információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
May és Toots, a hatvanas éveikben lévõ házaspár vonattal délre utaznak, hogy meglátogassák Londonban élõ gyermekeiket és unokáikat. Azonnal szembesülnek a városi élet rohanó tempójával, s a nagyvárosi káosz visszatükrözõdését tapasztalják gyermekeik életében is: fiuk, Bobby egyfolytában mobiltelefonján lóg és aktuális találkozóit szervezi; menyük, Helen sietve kiosztja a dajkát, mielõtt nemrégiben megnyitott butikjába viharozna, ahol luxus kötöttárut ad el illusztris vevõköre számára. Az unokák saját magukkal vannak elfoglalva, közönyösen viselkednek az õket meglátogató idõs jövevényekkel. A notting hill-i családban mindennapos felfordulás mellett még ott van az építkezés is, Darrennel, a különös építõmunkással.
Toots-nak és May-nek van egy lánya is, Paula, egy egyedülálló anya, aki kétségbeesetten küzd azért, hogy némi idõt szakítson saját magára és szépírói alkotómunkájára. Az õ lakása szintén felújítás alatt áll, bár az építõmunkás kétségkívül több energiát szentel megrendelõjére, mint a vendégszoba rendbetételére.
Egy családi vacsora után Paula lakásán Toots nem tud elaludni. Azon viccelõdik, hogy valószínûleg a lánya fõztje az oka. Toots még aznap éjszaka szívinfarktusban meghal a korházban.
Bobby visszaviszi anyját Északra, aki belépvén az üres házba rájön, hogy nem tud ott élni többé. Elmondja fiának, nem akar magányos és haszontalan öregasszony lenni, mint szomszédjai. Menye leplezetlen elégedetlensége ellenére May visszatér Londonba. Fültanúja Bobby és Helen fojtott hangú vitájának. Bejelenti, sétálni megy, hogy kissé "felvidítsa magát", végül azonban teljesen eltéved. Járókelõket szólít le, de senki nem tudja megmondani neki a fia házához visszavezetõ utat. Végül May a nagy riadalomban Paula lánya lakásánál találja magát.
Paula azzal vigasztalja anyját, hogy ott kell élnie, ahol szükség van rá. Paula azt szeretné, ha anyja vigyázna fiára, Jackre. Aznap éjszaka May szeretkezés hangjaira ébred fel, majd veszekedést hall. Az ablakból látja, hogy lánya szeretõje elmegy a házból. Darren az. May nyugtatgatja Paulát: úgy gondolja, lánya jobbat is találhat magának.
Paula lakásán Jack elmondja Maynek, hogy anyja kezelésre jár. Paula gyötrõdik élete megannyi igazságtalansága miatt, és irigykedve tekint May gondtalan háziasszonyi életére. May elmondja Paulának, hogy házassága boldogtalan volt, de Paulát ez nem érdekli. Megkéri anyját, segítsen neki, és különösen, hogy segítse õt a Darrennel való kapcsolatában.
May végül találkozik Darrennel, és megkérdi tõle, mit akar a lányától. Belátja, hogy az ember, ahogy öregszik, egyre kevésbé tart bizonyos dolgoktól.
Aznap este May és Paula Darrenrõl beszélgetnek. May változatlanul kételkedik benne, hogy lányának komoly jövõje lehetne a férfival. Paula végül bevallja, hogy azóta próbál szakítani Darennel, amióta megismerkedtek. Elhatározza, másnap mindent elmond Darennek.
May egy kávéházban ül egy croissant és egy kávé felett. Az az ötlete támad, hogy visz egy croissant-t Darrennek, aki épp Bobby-nál és Helennél dolgozik az üvegházban. Darrent meghatja a kedves gesztus, szünetet tart és közben beszélgetnek. Élvezik egymás társaságát, és a férfi meghívja May-t ebédelni aznap délutánra. Együtt ebédelnek, aztán megnézik a Hogarth emlékhelyet, majd a folyó mentén sétálnak. May megbotlik, Darren elkapja és megcsókolják egymást. May zavartan mentegetõzik: soha nem szokott ebédidõben inni.
Paula lakására visszatérve May új ruhákat próbál fel. Megkérdezi lányától, szakított-e Darrennel, de közben Paula meggondolta magát. Arról érdeklõdik, mit gondolt anyja Darren iránta érzett érzelmeirõl. Paula elviszi magával anyját az irodalmi klubba. A jelenlévõk körben ülnek és Bruce-ra, egy idõsebb emberre figyelnek, aki saját írásából olvas fel. Mindenkinek írnia kell valamirõl. May személyes hangvételû írásban vall sikertelenségérõl, mint feleség és anya. Bruce áradozva dicséri Mayt. Paula bíztatja anyját, hogy találkozzon a férfival. May megnéz egy szoborkiállítást a Tate Modernben, ahol lenyûgözi egy gyönyörû, meztelen fiatal férfit ábrázoló aranyszobor.
Ajándékot vesz Darrennek, egy albumot régi mesterek rajzaival. Miközben Darren az üvegházban dolgozik, May vázlatokat készít a férfirõl és beszélgetnek. Megkéri a férfit, vigye fel õt az emeletre. Darren felviszi Mayt és szeretkeznek. A nõ bevallja, nem gondolta volna, hogy valah még bárki is hozzáérne, talán a sírásót leszámítva.
Miközben May Paula lakásán a padlót súrolja, lánya megkérdezi, mit mondott neki Darren a kapcsolatukról. May meglepõdik, majd megkérdi Paulától, biztosan szakított-e a férfival. Paula ráripakodik anyjára, majd az ajtóhoz megy üdvözölni Darrent. Leülnek, és egy kínos hangulatú vacsora után Paula azt javasolja anyjának, ideje lefeküdnie. May ehelyett azt válaszolja, inkább elmenne hazulról. Darren is távozik.
May a London Eye Óriáskeréken ül, és arra gondol, mennyire felkavarta életét Darren.
Mikor a következõ reggel visszatér Bobby és Helen házába, újból megkéri Darrent, hogy vigye õt fel magával. Szenvedélyesen szeretkeznek. Ezt követõen pénzt ajánl fel a férfinak, valamint megpróbálja rávenni, hogy utazzanak el együtt.
Paula meglátogatja bátyját. Bobby pénzügyi nehézségeirõl beszélgetnek, mikor Paula véletlenül kinyit egy asztalon heverõ mappát. A mappában May rajzai vannak Darrenrõl, néhány közülük erotikus jellegû. May gyerekeit undor és felháborodás tölti el. "Viszonya van vele!" - sikoltozza Paula.
Paula lakásán tapintható a feszültség anya és lánya között, de Paula nem szembesíti anyját gyanújával.
Darren, Paula, Bruce és May egy folyóparti pubban ülnek. Darren izgatottan, May nyugtalanul, Paula diadalmasan, Bruce pedig hanyagul viselkedik. Paula bejelenti, hogy összeköltöznek Darrennel, valamint elárulja, hogy bátyja eladja a házat. Darren sértve érzi magát és dühös, hogy Bobby anélkül döntött így, hogy azt neki elmondta volna. A társaság a Sohoba megy, ahol Paula kihívóan megcsókolja Darrent, s közben mereven anyját bámulja. May magában elkószál, és végül a Piccadilly Circus-on köt ki, az Eros szökõkút szélén üldögélve. Itt talál rá Bruce, aki hazaviszi magával az ágyába. Miután a férfi elaludt, May eloson.
Nehezen veszi rá lányát, hogy ajtót nyisson neki. Aztán nem tud elaludni. Lángokat lát a hátsó kertbõl, kimegy, és ott találja Paulát, kéziratait égetve. Paula azt bizonygatja, hogy õ csak azt teszi, amit anyja kívánt: ezentúl nem fecsérli idejét írásra.
Bobby azt javasolja, hogy anyja kezeltesse magát. Elküldi Darrent és Mayt. May megpróbál beszélni Darrennel, de õ egész reggel indulatosan és durván viselkedik vele, noha a nõ gyengédségre vágyna. A férfi számon kéri May ígéretét, de csak gúnyolódik a nõn, mikor az felajánlja, hogy repülõjegyet vesz neki, hogy együtt elutazzanak. Darren azon dühöng, hogy a nõk - különösen May és lánya - mindig csak kihasználták. Dühében elkezdi szétverni az üvegházat.
Paula nekitámad anyjának a Darrennel való viszonya miatt. May megkérdezi lányától, mit tehetne érte, hogy jobban érezze magát. Paula azt válaszolja, meg szeretné ütni õt.
Helen egy ingatlanügynököt vezet körbe a házban, közben Darren az üvegházat javítja. Belép May és Paula. Maynek friss ütésnyom van az arcán. Bejelenti, hogy hazamegy. Miközben elmegy, a ház minden lakója egyenként felnéz rá és zavartan búcsút int neki.
May vonattal visszautazik vidékre. Összecsomagol, magához veszi útlevelét és repülõjegyét, majd az ajtót becsukva maga mögött elmegy.
A film születésérõl
"A film ötletét az anyák és lányok, szülõk és gyerekek kapcsolata, a múlthoz fûzõdõ eltérõ viszonyuk adta" - mondja a forgatókönyvíró, Hanif Kureishi. "Azon gondolkodtam, hogy például egy lány hogyan beszélgethet az anyjával olyan dolgokról, amelyet az nem akar bevallani. Az embernek eszébe jut egy ötlet, majd egy egész drámát alakít ki belõle."
"A történet nagyon hatásos, több szempontból is" - mondja a rendezõ, Roger Michell. "Egyrészt bemutatja, hogyan mûködik manapság egy család. A filmben a nagymama eljön Londonba felnõtt gyermekeit meglátogatni, akik nem csak hogy elköltöztek otthonról, de társadalmi státuszuk is megváltozott, a középosztály tagjaivá váltak. Bemutatja azt is, hogyan esnek szét a családok a siker utáni vágy nyomása alatt vagy éppen a kudarcok miatt, hogyan kódolódik a családokban az a kártékony vírushoz hasonlítható rendellenesség, amely elkerülhetetlenül öröklõdik generációról generációra."
"Soha nem tudom megmondani, miért éppen azt a témát választottam, amirõl írtam. Szerintem minél inkább ösztönösen dolgozik az ember, az eredmény annál jobb lesz. A cselekmény a tudatalattiban van, nem pedig a tudatban" - mondja Kureishi. "Az író mindig emberi válsághelyzetek után kutat, olyan pillanatok után, amikor az embernek a mélyponton végig kell gondolnia, kicsoda õ valójában, kivel szeretne élni, vagy hogy kit szeretne kizárni életébõl. A filmben férje halála után May visszamegy otthonába, és azt mondja fiának "nem tudok többé itt élni". Az ember abban a pillanatban rájön, hogy választás elõtt áll: vagy marad, és beleül egy székbe, ahol ott marad a következõ húsz évre, mint mindenki más, vagy pedig némi erõfeszítés árán új életet kezd, melyben helyet kaphatnak az ismeretlen élvezetek felfedezései és egyéb jó dolgok is."
"May alakjában egy olyan asszonyt láttam, aki a fél életét anélkül élte le, hogy azt egyáltalán észrevette volna" - mondja Anne Reid, a szereplõt alakító színésznõ. "May fiatalon lehorgonyzott valami mellett, mint mindenki az õ generációjában. De miután férje meghal, hirtelen magára talál, és egyre inkább rájön, ki is õ valójában. Az ember teljesen elmerülhet egy házasságban, élete merõ szokássá válhat. Nem igazán tudja, ki is õ valójában, míg nem hirtelen vége nem lesz az egésznek, és akkor rájön, hogy korábbi énje csak egy árnyék volt: csak azt tette, amit környezete elvárt tõle, nem maga volt ura cselekedeteinek."
"Számomra úgy tûnik, hogy a fiatal nõk csaknem megvetik Mayt a filmben" - mondja Daniel Craig, aki Darren szerepét alakítja. "Az õ személye számukra olyasvalamit képvisel, ami már szinte alig létezik: egy nõ, aki férjével éli le életét, gondoskodik róla és eljátssza a szeretõ családanya szerepét. Valahogy úgy gondolják, May semmit sem tett egész életében, ezért egyáltalán nem is tisztelik õt."
Kureishi Londonba helyezte történetét: "Láttam a történet elejét - a házaspárt a vonaton utazva, az idõsek és fiatalok, a vidék és a belváros közti kontrasztot. Éreztem a város rohanó, õrült tempóját és a gyerekek közönyösségét az idõs emberek iránt."
"Az egyik legkorábbi döntés, amelyet meghoztunk az volt, hogy a város egy meghatározott kisebb területén forgatunk, így a film legnagyobb része Nyugat-Londonban, a Shepherd’s Bush Green egy mérföldes körzetén belül játszódik" - mondja Kevin Loader producer. "Ez alól néhány kivétel van csupán, azon jelenetek, mikor May nagyobb sétákat tesz: például amikor elmegy a London Eye Óriáskerékhez, vagy megnézi a csodálatos Tate Modern Galériát. Mivel kis stábunk volt, és elég talpraesettek is voltunk, viszonylag egyszerûen beszereztük a szükséges forgatási engedélyeket ezeken a helyszíneken. A filmet természetes körülmények között forgattuk, végig elegendõ fény állt rendelkezésünkre, és ezzel Roger és Alwin olyan érdekes mûvészi hatást értek el, amely tökéletesen illik a film emocionális cselekményének hangulatához."
"A vidéki jelenet nem útirajzként, vagy háttérként került a filmbe, hanem azért, hogy érzékeltesse a karakter kétségbeesettségét és magányosságát" mondja Nic Gaster vágó. "Ez a hatás elég nehezen volt elérhetõ, mivel a jelenetnek önmagában nincs drámai szerkezete, de a vidéki felvételek érzékeltetik a szereplõ belsõ nyugtalanságát, a May fejében lezajlódó "utazást". Bár a helyszínek és az emberek felismerhetõk, úgy gondolom, a filmet bármely nagy nyugati városban leforgathattuk volna."
Roger Michell egyetért ezzel: "Az emberek általában azt gondolják, hogy London az, ami a legrosszabbat kihozza az emberekbõl, de biztos vagyok benne, hogy ezek a rettenetes dolgok bárhol másutt is megtörténhetnek. Nemrégiben a világszerte nyugodt, csendes fõváros hírében álló Oslóban jártam, de a mélyben, a felszín alatt bizonyosan ott is megtörténhet ilyesmi. Ezért lehet, hogy a higgadt skandináv országok olyan "brutális" írókat termeltek ki, mint például Ibsen, aki pontosan ehhez hasonló témákkal foglalkozott: erõszak a családokon és a családokon belül."
"Harminc évig távol éltem Londontól, nagyot változott a város azóta" - mondja Anne Reid. "Mivel mindenért hatalmas küzdelem folyik, az emberek elveszítik az élet apró értékeinek észlelésére szolgáló képességüket. Az embereknek nincs idejük egymásra, és ennek valószínûleg hatása van az emberi kapcsolatokra is. May gyermekeinek nyilvánvalóan nincs idejük anyjukra. Közönyös embereknek tûnnek, de valójában May sem volt jó anya, õ tette gyermekeit ilyenné."
"Az anya rájön, hogy férje elvesztése kizökkentette életét addigi stabil menetébõl" - magyarázza Kureishi. "Férje meghalt, õ pedig Londonban van, ahol széles lehetõségek nyílnak számára. May fellázad és a múlt ellen fordul: saját szexualitása, saját örömei egyre inkább értékként kezdenek megjelenni számára. Minidig érdekelt az a téma, hogy a szexualitás mennyire fel tudja forgatni egy ember életét."
Arra a kérdésre, hogy elsõ olvasásra mennyire találta megbotránkoztatónak a forgatókönyvet, Michell nevetve a következõket válaszolta: "Azt gondoltam, hogy gyalázatos, egyszerûen felháborító... Nem, egyáltalán nem találtam megbotránkoztatónak. A film az emberi természet egy váratlan oldalának lenyûgözõ ábrázolása, valami olyasminek, amit sem regényben, sem más mûfajban nem szokás tárgyalni: az ember, és különösen a nõk szexuális energiája hatvan éves kor felett sem huny ki teljesen.
"Megdöbbentõ" - mondja Kureishi. "Megdöbbentõ abban az értelemben, hogy az ember ilyesmirõl általában nem gondolkodik. Érdekes megvizsgálni annak okát, hogy miért nem foglakozunk ezzel a kérdéssel. Pedig úgy gondolom, igenis foglalkoznunk kellene vele. A hatvanas évek generációja, vagyis az elsõ generáció, amely a szexualitást már nyíltan kezelte hamarosan May korában lesz. Ez amolyan furcsa, viktoriánus dolog, más kultúrák, például a görögök egyáltalán nem kezelték tabuként az idõskori szexet. Érdemes ezen elgondolkodnunk."
Daniel Craig egyetért ezzel: "Azt, hogy valaki idõskorában is teljes életet tud élni nem szokás túl gyakran vizsgálni. Úgy gondoljuk, hogy az ember, miután megöregszik, nem mûködik már többé, sem szexuális, sem pedig egyéb értelemben. Persze tisztában vagyok vele - mindnyájan tudjuk -, hogy ez ostobaság, de a valóság teljesen más, mint a mozivászon."
Roger Michell ehhez hozzáteszi: "Mindenki csak azt tudja elképzelni, ha idõs férfiak vannak fiatalabb nõkkel, valami oknál fogva az idõsebb nõk számára méltatlannak tartunk bármiféle szexualitást. Mintha a nõi nem különlegesebb volna ebbõl a szempontból. Szerintem ez helytelen gondolkodás. Nem szabadna ezt a jelenséget kulturálisan eleve elfogadhatatlannak, kínosnak tartanunk. Persze nem szabad a dolog körül túl nagy hûhót csapnunk, de nem helyes az a tabu jelleg sem, ami a kérdést körülveszi. Azt hiszem, a dolog összefüggésben van a Darwini evolúciós szemlélettel: ha az ember már túl van a gyermekvállalás korán, akkor mi értelme a szexnek? Miért nem foglalkozik - mondjuk - kizárólag csak vasalással?
"Azt hiszem, ez Isten apró tréfája velünk" - mondja Anne Reid. "Isten elveszi az ember hallását, kissé rövidlátóvá tesz, a térdek ropognak, a hát már fáj, de a szexuális vágy még nem lankad. Azt hiszem, ez egy kegyetlen tréfa. Sok asszonnyal beszéltem, aki ugyanígy érez. Amikor kislány voltam azt gondoltam, hogy mire hatvan éves leszek, készen állok majd az öregkorra. De ez nem így van. Nem bizony. Nincs szándékomban láthatatlanná válni az öregség eljövetelével. Tudja, a színészeknél ez teljesen másképp van. Egészen addig, míg emlékezni tudsz a szerepedre, és nem esel át a bútorokon, van lehetõséged. Mindenki másnak vissza kell vonulnia. Mindenki más visszavonul a hivatásától, de a színészek számára mindig akad lehetõség: igen, mi vagyunk azok, akik utoljára nevetnek."
"Megnéztem a "The York Realist" c. darabot a Royal Courtban" - mondja Michell. "Korábban csak a televízióban láttam Anne Reid-et, jó, bár jellegtelen szerepekben, pl. a "Dinnerladies" c. vígjátékban. Semmi sem utalt rá, hogy õ lenne az ideális jelölt az anya szerepére. De néha az ember csak egyszerûen megérzi, hirtelen leesik neki, hogy õ az az ember, akit keres. Mikor kinyitotta a száját és elkezdett valamirõl panaszkodni, egybõl rájöttünk: "Igen, Anne a mi emberünk". Hihetetlen kettõsség jellemzi: egyszerre néz ki 23-nak és 63-nak, szigorúnak és ugyanakkor rendkívül kedvesnek és szívélyesnek. Meglehetõsen erõs, hideg típus, ugyanakkor nagyon érzékeny is. Annyira érdekes, annyira kedves személyiség!"
"Végigmentünk egy hosszú listán, tele híresnél híresebb színésznõkkel" - mondja Kevin Loader, a producer. "A végén az döntötte el, hogy õ kapja May szerepét, hogy mindenképpen olyasvalakit kerestünk, aki után nem feltétlenül fordulnak meg a férfiak az utcán. Tudtuk, hogy a szerephez nem egy hajdani szex-szimbólumra van szükségünk, mivel ezzel pontosan a történet lényegét tettük volna tönkre. A film egy ember meglepõen összetett legbensõbb énjének feltárásáról szól - valakirõl, aki abszolút átlagos, aki bármelyikünk nagymamája is lehetne."
"Ahogy az ember egyre öregebb lesz, a kor vagy az idõ az egyik legfontosabb szemponttá válik számára. Mindnyájunknak foglalkoznunk kell ezzel egyszer. Az írásaim mindig olyan dolgokból születnek, amelyek éppen foglalkoztatnak. Ugyanakkor nehéz lenne pontosan megmondani, miért foglalkoztat egy-egy téma, vagy hogy mit is akarok vele pontosan közölni" - mondja Kureishi. "Amikor az "Én szép kis mosodám"-at írtam és a két fiú csókolózni kezdett, nagyon megdöbbentem, és arra gondoltam, ha engem megdöbbentett, akkor másokat is sokkolni fog. Bár nem is igazán tudtam, hogy ez a két fickó miért smárol egymással, és hogy miért jó ez a filmben. Azt sem tudtam igazán, miért fontos, hogy az öreg nõ szexuális kapcsolatra talál, de bizonyos szempontból ez egyszerû: azért, mert ez egyfajta reményt ad neki, egyfajta új életet."
"Hanif-nak sok keserédes írása van, és ha valaki megnézi legutóbbi novelláit, sok az "ANYA ÉS A SZERELEM"-hez hasonlót fog találni köztük. Írásai humorosak, kegyetlenek, az élet ellentmondásosságaival foglalkoznak, alkalmasak az abszurditás bemutatására és az emberi nélkülözés finom ábrázolására egyaránt" - mondja a producer Kevin Loader. "Mióta tíz éve elõször dolgoztam vele, igazi érett íróvá vált. Mai írásai megfontoltabbak, karakterei megformálásában emberibb, megértõbb. Rendkívül különös számomra, hogy jóllehet Hanif nem nõkrõl szóló írásaival vált híressé, most hirtelen itt egy film, amely nagyrészt egy anya és lánya kapcsolatáról szól. Szerintem rendkívüli dolog, hogy képes ilyesmire. Amikor megkérdeztem õt errõl, csak annyit mondott: "Tudod, már elég régóta járok kezelésre ahhoz, hogy tudjam, hogyan kell nõkrõl írni." Nem tudom, ez igaz volt-e, vagy csak amolyan Hanif-féle megjegyzés. Mindenesetre úgy gondolom, ebben a filmben megtalálható mind a páratlan, csakis Kureishire jellemzõ komplex valóságábrázolás, mind pedig az emberi kapcsolatokra ható abszurditásokat érzékeltetõ humoros látásmód.
"Azt hiszem, egy, a többinél sokkal érettebb film megalkotására törekedtünk: idõs emberekkel, igazi történet játszódik a filmvásznon" - mondja Kureishi. "A mozinak - legalábbis valamilyen mértékben - olyan közegnek kell lennie, amelyben komoly dolgokról lehet gondolkozni és beszélni."
"time is not money"
