információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
ÖSSZEFOGLALÓ
A Pán Péter figura megteremtõjének határokat nem ismerõ képzelõereje és az általa tett utazás felemelõen megrendítõ volta ötvözõdik ebben az érzelmekben gazdag mesében, amelyet a Peter Pan szerzõje, a skót származású James Mathew Barrie életének eseményei ihlettek. A ÉN, PÁN PÉTER címû filmben Marc Foster rendezõ (Monster’s Ball /Szörnyek keringõje) és a tekintélyes szereplõgárda, köztük olyan színészekkel, mint Johnny Depp, Kate Winslet, Dustin Hoffman és Julie Christie, a Pán Péter történet megteremtésének történetét mondja el. Ez a történet fikció egy olyan mû születésérõl, mely közvetlenül szól a mindnyájunkban meglévõ gyermekhez, egy mûrõl, amely a gyermekirodalom klasszikus darabjának számít. A ÉN, PÁN PÉTER címû film bejárja mind a fantázia, mind a mindennapi realitás világát, együtt mutatva fel a felnõtt élet szívünket összetörõ nehézségeit, egy soha fel nem növõ fiú lebilincselõen varázslatos bájával és gyermeki ártatlanságával.
A dolog úgy kezdõdik, hogy a sikeres skót színpadi szerzõ, J. M. Barrie (DEPP) tanúja annak, ahogy legújabb darabját az Edward-kori Anglia végtelenül udvarias társadalmának érdektelenségébe fúló fogadtatása kíséri. Barrie-nek, aki korának irodalmi géniusza, de már nagyon unja mindig ugyanazokat a régi, megszokott témákat, nyilvánvalóan valamilyen erõteljes inspirációra, új ihletre van szüksége. S rá is talál, teljesen váratlanul, a Porthos nevû bernáthegyi kutyájával tett napi sétája közben, London Kensington Gardens parkjában. Itt találkozik ugyanis a Llewelyn Davies családdal: négy apátlan árvával, és a négy fiú gyönyörû, nemrég megözvegyült édesanyjával (WINSLET).
A fiúk hideg és hajthatatlan nagyanyja, Emma du Maurier (CHRISTIE) rosszallása, és saját felesége (RADHA MITCHELL) neheztelése ellenére, Barrie összebarátkozik a családdal, és a fiúkkal mindenféle huncutságot, tréfát, játékot eszelnek ki, jelmezbe öltöznek, királyok és kastélyok játékvilágát teremtik meg, majd cowboy vagy indián szerepébe bújnak, kalóznak vagy számkivetettnek képzelik magukat. Barrie képzelõereje vitorlás hajóvá változtatja a domboldalt, az egyszerû botból óriási kard lesz, a levegõbe eregetett sárkány elvarázsolt tündérként lebeg, és így lesznek a Llewelyn Davies fiúk "Neverland Elveszett Fiai".
A gyermekkor csodálatos és izgalmas kalandjai jelentik az ihletet Barrie legmerészebb és legismertebb remekmûvéhez, a Pán Péter meséhez. A színházi társulat tagjai, akikkel együtt dolgozik, eleinte kétkedve fogadják az ötletet. Míg lojális producere, Charles Frohman is (HOFFMAN), azon aggódik, hogy ennek a gyermeki fantázia-világnak az elõadása akár a tönk szélére is juttathatja a színházat, Barrie elkezdi a próbákat, és olyan váratlan kérésekkel sokkolja a színészeket, hogy repüljenek át a színpadon, beszéljenek fénybõl szõtt tündérekhez és kutya, meg krokodil jelmezeket öltsenek magukra.
És akkor, éppen amikor Barrie készen áll arra, hogy bemutassa a világot Peter Pannek, a sors egy tragikus fintora arra készteti az írót, és azokat, akiket a legjobban szeret, hogy megértsék, mit is jelent valójában az, hogy hinni valamiben.
A "ÉN, PÁN PÉTER" CÍMÛ FILMRÕL
Marc Forster rendezõ éppen valami varázslatos témát keresett, amikor Richard Gladstein, Oscar díjra jelölt producer elvitte neki David Magee ÉN, PÁN PÉTER címû forgatókönyvét. Forstert azonnal magával ragadta a sztori, ami tulajdonképpen elképzelt történet arról, hogy milyen körülmények és érzelmek motiválhatták a szerzõt a Pán Péter figura megteremtésében, egy olyan mese megírásában, ami milliók szívéhez szólt szerte a világon.
A ÉN, PÁN PÉTER címû filmben, amelyet J. M. Barrie a Llewelyn Davies családhoz fûzõdõ, életrajzi adatokból ismert, valós barátsága inspirált, ugyanazok a motívumok ötvözõdnek, amelyek Barrie Pán Péter címû színdarabjában oly õszintén szólaltatják meg a bennünk élõ érzéseket: a képzelet csodálatos világa, a gyermekkor ártatlansága iránti nosztalgiát, a mindennapi életnél varázslatosabb dolgokban való hit utáni vágyódást.
"Ebben a filmben az emberi kreativitás hatalmáról szóló történetet láttam, az embereket egy másik világba röpíteni képes kreativitás erejét, és azt a mélységes emberi igényt, amely még a tragédiák közepette is inspirációt jelentõ illúziók, álmok és hitek iránt él bennünk." - mondja Forster. "Számomra ez a képzeletnek a világ átformálására képes erejérõl szól - arról a képességrõl, hogy az ember nagyobbá, nagyszerûbbé tud így válni, mint amilyen valójában, még akkor is, ha ebben senki más nem hisz."
Richard Gladstein számára a ÉN, PÁN PÉTER címû film "egyedülálló lehetõséget kínált egy olyan film alkotására, amely az intim személyes és emocionális dráma elemeit a képzelõerõ és invenció hihetetlenül kirobbanó erejû megnyilvánulásaival ötvözi."- Gladstein még hozzáteszi: "Ez a történet a mindegyikünkben együtt élõ gyermekhez és felnõtthöz egyaránt szól."
David Magee ÉN, PÁN PÉTER címû forgatókönyve a díjnyertes színpadi szerzõ, Allan Knee "The Man Who Was Peter Pan" címû színdarabja alapján készült. A darab tulajdonképpen egy sor elképzelt beszélgetés Barrie és a Llewelyn Davies fiúk között. Nellie Bellflower producer egy vidéki színház elõadásában látta a darabot, és azonnal megszerezte a jogokat, és Magee-hez vitte az ötletet. Bellflower ezt mondja: "Allan Knee darabja hihetetlenül megható történet egy férfirõl, aki apa-figurává válik ezeknek a fiatal fiúknak a számára, majd egy szörnyû tragédián kell átsegítenie õket. Mindig nagyon szerettem a Pán Péter mesét, és Allan darabja fantasztikusan jó kiindulópontot jelentett a Pán Péter alkotási folyamatának és egyetemes témáinak feltárásához."
Magee megjegyzi: "Az általam írt forgatókönyv nem a tényszerû ismertetése annak, hogy mi történt James Barrie életében, amikor a Pán Péter-t írta. Én azt akartam elmondani, hogy tulajdonképpen mit jelent az, hogy valaki felnõ, és egyszerre csak felelõs azokért, akik körülötte élnek. Remélem, hogy az emberek úgy fognak erre a filmre tekinteni, mint tisztelgésre Barrie alkotó géniusza elõtt, és azzal az érzéssel fognak kijönni a moziból, hogy emberként igenis felnõtté válhatunk anélkül, hogy elveszítenénk a gyermekkori ártatlanság és rácsodálkozás minden varázsát."
Magee azt is megtapasztalta, ahogy a sztori - írás közben - egyre emocionálisabb és egyre személyesebb lett. "Az elsõ gyermekem születését vártuk, amikor elkezdtem dolgozni ezen az anyagon, és ugyanekkor édesapám, a rákkal folytatott hosszú küzdelem után, élete végéhez közeledett, úgyhogy tényleg nagyon intenzíven éltem át és gondoltam végig, hogy valójában mit jelent az, hogy felnövünk, és tudatára ébredünk, hogy az idõ szorításában élünk: az idõ ûzi-hajtja mindegyikünket." - fejti ki Magee. "Számomra ez a sztori egy olyan ember történetet, aki ezekkel a kérdésekkel a saját élete során kezd szembenézni."
Magee így folytatja: "Íróként az is nagyon érdekelt, hogy feltárjam, hogy a saját életünk mennyire inspirálja a mûvészetet, és fordítva, a mûvészet mennyire változtatja meg az életünket. Ismert az a megállapítás, hogy a kreatív emberek tovább kötõdnek a gyermekkorukhoz, mint a többiek, de egész életünk során, újra és újra adódnak olyan pillanatok, amelyek olyan súllyal nehezednek ránk, amit csak a szavakba öntés, a történet elmondása, a mûvészet képes feloldani. Barrie bravúrja abban áll, hogy a Pán Péter címû mûvében egyszerre tudta kifejezni a gyermekkor felhõtlen boldogságát, és azt a keserédes élményt, amikor búcsút kell mondanunk a gyermekkornak. Ebbõl a nagyon valóságos és egyetemes élménybõl teremtett valami fennkölten nagyszerût és különlegeset."
Az akkor a Miramax igazgatójaként ismert Sy Michelle javaslatára a forgatókönyv tervezetét Nellie Bellflower megküldte Richard Gladstein producernek. Ezen a ponton Sy is kapcsolatba lépett Gladsteinnel, és a projektet a Miramax elfogadta. Elkészült a forgatókönyv, és megkezdõdött a megfelelõ rendezõ felkutatása. A keresés végsõ fordulatot vett, amikor Gladstein az elsõ vetítések egyikén látta Marc Forster díjnyertes Monster’s Ball (Szörnyek keringõje) címû filmjét, amely egy fegyõr és egy bûnözõ özvegye közötti szerelem szívszaggató történetét mondja el, végtelen gyöngédséggel, ugyanakkor az érzelmek nyers megjelenítésével. Gladstein így nyilatkozik errõl: "A figurák mélysége és árnyalt finomsága, ami mindegyik alakításra jellemzõ volt, arról gyõzött meg, hogy Marc valami egyedülálló és speciális jelleget fog kölcsönözni a projektnek.
Ahogy kialakult a forgatókönyv végleges formája, és megkezdték a szereplõk válogatását, Gladstein elmondása szerint a film alkotói Barrie saját szavaiban is inspirációra találtak. "Barrie fontos rendezõi utasításokat vetett papírra a színészei számára, kikötve, hogy ’minden figura, legyen az akár felnõtt, akár kisgyermek, kinézésre gyermeknek kell, hogy tûnjön, és ez legyen az általa keltett benyomás legfontosabb eleme’. Ezt az alapelvet követtük mi is a film készítése során." - mondja Gladstein. "Ezt annyira komolyan vettük, hogy a forgatókönyv számos példányában, afféle elõszóként, meg is jelent, hogy minden színész, és a stáb minden tagja is értse, hogy mi a szándékunk."
A ÉN, PÁN PÉTER címû film központi figuráját Johnny Depp, Golden Globe-díjas és Oscar-jelölt színész kelti életre, akinek - hasonlóan a kortársai közötti vezetõ színészekhez - úgy tûnik, hogy sikerült saját gyermeki szellemiségét vibráló frissességben megõrizni. Marc Forster így beszél Depprõl: "Johnny tökéletes egy olyan férfi alakjának megformálásához, aki soha sem akar igazán felnõni, mert az eddigi filmszerepeibõl is jól látható, hogy valahol ott él a lelke mélyén egy nagyon könnyen megközelíthetõ gyermek. Johnny valami nagyon különleges ízt kölcsönzött a szerepnek, olyan módon visszafogottan megjelenítve a figurát, hogy ezzel tulajdonképpen tiszteleg egy olyan ember elõtt, amilyen - mindkettõnk vélekedése szerint - Barrie valójában lenni akart."
Depp a szerepformálás során egy beszéd-specialistával is képezte magát, hogy elsajátítsa a hiteles skót kiejtést, amit úgy alkalmaz az általa megjelenített alakot körüllengõ nyugalom légkörével együtt, hogy a figura bizonyos fokig mindvégig megfejtetlen rejtély marad. "Johnny úgy rajzolja meg Barrie portréját, hogy a titokzatosság természetes érzését kelti fel, valósággal felszítva a nézõ kíváncsiságát az iránt, hogy valójában mi is mehet végbe Barrie fejében." - jegyzi meg Richard Gladstein.
Depp különösen élvezte, ahogy a történet sodrását finoman fokozta az általa és Kate Winslet által életre keltett két figura között kimondatlanul, lelkük mélyén rejtve kibontakozó szerelem - egy szerelem, amibõl soha nem bontakozik ki igazi románc. "Ez a film soha nem alakul úgy, ahogy az ember várja." - mondja Depp. "Nem lesz belõle két, a sors által egymásnak rendelt ember romantikus szerelmi története, vagy valami ilyesmi. Ehelyett egy sokkal bonyolultabb, és megható kapcsolatot látunk, két olyan ember között, akiknek szükségük van egymásra, de valahogy úgy, hogy az szavakkal nem elmondható, nem megmagyarázható."
De azért a leginkább mégis magának a Pán Péter mesének a varázslatos volta vonzotta Depp-et a szerephez. "Ez valóban zseniális mû." - mondja Depp. "A képzelõerõ remekmûve ez, és a lehetõ legérdekesebb inspiráció eredménye. Ez egyike annak a kevés tökéletes dolognak a világon, amelyek mindig velünk lesznek. Csodálatos lehetõség volt arra, hogy kiderítsük, hogy ez a rendkívüli hatású történet vajon mibõl is születhetett."
Kate Winslet a Johnny Depp-pel való közös munka révén értette meg igazán a film alapgondolatát, hogy mindenki kipróbálhatja és kiélvezheti a spontaneitás és a kaland érzését, az érzést, hogy újra gyermek. "Johnny-nak fantasztikus képessége van arra, hogy gyermek legyen a forgatás alatt, úgyhogy nekem ez olyan volt, mintha öt gyerekkel játszottam volna együtt! Johnny az okosságával és szellemességével állandóan megnevettetett engem és a fiúkat, és pontosan erre volt szükségünk ahhoz, hogy megteremtsük a sztori hangulatát."
Winslet számára, akit már háromszor jelöltek Oscar-díjra (Sense and Sensibility / Értelem és érzelem; Titanic; Iris), nem ismeretlen terület a Pán Péter sztori. Még csak 15 éves volt, amikor Wendy szerepét játszotta egy színpadi produkcióban, és a Neverland fantasztikus világa mindig nagyon izgatta. Amikor elolvasta a ÉN, PÁN PÉTER címû film forgatókönyvét, Sylvia du Maurier figurája, egy egész fészekalja bájos kisfiú, a társadalmi kötöttségek szigorú korában élõ, rendkívül tüzes és könnyed édesanyjának a figurája ragadta magával a színésznõ fantáziáját.
"Sylvia figurája nagyon érdekes személyiség," - jegyzi meg Winslet, "mert õ egy nagyon modern anya, egy olyan korban, amikor a gyerekekkel kapcsolatos szemlélet éppen csak kezdett megváltozni. A legtöbben még mindig úgy gondolták, hogy a gyerekek csak néznivaló csecsebecsék, akiket nem kell meghallgatni, nem kell odafigyelni rájuk, és a családokban az volt a szokásos, hogy a gyerekeket távol tartsák a felnõttek világától. Sylvia másképpen gondolkozik és tesz, és ez már a gyermeknevelésben bekövetkezõ változást tükrözi. Ez az asszony nagyon közvetlenül rész vesz a gyermekei nevelésében, és arra bátorítja õket, hogy független, szabad szellemben éljenek. Nagyon tetszik nekem, hogy ez a nõ ennyire non-konformista."
Winslet így folytatja: "De Sylvia ugyanakkor nemrégiben özvegyült meg, úgyhogy sok-sok fájdalom, gyász és tehetetlen düh bújik meg a lelke mélyén elrejtve, és azt hiszem, hogy részben ez az, ami James M. Barrie-t oly érdekessé teszi a szemében. A férfi testesíti meg azt a rendkívüli figurát, aki már jobban nem is különbözhetne azoktól a férfiaktól, akikkel a saját társadalmi köreiben találkozik. Tényleg úgy közelít a férfihoz, mintha mágnes vonzaná hozzá, nem azért, mert a férfit csábítónak tartja, hanem azért, mert a férfi befogadja õt abba a fantasztikus képzelt világba, amit megteremtett. Végeredményben hiszek abban, hogy ez egy szerelmi történet, de ez a szerelem Barrie és az egész család között szövõdik."
Habár Sylvia du Maurier életérõl nem írtak vaskos köteteket, mint Barrie életérõl, a valós Sylvia néhány levele és írása fennmaradt. Winsletet mélységesen meghatotta, amikor megtudta Sylvia életének egy valós részletét, hogy õ maga úgy döntött, hogy nem kezelteti a rákbetegségét. Sylvia meg akarta védeni a fiait, meg akarta õket kímélni a saját rosszabbodó egészségi állapotának, a hosszadalmas és fájdalmas kezelés okozta szenvedésnek a látványától. "Azt hiszem, ez rendkívüli bátorságról tanúskodik." - mondja Winslet. "Sylvia azt akarta, hogy az élet a normális kerékvágásban menjen tovább, amibõl õ aztán csendben kilép. Ez fantasztikus áldozat, amit a gyerekeiért hozott."
Marc Forsterre Winslet szerepformálása a reveláció erejével hatott. "Winslet maga is anya, úgyhogy megvan az a csodálatos képessége a gyerekekkel kapcsolatban, hogy magához ölelje õket a szeretetével, mégis teljesen reális maradjon. Valóban, szinte fizikai értelemben érezhetõen anya, és ez nagyon fontos volt a számomra; különösen azért, mert amikor végül meghal, akkor tényleg érezzük a gyerekek óriási veszteségérzetét."
Egy másik figura, aki különleges szerepet játszik Barrie Pán Péter alkotási folyamatában, Charles Frohman, egy gazdag amerikai impresszárió, aki Barrie mellett állt az író pályájának nagy részében, és most egyszerre egy minden konvenciót felrúgó fantáziavilágot segít színpadra állítani, miközben attól fél, hogy óriási bukás lesz a dolog vége. A valós Charles Frohman - akit csak úgy emlegettek, hogy a "dráma Napóleonja" - híres volt arról a képességérõl, hogy új tehetségek befutását egyengesse, és Barrie mellett olyan nagy írókkal is kapcsolatban állt, mint Oscar Wilde és W. Somerset Maugham. Arról is nevezetes volt, hogy olyan Broadway sztárokat segített a rivaldafénybe, mint John Drew, Ethel Barrymore, E. H. Sothern, Julia Marlowe, Maude Adams és Henry Miller. (Tragikus, hogy Frohman pályája csúcsán akkor vesztette életét, amikor egy német tengeralattjáró elsüllyesztette a Lusitania nevû óceánjárót. A fáma úgy tartja, hogy utolsó szavai - szinte Pán Péter szellemét visszhangozva - ezek voltak: "Miért félnénk a haláltól? A halál az élet legcsodálatosabb kalandja.")
Frohman szerepét az Oscar-díjas Dustin Hoffman játssza, aki részben azért vállalta a szerepet, hogy együtt dolgozhasson Forsterrel és Depp-pel. "Láttam a Monster’s Ball (Szörnyek keringõje) címû filmjét, és azóta szeretnék Marc Forsterrel dolgozni. Azt is tudtam, hogy James Barrie szerepét Johnny Depp fogja játszani, és szerintem õ az egyik legnagyobb a fiatal színészeink között. Van egy olyan tulajdonsága, amelyet csodálok - minden tõle telhetõt megtesz, hogy ne legyen sztár. Mindig valami újat próbál ki a szerepekben, amit elvállal, és annak ellenére, hogy olyan jóképû, elkerüli a szépfiú szerepeket."
Hoffmant az a határozott elkötelezettség is izgatta a figurában, amellyel Frohman egy mûvész álmának beteljesülését segítette, nem törõdve azzal, hogy ez mennyire kockázatos. "Ami nagyon érdekelt engem Frohman alakjában, az az, ahogy meglehetõsen habozva és vonakodva készíti elõ a Pán Péter produkciót, egy olyan darabot, amelyben tündérek, kalózok és krokodilok szerepelnek, és amelyrõl nem tudja elképzelni, hogy a kifinomult londoni színházi közönség jól fogadja majd. De Frohman ugyanakkor azon ritka producerek egyike, akinek megvolt a képessége arra, hogy megérezze egy íróban a zsenit, és aki azt is megértette, hogy a zseni, éppen lényegénél fogva, azzal tûnik ki a többiek közül, hogy valami olyat alkot, amit azelõtt még soha senki nem tett, valami olyat, aminek az extrém voltával a mûvész szinte a bõrét viszi vásárra. Frohman lehetõvé teszi Barrie számára, hogy vállalja ezt a kockázatot, és a kockázat megéri: az egész világ csodálata igazolja ezt."
Az egyik legnehezebb szerep a filmben Barrie magányos feleségének, Mary-nek a szerepe. Radha Mitchell alakítja Mary-t, aki már korábban is dolgozott Marc Forsterrel, Everything Put Together címû filmjében. Mitchell mélységes empátiát érzett Mary, egy nehéz és problematikus házasság csapdájában vergõdõ asszony iránt. "Lehet, hogy Mary ridegnek tûnik, pedig csak az aggodalmas fájdalom hajtja, mert szerelmes egy olyan férfiba, akinek nem tud lelkileg a közelébe férkõzni, bárhogy is próbálkozik." - mondja Mitchell. "Szerettem volna ennek az asszonynak a nézõpontját világossá tenni, és megmutatni, hogy mennyire zavarodott és frusztrált a férje és õ közötte lévõ szakadék miatt. Azt már tudtam, hogy Marc, mint rendezõ soha sem gondolkozik sztereotípiákban. Marc valóságos és nagyon realisztikus alakításokat akar látni, és ez Mary alakjának megformálásakor csodálatos kihívásnak bizonyult."
És aztán ott van a négy fiú, akikkel Barrie kilép a mindennapok valóságából, hogy egy olyan világban éljenek, ahol a tündérmesék és legendák valóra válnak. A film alkotói kezdettõl fogva tudták, hogy a négy fiút életre keltõ megfelelõ szereplõk kiválasztása a film kulcsa. Rendkívül széles körû meghallgatások után sikerült a választékot néhány tucatnyi, kivételes tehetségû fiatal színészre szûkíteni. Ekkor, ahelyett, hogy egyenként próbáltak volna velük, a filmalkotók csoportokat formáltak a fiúkból, akikkel aztán együtt tartottak olvasópróbákat, azt vizsgálva, hogy vajon kialakul-e az a szinte megfoghatatlan, az igazi testvérek között mégis jelenlévõ hangulat, amely a rivalizálás és a szoros családi kötelékbõl adódó közelség furcsa keveréke.
"Nagyon fontos volt, hogy a fiúk jól kijöjjenek egymással, pontosan úgy, mint egy igazi családban, mert nagyon természetes, életszerû alakításokat vártam tõlük." - jegyzi meg Forster. "Mindegyik fiú, akit kiválasztottunk, nagyon különleges és nagyon tehetséges. Mindegyikük úgy jött a forgatásra, hogy ritkán tapasztalható mély átérzésrõl és érzékenységrõl tett tanúbizonyságot - ugyanakkor nagyon jól is érezték magukat az adott körülmények között - és ez nagyon megkönnyítette a dolgunkat abban, ahogy ezt a történetet el akartuk mondani." Kate Winslet hozzáteszi: "A fiúk a számomra gyakran inkább fiatalembernek tûntek, mint gyereknek, mert annyira intelligensek voltak, profik és ugyanakkor melegszívûek. Még a mindössze hat éves Luke Spill esze is úgy vágott, mint a borotva."
Ami Johnny Depp-et illeti, õ tényleg minden tõle telhetõt megtett, hogy kihozza belõlük a professzionális felszín alatt rejtõzõ huncutságot. "Az ember azt várná, hogy ezek a kisfiúk majd minden falra felmásznak egy ilyen forgatáson, ezzel szemben hihetetlenül koncentráltak, nagyon odafigyeltek mindenre. Valójában néha nekünk kellett egy kicsit lazítani, hogy elengedjék magukat." - magyarázza Depp. "A díszvacsora jelenetnél például Marc és én elõre elterveztük, hogy én majd bizonyos pillanatokban mûködésbe hozom a szellentõ gépet. A gépet az asztal alá rejtettük, vártunk, amíg a fiúkról a premier plánok készültek, én meg akcióba léptem, és a dolog nagyon bájosan sült el."
Richard Gladsteinre különösen Freddie Highmore tett mély benyomást, aki Peter szerepét játssza, a mindig-nagyon-komoly névrokonát annak a végtelenül játékos figurának, akinek rövidesen az ihletõje lesz. "Peter az alapvetõ gyermek-figura a filmben, és azt hiszem, hogy Freddie egyszerûen egy csoda." - mondja Gladstein. "Õ volt az elsõ színész, akit Marc meghallgatott, és én meg õ rögzítettük, hogy milyen figurát képzelünk el. Meghallgattunk még néhány más színészt is, de tudtuk, hogy megtaláltuk azt a Petert, akit kerestünk. Freddie úgy teremtette meg a figurát, ahogy azt egy felnõtt színész tenné, valóban titokzatos, érzelmekben és színész eszközökben gazdag módon."
Highmore fantasztikus módon értette és megragadta a sztori lényegét, és a saját szerepét a sztorin belül. Így beszél errõl: "Peter mindig az apjára gondol, és nem tartja helyesnek, hogy Barrie belép az életükbe és átveszi az apa szerepét. De aztán Barrie olyan dolgokat mutat neki, amelyekrõl addig nem is tudott - például azt a képességét, hogy tud írni. Peter valójában nem olyan, mint Pán Péter, mert õ kész arra, hogy felnõtté váljon. Tulajdonképpen, azt hiszem, inkább Barrie a gyerek, aki sose nõtt fel igazán, mert mindig magával viszi a fiúkat, kalózt játszanak, meg cowboyt alakítanak, és más hasonló játékokat. Mindegy mit mond, Barrie az igaz Peter."
Mindegyik fiú - köztük Joe Prospero, aki Jack szerepét játssza, és Nick Roud is George szerepében - nagyszerûen érezte magát a vég nélküli színészkedés, látszatkeltés, jelmezbe öltözés és hetvenkedõ kalandorság közepette, amit ezek a szerepek megkívántak. Prospero így foglalja össze: "Tényleg remek szórakozás volt benne lenni ebben a filmben. Minden nap hol kalózok, hol cowboyok voltunk, csuromvizesek lettünk és két vállra fektettek minket, és tényleg nagyon élveztük az egészet."
A szereplõgárdába további vidám színeket csempészett a két fiatal brit komikus, Paul Whitehouse ("The Fast Show") és Mackenzie Crook (Amerikában leginkább a "The Office" sorozat Gareth szerepében ismerik), akik Barrie színpadi menedzsereit alakítják. Richard Gladstein megjegyzi: "Paul Whitehouse és Mackenzie Crook fantasztikusan képzett komikus elõadómûvészek, és õk, Johnny-val és Dustinnal együtt, egy könnyed, képzelõerõben gazdag, biztonságos világot teremtenek a színház falai között, ahol csodálatosan szabadnak, játékosnak és kreatívnak érezhetik magukat."
Végül, különleges vendégként tûnik fel a szereplõk között Laura Duguid, aki a való életben J. M. Barrie keresztlánya, és a valós Llewelyn Davies fiúk közül a legfiatalabb, Nico lánya. Laura játssza annak a színházlátogató nézõnek a kicsi, de életbevágóan fontos szerepét, aki a Pán Péter premierjét követõ fogadáson felveti a gondolatot, hogy bizonyára a fiatal Peter Llewelyn Davies az igazi Pán Péter, mire Peter azonnal Barrie-re mutat és így válaszol: "De hát nem én vagyok Peter Pan, hanem õ az." Duguid mindössze kilenc éves volt, amikor Barrie meghalt. De felejthetetlen emlékei vannak abból az idõbõl, amit gyermekként Barrie társaságában töltött.
VALÓSÁG ÉS KÉPZELET TALÁLKOZÁSA:
LÁTVÁNY A "ÉN, PÁN PÉTER" CÍMÛ FILMBEN
A ÉN, PÁN PÉTER egyedülálló, különleges látványa két végletesen különbözõ világot köt össze: a századforduló körüli London pedáns, kissé mesterkélt, józan valósága és a féktelen álmok és a végtelen lehetõségek képzelt birodalmának elemei ötvözõdnek. A látványtervezés, a jelmezek, a fényképezés, a megvilágítás minden egyes mozzanatában ennek a két világnak a jelenlétét érzékeljük: folyamatosan rossz színben tüntetik fel egymást, olykor egyenesen küzdenek egymás ellen, és ebbõl a furcsa kettõsségbõl születik meg a film különleges látványa, amely épphogy túllép a mindennapok valóságán, de soha sem válik igazán elérhetetlenné.
Gemma Jackson látványtervezõ így beszél errõl: "Sok-sok különbözõ dolog keveredett ebben a történetben, de mindig azt tartottuk szem elõtt, hogy a csodás elem nagyon erõteljes legyen, és szinte ráboruljon a legalább annyira lenyûgözõ valóságra. Marc hajthatatlan volt abban a tekintetben, hogy semmiképpen sem akart egy pontosan körülhatárolt idõszakhoz kötõdõ kosztümös filmet, amely belevész a történelmi részletekbe. Úgyhogy sokkal többre vállalkoztunk, mint pusztán arra, hogy újrateremtsük 1904 jellegzetes látványát, és küldetésnek tekintettük, hogy megragadjuk egy olyan világ lényegét, amelyben a képzelõerõ szinte robbanásszerûen tör ki a való élet realitásából."
Alexandra Byrne, Oscar-jelölt jelmeztervezõ, hasonló izgalommal vállalta a kihívást, hogy valami olyat találjon ki, amilyen még soha, egyik korábbi filmjében sem fordult elõ. "Nagyon ritkán fordul elõ, hogy egy jelmeztervezõnek a valóságot a fantáziával kell ötvöznie - általában vagy az egyikre, vagy a másikra van szükség - úgyhogy ez a feladat nagyon izgalmas volt." - mondja Byrne. "A valódi életben megjelenõ ruhák tervezéséhez elõször is múzeumokba jártam, hogy lássam a korszak eredeti ruhadarabjait és az akkor készült festményeket, hogy fogalmat kapjak a kelmék jellegérõl, textúrájáról. Másrészt viszont, ami a Sohaországban viselt ruhákat illeti, ott bátran kellett vállalni a merész ötletek kockázatát, valami olyat teremteni, ami mintha közvetlenül egy gyermeki álomból lépett volna elõ. Ezek a jelmezek tisztán a fantázia szülöttei, egy leheletnyi utalással az Edward korabeli valóságra."
Byrne egyaránt felhasználta a korszak állig-gombolkozott angol divatját - Kate Winsletet és Radha Mitchellt bizony belekényszerítve a századforduló kényelmetlen fûzõibe - és a haladóbb szellemû családok, mint például a Llewelyn Davies család szabadabb öltözködési stílusát, a gyerekek lezserebb mackóruháival, fesztelenül viselt sapkákkal és térdnadrágokkal. A játék jeleneteiben aztán Byrne szabadon engedte a fantáziáját, és lerázta a való világ kötöttségeit: itt csodálatos tündérszárnyakat, kalóz öltözéket, indián fejdíszeket látunk.
Roberto Schaefer operatõr szintén arra törekedett, hogy egy képpé szõje a valós világot egy olyan világgal, amit gyakorlatilag nem lehet fényképezni: az ember belsõ képzeletvilágával. Schaefer ezt mondja: "Marc Forster nagy szabadságot adott nekem abban, hogy hogyan érzékeltessem a magam vizuális módján azt, hogy most valakinek a belsõ gondolatvilágában vagyunk, és ezt az alkotói szabadságot igazán nagyra értékeltem."
Schaefer szorosan együttmûködött Kevin Tod Hauggal, a vizuális effektusok tervezõjével. "Abból az elgondolásból indultunk ki, hogy megpróbáljuk megmutatni, hogy milyennek is látszik az élet egy olyan invenciózus írónak a szemével, aki nem igazán köztünk, közönséges halandók közt él - valahol messze jár, ahová a képzelete repíti!" - magyarázza Haug. "Azt akartuk, hogy egy árnyalatnyi fantasztikum, valami kicsit furcsa és különös lengje körül Barrie-t. A fantázia elemeket is hordozó jelenetekben az animáció, a számítógépes képalkotás és az élõ színészek fényképezésének a módszereit ötvöztük, hogy valami álomszerût hozzunk létre. Az én külön specialitásom a lehetetlen kameramozgások és élõnek tûnõ szereplõk, illetve valóságosnak tûnõ mozgások alkalmazása, amelyek valójában számítógéppel alkotott képek és több kamera mozgatásával készült felvételek kombinációi. Ez volt a kulcsa a kívánt hatások elérésének."
A filmet Angliában forgatták, gyakran az eredeti, hiteles helyszíneken, köztük a legendás Kensington Gardens parkban London szívében, a történelmi hagyományokkal büszkélkedõ Saville Club épületében vagy a XIX. századi Brompton temetõben. A Duke of York Színházban játszódó jeleneteket Surrey-ben, a történelmi Richmond Színházban forgatták, ezen a pazar, 1899-ben épült színpadon, amit 1990-ben eredeti fényében állítottak helyre.
De a legizgalmasabb feladat annak a helynek a megteremtése jelentette, amely a valóságban soha nem létezett: ez Sohaország, az idilli erdõk és lagúnák varázslatos szigete, amit az utolsó részletig a Shepperton Stúdióban építettek fel.
Richard Gladstein így beszél a filmalkotók erre vonatkozó elképzeléseirõl: "Még mielõtt látnánk Neverland-et, minden elképzelt jelenet Barrie fejében, fantáziájában játszódik le. Mindazonáltal Sohaországot olyan helyként akartuk megteremteni, ahol mindenki szinte rátalál, felfedezi a saját kreativitását és képzelõerejét." Gladstein így folytatja: "Azt akartuk, hogy ez egy gyönyörû és vad világ legyen, egy olyan fantázia világ, amelyet a film minden szereplõje - és remélhetõleg minden nézõje is - el tud képzelni. Olyan hely ez, ami azzá tud válni, amivé csak akarod, lehet ez Barrie elképzelése Sohaországról, vagy Sylviáé, vagy Peter Davies-é - vagy éppen a tiéd."
A bûvölet e varázslatos világának megteremtésében Marc Forster az egész filmalkotói teamet arra ösztönözte, hogy bátran kísérletezzenek, mindennel, ami csak eszükbe jut - nem volt olyan kockázatos ötlet, amit túlzottnak vagy õrültnek tartottak és elvetettek volna. "Soha nem volt semmiféle rögzített irányelv, hogy mi is az elvárás - rajtunk múlt, hogy milyen ötlettel állunk elõ, és ez csodálatos kihívás volt." - mondja Gemma Jackson. "Az általam készített tervek valójában a saját fantáziámból és gyermekkori emlékeimbõl merítettek, és abból az érzésbõl, hogy egy végtelen világot kell megragadnom, ami létezik mindig tovább és tovább, anélkül, hogy valaha véget érne."
Alexandra Byrne jelmeztervezõ is mítoszokra és tündérmesékre támaszkodott - de a való élet tükrében. "A tündérek öltözéke például tele van szertelen és bizarr ötlettel, misztikus elemmel, de ugyanakkor a terv azokon az extravagáns estélyi ruhákon alapul, amelyeket ebbõl a korszakból láttam." - magyarázza Byrne. "Tulajdonképpen végig ezt tettük: az adott korszak jellegzetességeibõl indultunk ki, de kitágítottuk azt egy elképzelt univerzummá."
Mindeközben Robert Schaefernek a szeszélyes angliai idõjárás adta az inspirációt a Sohaország helyszínén alkalmazandó megvilágítás tervezésében. "Nagyon álomszerû hangulatot akartam teremteni Sohaországban, és ehhez az idõjárás adott néhány érdekes ötletet. Akárhányszor külsõ forgatáson voltunk, állandóan az egyik percben még felhõs ég, a következõ pillanatban ragyogó napsütés, majd zuhogó esõ, aztán újra felhõs, napos, felhõs idõ állandó váltakozásával kellett megküzdenünk. Aztán, egy napon, amíg éppen arra vártunk, hogy kitisztuljon az idõ, hirtelen rájöttem, hogy van valami földöntúli szépség az égboltban, ahogy a sötét, majd felragyogó felhõk úsznak, hömpölyögnek a fejünk felett, és ezt próbálta meg valahogy belopni a színpadon készült jelenetekbe, amikor a Sohaországban játszódó jeleneteket forgattuk. Azt akartuk, hogy ez a természetes csoda adja meg a helyszín hangulatát."
PETER PAN: A SZÍNDARAB
Évek hosszú során át, gyerekek és felnõttek egyaránt a szívükbe zárták J. M. Barrie világhírû, "Peter Pan, avagy a kisfiú, aki nem akar felnõni" címû színdarabját, amely 2004. decemberében 100 éves évfordulóját ünnepelheti. A legendás mese a Darling gyerekek - Wendy, John és Michael - kalandjait követi nyomon, ahogy egy távoli országba utaznak, ahol tündérek élnek, ahol mindenki tud repülni és egymást éri a sokféle csoda, csíny és huncutság, egy olyan paradicsomi helyen, ahol maga az idõ is megáll. Úgy tartja a fáma, hogy a Pán Péter õsbemutatóján a fõleg felnõttekbõl álló közönség olyan kitörõ lelkesedéssel tapsolt, mintegy tanúbizonyságot téve arról, hogy igenis hisz a tündérekben, hogy a Peter szerepét játszó színésznõ könnyekre fakadt. Késõ éjszakáig ünnepelt a közönség, szûnni nem akaró vastapssal.
Barrie mindjárt a legelején tudatja a közönséggel, hogy itt egy kissé fantasztikus dolgok vannak készülõben, amikor bemutat egy családot, akik bár az Edward korabeli London meglehetõsen tipikus életét élik, egy kutyát alkalmaznak gyerekvigyázóként, aki a fogával veti meg az ágyakat! Rövidesen egy rendkívül szokatlan látogató érkezik a Bloomsbury negyedben lévõ otthonba: õ Peter Pan, egy kisfiú, aki az elveszett árnyékát keresi, és aki azt állítja, hogy teljes mértékben sikerült elkerülnie, hogy felnõtté váljon. Mint társa, a Tinker Bell nevû tündér, Peter is tud repülni, és erre az izgalmas és élvezetes tudományra megtanítja a Darling gyerekeket is. Miután megtanultak hinni a lehetetlenben, a gyerekek szárnyra kelnek Peter Pan-nel a fiú csodálatos, paradicsomi szigetére: Sohaországba.
Sohaország szigetén a Darling gyerekek találkoznak az Elveszett Fiúkkal, Peter gyermek-harcosokból álló csapatával, akik egy indián törzzsel együtt vívják harcukat a torokmetszõ kalóz, Hook kapitány ellen. Miután Wendy átveszi az Elveszett Fiúk édesanyjának szerepét, Hook foglyul ejti õt és újdonsült családját. A darab egyik leghíresebb jelenetében Wendy-t a rákényszerített öngyilkosságtól Peter bátor beavatkozása menti meg, és Hook találkozik végzetével, amikor felfalja õt egy tiktakoló krokodil, amely valamikor régen egy órát is lenyelt, és így a jó ismét gyõzedelmeskedik a gonosz felett.
Otthon, a gyerekszoba nyitott ablakában a Darling szülõk keresik, várják kétségbeesetten eltûnt gyerekeiket. Peter megpróbálja megakadályozni a gyerekek hazatérését, de ez mégis sikerül nekik. És bár, ahogy Peter erre figyelmeztette õket, az a sorsuk, hogy felnõjenek és megöregedjenek, ennek a csodás élménynek a varázsát soha sem felejtik el.
A Duke of York Színházban 1904. december 27-én tartott õsbemutatóval a Pán Péter egy csapásra kulturális jelenség lett, és óriási elismerést vívott ki a színpadi rendezés innovatív, addig precedens nélküli módszerével, ami a közönség interaktív részvételére is épített. Az is egyértelmû volt, hogy sokkal többrõl van itt szó, mint pusztán egy gyermek nagyszerû kalandjáról. Az 1954. október 20-i Broadway bemutatón át (Mary Martinnal a címszerepben) egészen napjainkig, a darab gondolatai egyaránt visszhangra találnak felnõttek és gyermekek szívében, és az ellenállhatatlanul sodró erejû meseszövés és az idõtlen idõszerûség ötvözése a világirodalom klasszikus darabjává avatta - az olvasók mohó kíváncsiságától kísérve a gyerekszobától az egyetemig - már száz éve és még tovább is.
A Darling gyerekek Neverlandbe repülésének története a gyermeki ártatlanságot a kalózos gonoszsággal állítja szembe, de szemben áll ebben a történetben a fantázia is a valósággal, a szabadság érzése a középosztály az illendõséget mindenek fölé helyezõ szemléletével, és a féktelen kaland a család és az otthon kényelmével. A kritikusok és irodalomtudósok a mai napig vitatkoznak Barrie valódi szándékairól - vajon végsõ soron tényleg gyõzelemnek érezte azt, hogy valaki ne nõjön fel soha, vagy inkább keserédes tragédiának tartotta ezt a modern világban.
Marc Forster számára a Pán Péter-ben az a leginspirálóbb, és ez az, ami a ÉN, PÁN PÉTER címû film megalkotására ihlette õt, hogy - Forster szavaival élve - "egy nagyszerû történet olyan messzire tudja röpíteni a közönséget, ameddig a nézõ képzelõereje el tud érni."
A PETER PAN ÖRÖKSÉGE
Attól a pillanattól kezdve, hogy J. M. Barrie megírta, a Pán Péter önállóéletet él, nemcsak népszerû színdarab, majd nagyon szeretett regény (amely "Peter and Wendy" címen jelent meg 1911-ben), hanem közös képzeletvilágunk része lett. A nemzedékrõl nemzedékre szálló történet beleszövõdött gyerekek és felnõttek tudatába egyaránt, Európában, Amerikában és a világon mindenütt.
A Pán Péter örökségének számít többek között:
- A gyermekirodalom, mint népszerû, általánosan ismert mûfaj megszületése. Habár megelõzõen is hosszú hagyománya volt a gyermekirodalomnak, a "Robinson Crusoe" és a "The Arabian Knights" adaptációjával kezdõdõen, Barrie Pán Péter címû regénye valóságos forradalmat robbantott ki az irodalomban, mert azt bizonyította, hogy a gyermek-olvasók pontosan annyira életbevágóan fontosak a piacon, mint a felnõttek.
- A "Neverland" kifejezés, amely ma már szerepel az American Heritage Dictionary, az örökségünket képezõ hagyományos szókincs értelmezõ szótárában; a szótár meghatározása szerint "képzeletbeli és csodálatos hely; elképzelt fantázia ország."
- A Wendy név, amelyet J. M. Barrie talált ki, egyik munkatársának a kislánya, Margaret Henley nyomán, aki nem tudta kiejteni az "r" hangot, és ezért Barrie-t "fwendy"-nek szólította. Habár Margaret hat éves korában meghalt, Wendy alakjában örökké él, egy olyan kislány figurájában, aki sok szülõt indított arra, hogy kislányát Wendy után nevezze el.
- Egy tartósan fennmaradt divat irányzat és stílus: a "Peter Pan gallér", ezzel a elnevezéssel jelölve azt a nagy kör alakú gallért, amelyet a korszak fiúgyermekei hordtak.
- Színpadi elõadások, a színpadra állított változatok ezrei, egy Broadway musical, számos film és televíziós show mûsor, egy klasszikussá lett rajzfilm, egy népszerû attrakció a Disney-parkban, egy Peter Pan szobor a Kensington Gardens parkban, hogy csak néhányat említsünk a sok közül, amiben Peter Pan testet öltött.
- Egy olyan hagyomány, hogy Peter Pan szerepét egyaránt osztották színészre és színésznõre. Az elsõ színésznõ, aki Pán Péter szerepét játszotta, a 37 éves Nina Boucicault volt, a darab elsõ rendezõjének a testvére. A szerepnek ez a felfogása hagyományt teremtett, és Angliában elõször 1982-ben került arra sor, hogy Peter Pan szerepét férfi színészre osszák. A szerepre azóta is egyformán vágyakoznak férfi és nõi színészek.
- Dollármilliók az angliai Great Ormand Street-i Gyermekkórház számára. A Pán Péter szerzõi jogdíját Barrie végrendeletében a kórházra hagyta, és a tekintélyes bevételt az évek során a kórház számtalan rászoruló gyermek gyógyítására, kezelésére fordította.
J. M. BARRIE ÉLETE ÉS KORA: RÖVID ISMERTETÉS
1904-ben, amikor elõször állították színpadra, a Peter Pan" lélegzetelállító volt a közönség számára. Részben az volt erre a magyarázat, hogy azelõtt soha senki nem látott ehhez még hasonlót sem - a gyermekkor kardcsörtetõ fantáziaképeinek és korlátokat nem ismerõ reményeinek ezt az izgató, gátlásoktól mentes felszabadultságát addig nem érezték meg így. Ez volt az Edward korabeli Anglia csúcspontja, az elegancia és a formális viselkedés úgynevezett aranykora, s mégis - J. M. Barrie meséje, egy radikális változás elõestéjén, magával ragadta egy fiatal évszázad életérzését. Barrie Pán Péter-je szimbólumává lett annak a kulcsfontosságú változásnak, amely a társadalomnak a gyermekkor megítélésére vonatkozó szemléletében bekövetkezett. Úgy tûnt, hogy az a viktoriánus gondolat, amely a gyermekben az egyszerû erkölcsi tisztaság szentképét látta, többé már nem elfogadható. Ennek a gondolatnak a helyébe az az értelmezés lépett, amely szerint a gyerekek vidám, szórakozást kedvelõ, csínytevõ hõsei és hõsnõi saját, kalandot keresõ kis életüknek. Barrie azt remélte, hogy a gyermekkornak ezt a szemléletét be tudja vésni az egész világ tudatába.
De sajnos, ahogy a XX. század dühödt száguldása magával ragadott minket, a világ olyan hellyé vált, ahol a gyerekek gyakran kényszerültek arra, hogy túlságosan is gyorsan váljanak felnõtté, vagy soha ne is legyen részük a gyermekkor igaz élményeiben. Ebben a lehangoló és szomorú világban a Pán Péter megint csak fontos húrokat pendített meg, mert szívbemarkoló figyelmeztetésként szolgál egy olyan társadalom számára, amelyben mindenki teljes mellszélességgel rohan, és igyekszik minél elõbb úgymond éretté válni. Jó emlékeztetõ ez a történet arra, hogy milyen fontos, hogy sose veszítsük el gyermeki képességünket az álmodozásra, a képzelõerõ kihasználására, hogy el tudjunk menekülni ebbõl a világból, legyen ez az új kor bármilyen összetett, bármilyen erõszakos.
J. M. Barrie mindig egy olyan világ után sóvárgott, amelyben örökké a játékosság, a különös és a valószínûtlen dolgok aratnak gyõzelmet a komolyság és az illendõség felett. (Édesanyjáról, Margaret Ogilvy-rõl írt emlékirataiban így fogalmaz: "Ami tizenkét éves korunk után történik, abból semmi sem számít igazán.") Talán azért érzett így, mert neki magának is kaotikus, zaklatott gyermekkora volt, ami lángra lobbantotta képzeletében a kérdést, hogy tulajdonképpen miért és hogyan is válik az ember felnõtté. Barrie 1860-ban egy szövõmunkás fiaként látta meg a napvilágot Skóciában. Életre szólóan megrázó eseménye volt életének, amikor hat éves korában tragikus veszteség érte a családot: Barrie ragyogóan tehetséges bátyja, David, 13 évesen meghalt egy sí balesetben. Hogy vigasztalást nyújtson fájdalom sújtotta édesanyjának, Barrie megpróbálta betölteni a David után maradt ûrt, átvenni bátyja helyét, még úgy is, hogy utánozta David testtartását, fütyörészését - sõt, hátborzongató módon bátyja ruháit viselte. Figyelemreméltó, hogy a kistermetû Barrie azt állította, hogy mihelyt elérte azt az életkort, amilyen idõs a bátyja volt, amikor meghalt, õ maga is megállt a növekedésben.
És tényleg úgy tûnik, hogy Barrie egész életében megrekedt valahol a gyermekkor és felnõttkor közötti senkiföldjén. Még megjelenésében is vékony volt és kisfiús, suttogóan halk, fiatalos hanggal. Mindazonáltal egészen addig, amíg meg nem írta a Pán Pétert, Barrie-t teljesen és tökéletesen felnõtt szerzõnek tartották, aki csípõsen szatirikus hangvételérõl és az osztálykülönbségektõl szétszabdalt társadalomra vonatkozó éles megfigyeléseirõl volt híres. Olyan híres írók, mint Rudyard Kipling, Thomas Hardy, H. G. Wells és Robert Louis Stevenson, ünnepelt körének tagjaként, ez a gyermekes kinézésû férfi korának egyik vezetõ intellektusa volt. Õ volt nemzedékének legsikeresebb és leggazdagabb színpadi szerzõje is, akinek több mint 40 színdarabját - köztük sok óriás sikert aratott London színpadain - továbbá hat regényét, hét dokumentum jellegû, nem-fikció mûvét és számos gyûjteményes kötetét adták ki.
Nem nagyon kétséges, hogy Barrie jobban érezte magát a gyermekek között, mint felnõttek társaságában, és a mi poszt-freud-i korunkban a gyermekek iránti érdeklõdését esetenként félremagyarázták. Mindazonáltal Michael Emrys, a J. M. Barrie Társaság elnöke kijelenti: "Történészek és J. M. Barrie életrajzírói is egyetértenek abban, hogy soha semmi helytelen nem történt." Andrew Birkin, Barrie elsõ életrajzírója (J. M. Barrie and The Lost Boys) úgy gondolja, hogy Barrie és a Llewelyn Davies fiúk közötti kapcsolat abból fakadt, hogy Barrie-nek az volt a vágya, hogy igaz apa-figura legyen a fiúk számára, és hogy elnyerje Sylvia szerelmét.
Ezeknek a kérdéseknek a legmeggyõzõbb elvetését, a gyanú egyértelmû tagadását az öt Llewelyn Davies fiú közül a legfiatalabb, Nico Davies szolgáltatta, aki végül Barrie-vel élt és apjának tekintette õt. Ahogy Andrew Birkin rámutat a Barrie életérõl írt életrajzi könyvében, Nico teljesen egyértelmûen és nyíltan beszélt a kérdésrõl: "Ha csak a legcsekélyebb mértékben is lettek volna ilyenfajta vonzódásnak jelei, én tudtam volna róla. Barrie egy ártatlan szent volt - ezért tudta megírni a Peter Pan-t."
J. M. Barrie 1937. júniusában, 77 éves korában hunyt el, de Pán Péter soha nem öregedett meg. Miután számos film, televíziós mini-sorozat és egy Broadway musical ihletõje volt - és akkor még nem említettük sok-sok fiatal bimbózó képzeletét, amit ez a mese inspirált - a Peter Pan történet a XXI. században a szeretett mûvek sorába tartozik.
A LLEWELYN DAVIES CSALÁD
J. M. Barrie a Porthos nevû bernáthegyi kutyájával tett napi sétája közben találkozott elõször a Llewelyn Davies gyerekekkel, a londoni Kensington Gardens parkban, ahová a gyerekek nevelõnõjük, Nancy Hodgson felügyelete alatt érkeztek. Amikor Barrie megismerte õket, még csak három Llewelyn Davies fiú létezett: George (5 éves), Jack (4 éves) és Peter (1 éves). A két legfiatalabb fiú, Michael és Nico késõbb született.
Habár Barrie-nek sok barátja volt a parkban, ezek a kisfiúk lettek messze a legkedvesebb játszópajtásai, mint ahogy õ is az lett a fiúknak. Hogy a nevetés és csodálkozás öröme egyetlen percre se hagyja el õket, Barrie csodás mutatványokat, trükköket mutatott be nekik: a fülét és a szemöldökét mozgatta, Porthos kutyáját jelmezbe öltöztette a kedvükért. Bonyolult, képzeletszülte történeteket kezdett mesélni a gyerekeknek, amelyekben titokzatos szigetek, indiánok és kalózok, meg tündérek szerepeltek, és ezek a történetek annyira elbûvölték, magukkal ragadták a gyerekeket, hogy végül arra inspirálták Barrie-t, hogy valami olyasmit írjon, amit azelõtt sosem írt.
Barrie már összebarátkozott a Llewelyn Davies gyerekekkel, amikor egy szilveszteri bálon megismerte az édesanyjukat is. Az asszony azonnal elbûvölte õt. A rendkívül szeretetreméltónak leírt, ragyogó Sylvia du Maurier az ismert mûvész és regényíró George du Maurier és az arisztokratikus örökösnõ, Emma du Maurier (a filmben Julie Christie alakításában láthatjuk) lánya volt. Kiterjedt rokonsága azok közé a családok közé tartozott Londonban, amelyek a legjobb társadalmi összeköttetésekkel és mûvészi kapcsolatokkal rendelkeztek. Barrie, röviddel azután hogy egy vacsorán találkoztak, így írt Sylviáról: "Õ a leggyönyörûbb teremtmény, akit valaha láttam."
Ekkoriban Sylvia Arthur Llewelyn Davies ügyvéd felesége volt. A bevett illemszabályok merész megszegésével azonban Sylvia az otthonában látta vendégül Barrie-t. Gyakori vendége lett a családnak, és nem törõdve a látszattal, ünnepnapokon is velük utazott, velük mutatkozott. Barrie annyira szoros kapcsolatba került a fiúkkal, annyira részt vett az életükben, hogy még az iskoláztatásuk költségeit is õ fedezte. S mindennek a csúcspontja volt, amikor együtt töltötték a nyarat Barrie vidéki házában a Black Lake mellett, és itt történt, hogy Barrie és a fiúk eljátszották részletesen kigondolt kalóz kalandjaikat, amit aztán Barrie késõbb az élete fénypontjának nevezett.
Barátságuk korai szakaszában Barrie Peter Pan-rõl kezdett mesélni a fiúknak, errõl a pajkos és titokzatos "örök gyermek"-rõl, akit mindazokból a tulajdonságokból összegyúrva teremtett meg, amelyeket a legjobban csodált a fiúkban: spontán örülni tudásuk, soha véget nem érõ érzékük a játékhoz, és csintalan szabadságuk.
Mindeközben Barrie felesége, Mary, aki a férjének egy másik asszony gyerekei iránt érzett nyilvánvaló, de felfoghatatlan szeretete által elárultnak és megcsaltnak érzi magát, viszonyt kezdett Gilbert Cannannel, a férje egyik író barátjával, majd 1909-ben el is vált Barrie-tõl, hogy hozzámehessen Cannanhez.
Az egész idõ alatt a Llewelyn Davies gyerekeknek Nancy, a szigorú, de õket nagyon szeretõ nevelõnõ is gondját viselte, aki szintén megihlette Barrie-t: az õ alakjáról mintázta Nana, a kutya/házvezetõnõ figuráját, aki a Pán Péter-ben vigyázó szemmel õrködik a Darling gyerekek biztonsága felett.
Habár Barrie Pán Péter címû darabját elõször 1904-ben mutatták be, a Llewelyn Davies fiúk nagy örömére, az elkövetkezõ évek során, amikor a Llewelyn Davies családot számos tragédia érte, Barrie folyamatosan átírta és bõvítette a történetet.
Elõször a fiúk apja, Arthur halt meg 1907-ben, a rákkal folytatott keserves küzdelem után, ami az egész családot mélységes gyászba döntötte. Habár Arthur eleinte gyanakodott Barrie-re, a két férfi végül szoros barátságba került, és Barrie minden napját Arthur betegágya mellett töltötte, vigaszt nyújtva a gyerekeknek és Sylviának. Ekkor kezdte a családot nagymértékben anyagilag is támogatni.
Van néhány jel, ami arra mutat, hogy Arthur halála után Barrie feleségül akarta venni Sylviát - talán egészen odáig ment, hogy eljegyzési gyûrût is vett - de hát akkor már Sylviát is megtámadta a rák, amit titokban tartott a fiúk elõl, hogy ne okozzon nekik újabb fájdalmat.
Sylvia 1910-ben halt meg, hat évvel a Pán Péter bemutatója után, de azt mondják, hogy Barrie a színdarab "Peter and Wendy" címû regény-változatán dolgozott, - ami rávilágít arra a szívszorító választásra, ami elõtt állt, a választásra a világias idõ és a Wendy által kért idõtlenség között -a halálba hervadó Sylvia ágya mellett. Barrie számára semmi sem lehetett elkeserítõbb, mint fogadott családjának széthullása.
Miután Sylvia meghalt, Barrie lett az akkor héttõl tizenhét évesig életkorú Llewelyn Davies fiúk nem hivatalos gyámja. Habár nagyon bõkezûen gondoskodott róluk, és elhalmozta õket figyelmével, életüket felnõttként is tragédiák rázták meg. George az I. világháború lövészárkaiban lelte halálát; Michael, aki író akart lenni, Oxfordban tanult, amikor 20 évesen vízbe fulladt, Peter pedig 63 éves korában, sok évvel Barrie halála után, öngyilkosságot követett el. Ma már egyikük sem él.
"time is not money"
