információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
A Ha te nem lennél (Rois et reine) meséje két párhuzamos szálon halad.
A film egyrészt Nora Cotterelle (Emanuelle Devos) története, az elegáns, gyönyörû nõé, aki egy mûvészeti galéria vezetõje, és aki éppen közelgõ esküvõjére készül, úgy tûnik, végre megtalálta a hozzá illõ férfit.
A másik szálon Ismael Vuillard (Mathieu Amalric), Nora egykori szeretõjének kálváriáját ismerhetjük meg, aki tévedésbõl a pszichiátriára kerül, ahonnan az õt kezelõ pszichiáternõ (Catherine Deneuve) segítségével próbál kiszabadulni.
A két szál a film közepe táján kapcsolódik össze, mikor Nora meglátogatja Ismaelt, és megkéri a férfit: fogadja örökbe fiát, Eliast, aki súlyos beteg nagyapjánál nevelkedik.
Majd a két történet újra szétválik, Norát követjük, akinek szembe kell néznie apja, az ünnepelt író haldoklásával, harcával rákbetegsége ellen.
Nora élete bár beteljesedni látszik, gyötrik az emlékek. Magányától eltompultan, a múlt rémségeitõl ostromlottan éli át újra fiatalságának megpróbáltatásait. Közben Ismael az örök vesztesek önironikus teatralitásával, mégis vidáman veszi tudomásul csõdjét, így keveredik egyik groteszk és komikus bonyodalomból a másikba.
E két ellentétes sors végül újra összekapcsolódik egy második, és egyben utolsó találkozásban: Ismael nem hajlandó örökbe fogadni Eliast. A férfi õszintén beismeri a gyermeknek, hogy semmit nem tehet érte. Élhetetlenségének ez a vallomása a legszebb, legõszintébb ajándék, amit a fiúnak adhat, mely egyben a film legmeghatóbb jelenete.
A történeten végighaladó kettõsség a két fõhõs életútja között tátongó, áthidalhatatlan különbséget mutatja. Nora, aki oly szabad és könnyed, ám emlékei fogságában vergõdik, és Ismael, aki a pszichiátria börtönében mégis saját belsõ szabadsága felé halad. Kettejük útjának metszéspontjában egy nagyon érzékeny probléma áll, amely búvópatakként szövi át az egész filmet, és összekapcsolja a két történetet: Elias, a kisfiú örökbefogadásának megoldhatatlan kérdése.
A rendezõ, Arnaud Desplechin vallomása
"A film felépítése egy határozott koncepció eredménye. Végigjárja azt az utat, ahogy Nora elmerül az emlékeiben. A forgatókönyv írása közben idõnként megrémültünk a nõ magányától és keménységétõl, mindig a frigid Marnie-ra (Hitchock: Marnie) gondoltam, a csodálatos Sharon Stone-ra a Casino-ból, vagy Gena Rowlandsre az Egy hatás alatt álló nõ-bõl. Három olyan nõ, akiknek az igazi arcát megismerni döbbenetes felismerés.
Ami Ismaelt illeti, õ már önmagában egy burleszk figura.
Roger Bohbottal egy célunk volt: a határozottság. Kit érdekel a melankólia és a diszkrét humor? Brutálisan tragikusak és brutálisan komikusak akartunk lenni. Remélem, sikerült kicsit felráznunk a nézõket."
A szereplõk
Emmanuelle DEVOS (Nora)
"Kicsit féltem Nora szerepétõl. Amikor Arnaud megkeresett vele, épp egy olyan életszakaszban voltam, amikor nem volt kedvem belemenni ilyen erõs fájdalomba, mint amit Nora él át. Egy rettenetesen magányos embert láttam benne. Nora egy sivatagban él, egyetlen nõ sincs körülötte, egyetlen barátnõ sem, még a testvére sem. Irigyeltem az Ismaelt alakító Mathieu Amalricot, az õ figurája annyira mókás! Nekem kellett képviselnem a drámai oldalt... úgyhogy leadtam a rendelést Arnaud-nál egy kicsit vidámabb figurára a következõ alkalomra. Aztán megértettem Nora igazságát: szeretni annyi, mint nem kérni. Mikor az orvos közli vele, hogy az apja, aki õt oly szenvedélyesen szerette, menthetetlen, egyszerûen csak ennyit mond: "ah, ez egy rettenetesen rossz hír!" De belül minden összeomlik, és ebben a pillanatban látható Nora szemében, hallható a hangjában, hogy valójában mennyire sebezhetõ.
Nora figurája a lelkiismeretfurdalás parabolája. Arnaud Desplechin minden bizonnyal Ibsen Nórájára utalva választotta ezt a nevet. Emlékszem egy estére, mikor Arnaud-val Polanski Egy tiszta nõ címû filmjét néztük, és a Nastassja Kinski által játszott szereplõre utalva azt mondta: "azért õ is tehet arról, hogy teherbe esett". Mintha a nõ magában hordozná a bûnt. Ez nem nõgyûlölet a részérõl, úgy gondolom inkább erõteljes vonzalom a közép-európai és északi irodalomhoz és filmmûvészethez, a protestantizmushoz. Ez Arnaud munkamódszere... bár én egyáltalán nem értem!
Nora talán azt hiszi, hogy balszerencsét hoz. Amiben viszont biztos vagyok az az, hogy Nóra klasszikus antik hõsnõ. Van egy "Kurázsi mama" oldala - így Brecht is megidéztetik. Derék, és megható, minden fanyarság nélkül. Küzd azért, hogy megházasodjon, hogy a fia felvehesse halott apja nevét. Mikor egyedül látjuk a gyerekkel a hivatalban, méltóságteljes, pedig igazából mélyen maga alatt van.
Arnaud filmjeiben mindig jelen van egy rejtett fonal, ez valójában egy szerelmes film, de felveti az tisztesség, az identitáskeresés, az apaság és az örökbefogadás témáját.
Nora viszonya apjával nagyon zaklatott, fél tõle. Az apja kétségbeesetten kapaszkodik belé, szeretné magával vinni a halálba, búcsúlevele is félelmetesen nyomasztó. A forgatókönyvet olvasva azt kérdeztem Arnaud-tól: "Hogy álljon talpra egy ilyen vallomás után?" Õ pedig azt válaszolta: "ez egy levél a szeretetrõl". Arnaud-nál mindig ez van. Ha egy figura azt mondja: gyûlöllek, az valójában annyit tesz: szeretlek. Ha pedig azt mondja, szeretlek, ott valami nagyon gyanús!
Apja haldoklása megingatja Nora keménységét, amit épp az õ hatására alakított ki magában, hiszen mindig azt tanította neki, hogy tanulja meg elrejteni az érzelmeit.
A felelõsségnek ez az értelmezése komoly belsõ fájdalmakhoz vezet Noránál, még ha ez a magatartás, az érzelmek elfojtása meg is menti õt attól a fajta elveszettségtõl az érzelmek sodrában, ami Ismael vagy a testvére sorsa lesz.
Ahhoz, hogy e viharok után megpihenhessen, Nora egy erõs, védelmezõ, biztonságot nyújtó férfit választ magának. Jean-Jacques szerelmes belé, Nora ezt nem viszonozza igazán, de legalább biztonságot nyújt számára a kapcsolat. Gyakori, hogy egy kimerítõ, szenvedélyes, õrült, viszony után az ember egy darabig egy "pihentetõbb" partnert választ. Tudja ugyan, hogy nem vele fogja leélni az életét, de hihetetlenül jót tesz egy kis nyugalom, míg újra megtanulhat másképp élni és másképp szeretni.
Ismaellel más a helyzet, vele valószínûleg õrülten szerették egymást. Nóra azt kéri tõle, hogy fogadja örökbe a fiát, és a férfinak igaza van, hogy ezt a kérést visszautasítja. Az epilógust olvasva, melyben Ismael elmagyarázza a kisfiúnak, miért nem fogadja örökbe, sírva fakadtam. Egy terjedelmes mitologikus történeten keresztül értékes fogódzókat ad a fiúnak, amik segíthetnek neki az életben, emberré, férfivá válni. Arra biztatja, folytasson párbeszédet a belsõ hangjával. Képesnek kéne lennünk arra - különösen az apáknak -, hogy ezt minden gyereknek elmondjuk.
Nagyon szerettem azt a jelenetet is a kórház kijáratánál, ahol Nora azt vágja Ismael fejéhez: "kívánom, hogy megfizess minden bûnödért, hogy zárjanak be, és soha többé ne engedjenek ki!" A maga módján azt mondja itt neki: zárj be engem is magaddal! Ezt a mondatot szerettem a legjobban játszani a filmben. Õk ketten már kétségkívül soha nem fognak együtt élni, de ez a Duchesse de Langeais-féle se veled se nélküled annyira szép!
Nagyon meghatott a film. Elõfordult, hogy könnyekben törtem ki a felvételek elõtt vagy után, mert közben leggyakrabban vissza kellett fognom az érzéseimet. Sem sírnom, sem kiabálnom nem volt szabad. Nora nem sír - mondta Arnaud, pedig ez a lány belül teljesen tönkrement. Úgy hordom magamban Nora történetét, mintha magam is átéltem volna. Része az életemnek, Bevéste magát a szívembe, a húsomba - és mindeközben nem vagyok skizofrén!
Arnaud Desplechin-nel dolgozni a teljes magamra hagyottság ritka örömét nyújtja számomra. Arnaud ugyanakkor valami olyan tudatosságot tulajdonít nekem, amiben nem hiszek. Igazi "kielégülés" van ebben a magamra utalt helyzetben. Ez a kifejezés a testi szerelmet idézi, és valóban nagyon erõs érzés, amirõl beszélek. Egyszerûen csak tudom, hogy miért játszom. Neki... érte játszom, ez minden.
Közös munkánk sokat változott. Találtam valami kapcsolatot a nála játszott nõfigurák között. Az õrszem (La sentinelle) Claude-ja és a Összeveszésem története (Comment je me suis disputé /ma vie sexuelle/) Esthere, vagy az Esther Kahn Sylviája összeköthetõ volt valamiképpen. Gyakran valakinek a barántõi voltak, a film középpontjában álló csoportokon vagy családokon kívûl álltak, mellékszerepeket játszottak. Ezúttal Matthieuvel a történet közepében találom magam.
Most elõször látom magam nõnek egy filmben. A kórházban, mikor Catherine Deneuve, ez az emblematikus nõ és színésznõ kézen fogott, hogy elvezessen egy folyosón, úgy éreztem, mintha belépnék a a nõk birodalmába.
Mathieu AMALRIC (Ismael)
Elõször 1992-ben, Az õrszem (La sentinelle) címû filmben forgattam Arnaud Desplechinnel. Akkor ünnepeltük a harmincadik születésnapját, amire egy robogót kapott. Legközelebb az Összeveszésem története (Comment je me suis disputé /ma vie sexuelle/) forgatásán találkoztunk. Aztán teltek az évek. Vége a diáktörténeteknek, a "megírom-e a doktorimat?", vagy a "beleszerettem a legjobb barátom nõjébe" jellegû témáknak. Már más történetek foglalkoztatják: örökbefogadás, számkivetettség, árulás. Honnan jövünk, és mi a célunk?
Az élet keménysége tárul elénk ebbõl a filmbõl, de a moziból kifelé jövet mégis elfog minket a vágy, hogy még intenzívebben éljük meg az életet. A hangvétel idõnként kemény, csikorgó, kiábrándult. Ugyanakkor Arnaud szélesített a palettáján - sosem volt ennyire fantáziadús. A film humora ellenállhatatlan. Itt már nem beszélhetünk naturalizmusról, a regényesség a lényege annak, amit bemutat. Az élet egy regény, ennek Arnaud-nál kultusza van. Ez annyit jelent, hogy az életünk akkor teljes, ha megéljük.
Ebben a filmben egy olyan rendezõt ismerhetünk meg, akinek rendkívül különleges a formavilága. Nagyon izgalmasan, szabadon fogalmaz, ami lehetõvé teszi, hogy a tragédiát mindenféle magyarázkodás, szabadkozás nélkül a comedia dell’arte-ba hajló módon mutassa be. Vannak hallatlanul mulatságos jelenetek, de antológia jellegûek is, mint például Ismael a kocsijában a zsaruval, vagy az ügyvédes jelenetei, a gyógyszerlopás a pszichiátrián, a rablás az apja üzletében... Elképesztõ helyzetek! És az egyszerûen csak információt közvetítõk, mint a telefonbeszélgetés a pszichoanalitikusával - igazán könnyedek.
A film Ismael törvényhez való viszonyáról is szól, az engedelmességrõl és az engedetlenségrõl. Mikor megkéri az apját, hogy oldja ki kényszerzubbonya szíját, az apja elutasító válasza a törvénytiszteleté. Egy megoldatlan helyzet.
Gyermeki örömmel merültem el a figura hóbortosságában. Arnaud két referenciát említett, a forgatókönyvvel kapcsolatban: Charlie Chaplint és a Coen fivérek Nagy Lebowski-ját. Ismael szabad lény, egy akrobata, akire szívesen hasonlítanánk. Én legalábbis imádnám! De a magánéletemben én inkább Jean-Jacques figurája vagyok, a férfi, aki elvesz egy olyan nõt, mint Nora, noha tudja, hogy a nõ nem szereti õt igazán. Nem lehetünk mindig olyan könnyedek, mint Ismael, az élet nem ilyen! Õ egy mûvész. Egy pillangó. Egy elbûvölõ csirkefogó. Van benne egyfajta felelõtlenség, de nem annyira, hogy bolond legyen. Egyébként a pszichiátria egyre paradicsomibbá válik a számára - ez a változás Arnaud-t is nagyon szórakoztatta. Az életben az õrület valóban állandóan leselkedik ránk, de ebben a filmben különösen fenyegetõnek láthatjuk. Ahhoz, hogy igazán Ismael bõrébe bújhassak, elegendõ volt összegyûjteni azokat a kis aranyrögöket, amik a jelenetek mélyén lapulnak. Micsoda adomány kimondani olyan dolgokat, amiket az ember az életben nem merne! Például azt mondani a pszichiátert alakító Catherine Deneuve-nek: "A nõknek nincs lelkük.... Látott már nõi papot vagy rabbit?" Ez ijesztõ!
A pszichiátert egyre jobban szórakoztatja ez a férfi, megnevetteti. Egyszer csak átlép az iróasztal másik oldalára, hogy közelebb kerüljön hozzá, és azt mondja neki: "Maga nagyon vicces. Gyerünk, folytassa!"
Aztán a végére megbarátkoznak egymással. Más rendezõ konfliktushelyzetet, merevséget vitt volna ebbe a viszonyba, de Arnaud mozija nem cinikus, nem próbálja leegyszerûsíteni a világot.
Az epilógus ötlete is újszerû. Ismael, aki egyébként nem egy olyan figura, aki hosszan magyarázná saját jóságát, itt mégis képes nagyon pontosan megvallani a gyereknek, miért nem fogadja örökbe. És ekkor minden világossá válik. Bizonyos korábbi jelenetekre is választ ad ez a vallomás. Emlékezzünk például arra, hogy Jean Paul Roussillon, Ismael apja maga is örökbefogadott gyerek volt. Apránként fedi fel a kapcsolódási pontokat. Ebben rejlik a forgatókönyv ereje, hogy egy láthatatlan, felszín alatti szerkezetbõl bontakozik ki. Mikor a Velencei Filmfesztiválon bemutatták a filmet, Arnaud azt mondta nekem: "Biztos vagyok benne, hogy Ismael nem tudott volna így beszélni a gyerekkel, ha nem ismerkedik meg Arielle-lel, a kínaival."
A film felépítése meglepõ, hiszen feszültséget, gyanakvást ébreszt a nézõben. Ki juttatta Ismaelt a zárt osztályra? Vajon együtt él majd újra Ismael és Nora? Olyanok õk ketten, mint a vonat kerekei, amiket a távolban összeolvadni látunk, de aztán rájövünk, hogy ez csak egy optikai csalódás. Kettejük párhuzamos története többször keresztezi egymást, hogy végül megoldódjék a gyermek sorsa.
A forgatáson Arnaud úgy használta a forgatókönyvet, mintha õ is most elõször találkozna a szöveggel, minden egyes jelenetrõl újra meg akarja tudni, mirõl is szól. A felvételeknél is más-más módon adjuk elõ a jelenetet, így új javaslatok, új játékverziók születnek. A vágás is sokkal daraboltabb volt, mint a többi filmjénél. Összevág pár másodpercet az elsõ felvételbõl egy plánnal a tizenhetedikbõl, így aztán a hangom is egész más lesz, mélyrõl magasra vált, és így tovább. Nagyon szabadon dolgozik.
Élveztem a felkészülést erre a forgatásra. Chaplinre gondoltam, mint referencia, rugalmasnak lenni és egyenesnek, mindez közelebb visz a szerephez. Hatalmas erõ volt bennünk ezen a forgatáson. Egyfajta bizonyosság. Biztosak voltunk benne, hogy Arnaud elég erõs ahhoz, hogy ilyen messzire menjen. Ebben a filmben már nem kísérletezik. A LEO - az emberek között játszva (LEO - En jouant dans la compagnie des hommes) után képes volt visszatérni egy klasszikus formához. Klasszikus, vagyis élõ. Egy klasszikus, aki örökké modern.
"time is not money"
