel."
A színésznõ a felkészülés során találkozott az igazi Dellával. "Figyelemre méltó, mennyire nem ítélkezik - mondja. - Azt mondta, mivel õ nem szereti a brokkolit, senki ne mondja neki, hogy egyen. Ezért nem mondja meg õ sem másoknak, hogy ne igyanak, vagy ne drogozzanak, mert mindenki maga hozza meg a döntéseit, mindenkinek megvan a saját útja. Nagyon független és erõs asszony, ugyanakkor nagyon spirituális, és nehéz döntéseket kellett meghoznia. Szerette Rayt, amíg rá nem ébredt, hogy ez a szerelem lehetetlenné teszi, hogy szeresse önmagát és a családját. Számomra ez a film olyan emberekrõl szól, akik megtanulnak bánni a tehetségükkel. Della esetében ez azt jelenti, hogy megtanulja annyira szeretni önmagát is, mint a férjét; Ray esetében pedig azt, hogy megbocsásson magának azért, mert már nem menekül a démonjai elõl."
Regina King másfajta kihívásokkal nézett szembe Margie Hendricks megformálása során. Õ volt Ray egyik szeretõje, tehetséges énekesnõ elõbb a The Cookies együttesben, majd a Ray mellett vokálozó Raelettes-ben. "Nagyon kevés írásos anyag maradt róla - mondja King -, ami elég furcsa, mert egészen egyedülálló hang volt az amerikai zenében. Szerintem sok tekintetben õ volt Ray múzsája. Az õ hangjában hallotta meg azt a templomi hangzást, mely arra ösztönözte, hogy a saját blues zenéjét összevegyítse vele, és valami újat hozzon létre. Egymás iránti vonzalmuknak sok köze volt a zenéhez, ez hozta õket össze és tartotta õket együtt, de mindkettõ szertelen ember volt, és amikor a nõ inni kezdett, az a kapcsolatuknak is véget vetett."
Ray Charles önéletrajza szerint Mary Ann Fisher ihlette a "Mary Ann", a "What Would I Do Without You" és a "Leave My Woman Alone" címû számokat. 1955-ben csatlakozott Ray-hez egy turnén, 1957-ig énekelt velük, és 1958-ban hagyta ott a zenekart és szakadt meg kapcsolata Ray-vel. "Mary Ann nagyon érdekes szerepet töltött be Ray életében - mondja az õt játszó Aunjaune Ellis. - Ott volt, amikor Ray elkezdett nõi szólamokat bevonni zenéjébe, és ott volt akkor is, amikor a férfi figyelme kezdett elfordulni a feleségétõl és a házasságától. Õ volt az egyik elsõ tehetséges énekesnõ, akinek élete és mûvészete szakmai és magánéleti szempontból is összefonódott Ray Charleséval."
Az összes nõ közül azonban a legnagyobb hatást az anyja gyakorolta Ray Charles életére, aki egy percre sem hagyta csüggedni fiát a vaksága miatt. Azt mondogatta neki: "Vak vagy, de nem buta; a látásodat veszítetted el, nem az eszedet." Aretha Robinson szerepét Sharon Warren kapta, aki eddig csak déli regionális színházakban lépett fel. "A válogatás során hozott össze vele a sors, amikor a kis Ray szerepére kerestünk valakit - meséli Hackford. - Bejött egy nõ az atlantai irodánkba, azt sem tudta pontosan, milyen filmet csinálunk, de karizmatikus volt, tele energiával. Odaadtam neki néhány oldalt a forgatókönyvbõl, 15 percig olvasta, majd felvettük videóra. Már közben úgy éreztem, hogy teljesen olyan, mint Aretha. Korábban nem találtam olyan színésznõt, aki megfelelt volna Ray leírásának - vékony asszony, csak 31 évet élt, de szenvedélyes lélek és hihetetlen erõ lakozott benne. Azt mondta, õ volt a legfontosabb ember az életében. Nagyon nehéz ennek a feltételnek megfelelni. Sharon Warren pedig egyszerûen besétált az utcáról!"
"A legnagyobb segítséget a szerep megformálásához a 87 éves nagymamámtól kaptam, aki sokat mesélt nekem az életérõl, az akkori idõkrõl a délvidéken - mondja Warren. - Sajnos a forgatás elõtt meghalt. Nagyon hálás vagyok Ray Charles, Jr.-nak is, aki megosztotta velem emlékeit apjáról és a nagyanyjáról. Aretha története homályban maradt. Annyit tudunk róla, hogy rendkívül szegény és nagyon törékeny volt. Mosással kereste a kenyerét, mert máshoz nem értett. Keményen dolgozott a három gyerekéért, és akkor sem adta fel, amikor elvesztette George-ot, Ray pedig megvakult. Elhatározta, hogy felkészíti fiát, hogyan gondoskodjon magáról vaksága ellenére is. Kemény szeretet volt ez, mert tudta, hogy ha képes lesz fenntartani magát a világban, az rendkívül erõssé teszi. Tudta, milyen kitaszítottnak lenni, milyen az, ha nyomoréknak tartják, és nem akart ilyen életet a fiának."
Menedzserek és muzsikusok
Ray Charles legfontosabb barátainak és munkatársainak listáján az elsõk között áll Jeff Brown (Clifton Powell személyesíti meg), Charles barátja, menedzsere és támogatója elsõ sikerei idején; valamint Joe Adams, aki a következõ negyven évben volt menedzsere. Õt Harry Lennix játssza, aki a felkészülés során szintén találkozhatott az igazi Adamsszel, és elsõ kézbõl ismerte meg, milyen volt nagyra törõ afro-amerikainak lenni azokban az idõkben. "Joe egyfajta reneszánsz ember volt - mondja. - Az ötvenes években színészkedett olyan nagyságok mellett, mint Sidney Poitier vagy Harry Belafonte; késõbb pedig õ volt az elsõ fekete DJ, akinek a mûsorát országszerte sugározták."
Az Atlantic Records független lemezkiadó az elsõk között jelentetett meg rhythm & blues lemezeket az ötvenes években, a hatvanas években pedig a soul vezetõ kiadójaként vált ismertté. A cég két meghatározó figurája Ahmet Ertegun és Jerry Wexler volt, akiket Curtis Armstrong és Richard Schiff kelt életre. "Jól ragadták meg a kettejük közötti szimbiotikus munkatársi kapcsolat lényegét, amely nemcsak Charles életében, hanem az egész amerikai zenei világban nagy fontossággal bírt" - jegyzi meg Hackford.
A filmben feltûnik még számos híres muzsikus is, köztük a legendás jazz zenész, Quincy Jones, akit Larenz Tate alakít. "Bámulatos, hogy ez a két nagyszerû muzsikus a valóságban már jóval azelõtt barátságban állt, hogy híressé váltak volna - mondja Tate. - Amikor Quincy-vel találkoztam, elmesélte, hogy 55 éven át közeli kapcsolatban maradtak egymással." Ráadásul kiderült, hogy Tate és Jamie Foxx is jó barátok. "Mondogattam is Jamie-nek, elvárom, hogy a következõ 55 évben mindig szóljon a telefon. A köztünk levõ jó viszony megkönnyítette a dolgunkat a forgatáson. Csodálatos élmény volt ilyen legendás figurákat játszani, és látni, ahogy Jamie a szemünk láttára ölti fel Ray Charles alakját."
A forgatásról
Az alkotók úgy döntöttek, hogy az egész filmet egyetlen helyszínen, Amerika egyik legnagyobb zenei múlttal rendelkezõ városában, New Orleansban veszik fel; annak ellenére, hogy a történet számos más várost érint Seattle-tõl Atlantán át New Yorkig. "Ez a város a jazz szülõhazája, és még ma is sok nagy zenészt ad a világnak - mondja Hackford. - Ray Charles hosszú idõt töltött itt pályája kezdetén, és nagy hatást gyakorolt rá a város rhythm & blues stílusa. Bár New Orleans jeleníti meg a többi amerikai várost is, mindvégig azt az érzést kellett felkeltenünk, hogy olyan helyen járunk, ahol minden a zenérõl szól."
A film látványvilágáért Stephen Altman felelt, aki teljesen egyedülálló világot akart létrehozni a filmhez. Szerette volna a lehetõ leghitelesebben megjeleníteni a korabeli helyszíneket, de hamar kiderült, hogy az akkori klubok zömérõl nem készültek fényképek. "Minden lehetséges kutatómunkát elvégeztünk, hogyan rendezték be és dekorálták ezeket a klubokat, hogy néztek ki a színpadon a fellépõ zenekarok, de támaszkodnunk kellett a képzelõerõnkre is - mondja Altman. - Mindenekelõtt azt az érzékiséget és szabad szellemet igyekeztünk visszaadni, mely ezeket a helyeket jellemezte."
Hackford, Altman és a jelmeztervezõ Sharen Davis egyetértettek, hogy ennek elérésére olyan látványt kell létrehozni, mely egyetlen szóban foglalható össze: vibráló. Gazdag színvilágot és erõs felületeket akartak, melyek hangsúlyozzák Ray zenéjének szenvedélyességét, és mozgalmas belsõ és külsõ világát. A felvételek közel kétharmada eredeti helyszíneken készült, a többit mûtermekben vették fel, így könnyen átléphettek egyik évtizedbõl a másikba, ahogy a történet kívánta. Az eredeti helyszínek között volt a Los Angeles-i RPM Stúdió a Washington Boulevardon, melyet Ray Charles alapított a hatvanas években, és amely élete végéig üzleti központjaként funkcionált. "Nagyszerû érzés volt itt forgatni, de egy kicsit kevésbé modernné kellett alakítanunk - mondja Altman. - Minden olyan gyorsan változik a zenei világban, vissza kellett változtatnunk a stúdiót olyanná, amilyen pár évtizede volt."
A film három idõvonalat követ, melyeknek Hackford és Pawel Edelman operatõr különbözõ vizuális megjelenést akartak megfeleltetni. A lineáris történet Ray zenei pályafutását kíséri, a flashback felvételek mutatják azokat az eseményeket, melyeket Ray gyerekkorában megélt, a harmadik csoportot pedig azok a víziók jelentik, melyekben Ray Arethával "beszél" életének kritikus pontjain. "Általában a lineáris, egyidejû történéseket szokták természetes színekkel ábrázolni, és a flashback felvételeket ehhez képest tompítják és halványítják el - magyarázza Hackford. - Mi pontosan az ellenkezõjét tettük, a lineáris történet színei lettek visszafogottabbak, és a múltba való visszatekintés a színesebb, sõt ezek a színek már-már túlságosan telítettek, majdnem hiperrealisták. De ne feledjük, Ray gyerekként még látott, s ezekkel az képekkel azt akartuk érzékeltetni, milyen vibrálóan színes lehetett még számára azokban az években a világ."
"time is not money"
