információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
AZ ALKOTÓ ÉLETRAJZA
Patrice Leconte
Rendezõ
Patrice Leconte 1967-ben kezdi meg tanulmányait az IDHEC filmmûvészeti iskolában, ahol több rövidfilmet is készít, ám eklektikus érdeklõdése folytán ekkoriban még képregényekkel is foglalkozik.
1978-tól kezdve vígjátékok rendezésébe kezd, amelyek Franciaországban hatalmas sikereket aratnak.
1984-ben új korszaka kezdõdik, amikor bensõségesebb filmeket forgat, ám mindig kész arra, hogy stílust váltson. 1991-ben készített Rizsporos intrikák címû filmje, amellett, hogy hatalmas közönségsikert arat, egy a Legjobb külföldi filmnek szóló Oscar-jelölést is hoz számára.
Leconte egy-egy új filmjének bemutatója már régóta eseményszámba megy. Különösen így volt ez 1997-ben, amikor, a Borsalino óta elõször, a francia film legnagyobb sztárjait: Alain Delont és Jean-Paul Belmondo-t szerepeltette együtt Két apának mennyi a fele címû filmjében, majd egy évvel késõbb a Lány a hídon címû filmben Vanessa Paradis és Daniel Auteuil játszanak együtt.
Ezután újabb kanyar következik a mûvészi pályán: a Dogora. Ezzel a filmmel, amelyet Etienne Perruchon szimfóniája kísér, Patrice Leconte a filmezés egy újfajta megközelítésével teszi próbára magát. Ezt követõen Leconte ismét visszatér a komédiák világába.
PATRICE LECONTE GONDOLATAI A FILMRÕL
A találkozás
Minden 2002-ben kezdõdött. Az Odeon Színházban voltam, hogy megnézzem Büchner Leonce és Léna címû darabjának egy elõadását. A nézõ szokásos örömein túl megkapott a rendkívül szép színpadi zene, melynek szerzõje, egy bizonyos Étienne Perruchon, addig teljesen ismeretlen volt számomra.
Az elõadás után a színfalak mögött összetalálkozom vele. Megvallom neki lelkesedésemet, örömömet. Azonnal szimpátia ébred közöttünk, és megígéri, hogy elküldi nekem néhány felvételét.
Néhány nappal késõbb több CD-t kapok. Az egyik közülük rabul ejt. Amikor azt mondom "rabul ejt", azt a szó szoros értelmében gondolom. Képtelen vagyok bármi mást tenni, mint hallgatni, magával ragad egy zene, amely lendületes, melankolikus, gyerekes, viharos, megható, az elsõ hangtól az utolsóig. Ennek a zenei szvitnek Dogora a címe, és akkor még mindössze 25 percig tart.
A szikra
2002 decemberében életemben elõször elutazom Kambodzsába, hogy meglátogassam öt éve ott dolgozó öcsémet. Ez az ország megérkezésem pillanatától kezdve felkavar. Soha nem éltem át hasonló érzéseket. Nem az európai városlakó érzelmeirõl beszélek, akit sajnálkozással tölt el a helyiek életmódja. Nem. Ezek soha nem látott, grafikus, bensõségesen emberi érzések, mintha minden arc, minden testtartás, minden pillantás egy himnusz lenne az élethez.
Innentõl fogva az élet apró nyomorúságai, amelyeket oly gyakran hagyunk eluralkodni magunkon, nevetségesnek, abszurdnak tûnnek. Kinyitni a szememet, körülnézni magam körül, Kambodzsában mindez új értelmet nyer számomra. Egymást érik a képek és mindegyik egy újabb lecke az életrõl. Soha még ennyit nem gyalogoltam, mint ebben az országban. Hosszú órákon át, kilométert kilométer után megtéve, egyetlen céllal: hogy feltöltõdjek képekkel.
A zenekar
Ellentétben azzal, amit sokan gondolni fognak, aki a filmen a zenekart dirigálja, nem Étienne Perruchon, hanem a bolgár karmester. Már azelõtt, hogy Szófiába mentem volna, eldöntöttem, azt szeretném, ha a film a zenekar képével kezdõdne és fejezõdne be. De a zenélõ emberek, az emelkedõ és süllyedõ vonók képe, ezt már annyiszor láttuk! Hogyan tudnám ezt eredetibb módon filmre vinni?
Ekkor jutott eszembe, hogy elmosódott képet készítsek. Beszéltem errõl operatõrömnek, Jean-Marie Dreujounak, akit azonnal magával ragadott az ötlet. Egy kicsit a minimalizmus felé mentünk el ezzel, amit tovább erõsít a fekete-fehér technika használata. A képnek ez az egyedisége céljaim szerint a zene hallgatására is jobban ráirányítja a figyelmet.
DOGORA
Zene és kép egyesítése
Ha voltak is olyan részei a zenének, amelyeket azonnal összekötöttem bizonyos emlékeimmel - tudtam például, hogy a 12. tétel, amely tele van játékos bájjal, tökéletes lesz annál a jelenetnél, amely egy csapat fiatal biciklis lányt ábrázol - más esetekben a zene kiválasztása nem volt elõre elhatározott, vagy nem úgy mûködött, ahogy elõre elképzeltem.
Ötvenöt órányi képet vettünk filmre. Visszatérésünk elõtt Joelle Hache, a vágó, leült az asztalhoz ezekkel a képekkel, olyan energiával és érzékenységgel, ami egyedül neki sajátja. Hallatlan munkát végzett, ami, mint már annyiszor, mélyen meghatott. A Dogora olyan film, amit végeredményben hárman készítettünk: Étienne Perruchon, Joelle Hache és jómagam.
Lucie-nek
Egyszer Wim Wenders, akitõl megkérdezték, miért készít filmeket, azt válaszolta: "Azért csinálok filmeket, hogy jobbá tegyem a Világot". És ez az egyetlen értelmes és reális válasz, ami e kérdésre adható. Tudatában vagyok annak, hogy a Dogorával egy militáns és humanista filmet készítettem.
Azért ragaszkodtam ahhoz, hogy a film elején ez szerepeljen: "Lucie-nek", mert õ az elsõ unokám. Néhány hónapja lettem nagyapa. Nem arról van szó, hogy neki ajánlom a filmet, de azt remélem, hogy késõbb, ha majd megnézi a Dogorát, meg fogja érteni, hogy a Világban máshol vannak gyerekek, akik erejük teljébõl küzdenek a túlélésért, és akiknek nincs olyan szerencséjük, mint neki, aki itt született.
Szabadság
Ez a film nem jelent egy új utat számomra. De nem is szeszélyrõl van szó. Tíz évvel ezelõtt biztos nem lett volna merszem megcsinálni.
Mivel ez kétségkívül nem megszokott élmény volt számomra, és mert ez a film valóban az lett, amit csinálni akartam, amikor kész lett, azt kérdeztem magamtól, vajon nem erre a filmemre vagyok-e a legbüszkébb. Bizonyosan ez a legösztönösebb, a szívdobbanáshoz legközelebb esõ, a legközvetlenebb, a legegyszerûbb. És talán ez hasonlít rám a legjobban, emberileg és érzelmileg egyaránt.
"time is not money"
