információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Jane Austen remekmûve végre teljes pompájában tündököl a filmvásznon. A Büszkeség és balítéletet, amely a népszerû regény hatvanöt év utáni elsõ filmváltozata, teljes egészében az Egyesült Királyságban forgatták, és hûen adja vissza a könyv romantikáját, humorát és érzelmeit.
A klasszikus mese szerelemrõl és félreértésekrõl a 18. század végi Anglia osztálytársadalmában játszódik. A Bennet nõvérek - Elizabeth, becenevén Lizzie (Keira Knightley), Jane (Rosamund Pike), Lydia (Jena Malone), Mary (Talulah Riley) és Kitty (Carey Mulligan) - sorsa, hogy anyjuk (Brenda Blethyn) találjon számukra olyan férjet, aki biztosítani tudja a jövõjüket. A talpraesett és intelligens Elizabeth azonban ennél többre vágyik.
Amikor a tehetõs agglegény, Mr. Bingley (Simon Woods), egy közeli villába költözik, a család élete felbolydul. A férfi mûvelt londoni barátai között biztosan bõven akad majd kérõ minden Bennet lánynak. Jane, a csendes és gyönyörû legidõsebb nõvér, elhatározza, hogy megnyeri Mr. Bingley szívét, Lizzie pedig a jóképû és látszólag igencsak sznob Mr. Darcy-val (Matthew Macfadyen) ismerkedik meg, ami kirobbantja a nemek háborúját.
A fiatalok gyakran találkoznak, kapcsolatuk mégsem javul. Lizzie visszautasítja egy távoli unokatestvére, Mr. Collins (Tom Hollander), házassági ajánlatát, amellyel - bár apja (Donald Sutherland) támogatja döntését - megdöbbenti anyját és Mr. Collinst. Amikor az addig kedvesnek bizonyult Mr. Bingley váratlanul Londonba utazik és Jane szívét darabokra töri, Lizzie Mr. Darcy-t hibáztatja, mígnem legfiatalabb húga, Lydia, komoly veszélybe kerül, és ez végre felnyitja a szemét és megérteti vele, valójában milyen érzések fûzik Mr. Darcy-hoz.
Az ezután feltörõ érzések mindenkit megváltoztatnak, és mind Benneték, mind a környezetük arra kényszerül, hogy újraértékeljék az életüket és felismerjék, mi a legfontosabb.
A film készítésérõl
Bár Jane Austen klasszikusát, a Büszkeség és balítéletet többször is tévéfilmre vitték (1938-ban, 1952-ben, 1967-ben, 1980-ban és 1995-ben), eddig csupán egyszer készült belõle mozifilm, 1940-ben, amelyet Robert Z. Leonard rendezett és a fõszerepeket Laurence Olivier és Greer Garson játszották. A Büszkeség és balítélet most diadalmasan vonul vissza a mozikba a Working Title Films produkciójában.
A cég társelnöke és a film egyik producere, Tim Bevan ezt mondja: - Az emberek emlékeznek a két legutóbbi tévéváltozatra, de az eddigi egyetlen moziváltozat, az 1940-es, a romantikus vígjátékot hangsúlyozta ki. Az évtizedek során Jane Austen központi karakterei, Lizzie és Mr. Darcy, számos más film magjául szolgáltak - közöttük néhány a mi produkciónk (Bridget Jones naplója; Bridget Jones's Diary, Bridget Jones: Mindjárt megõrülök!; Bridget Jones: The Edge of Reason). Úgy éreztük, itt az ideje, hogy visszahozzuk a filmvászonra Austen eredeti történetét teljes dicsõségében, Lizzie-vel a középpontban, hogy a közönség újra átélhesse.
Executive producer Debra Hayward megjegyzi: - Joe Wright rendezõ korábbi munkái, köztük a Charles II: The Power & the Passion, nagyon meggyõzõek voltak számunkra. Találkoztunk vele, megismertük az elképzeléseit arról, hogy hogyan készítené el a filmet és mondaná el Austen klasszikus történetét, és azok megegyeztek a mieinkkel. Úgy gondoltuk, nincs értelme újra kitalálni a történetet, hiszen annyiak kedvence az egész világon. Inkább úgy akartuk bemutatni, ahogyan meg van írva - olyan színészekkel, akiknek a kora megfelel annak, amit Jane Austen leírt, és nem tökéletesítve akartuk ábrázolni õket, ahogyan a tévé hajlamos. Joe igazi romantikus, mégis úgy rendezte a filmet, hogy modern hatású lett anélkül, hogy felforgatta volna.
A BAFTA-díjas rendezõ egyéni megközelítése érthetõ, hiszen bevallása szerint felkérése elõtt soha nem olvasta a regényt és egyetlen filmváltozatot sem látott. - A múltban televíziós, társadalmi témájú, realista drámákkal foglalkoztam, ezért, azt hiszem, elõítéleteim voltak ezzel a témával kapcsolatban és túl flancosnak tartottam - meséli. - De ahogy elolvastam a forgatókönyv-változatot, érzelmileg a hatása alá kerültem és a végére már bõgtem. Úgyhogy elolvastam a könyvet és rájöttem, hogy amit Jane Austen írt, az egy bizonyos társadalmi csoport igen pontos karakter tanulmánya. Feltûnt, hogy õ volt az egyik elsõ brit realista. Olvasta az õ korában divatos gótikus irodalmat, de elfordult tõle és arról írt, amit õ ismert, és ezáltal feltalált egy új mûfajt.
Deborah Moggach forgatókönyvíró, aki maga is ír regényeket, ezt mondja: - Megpróbáltam hû lenni a könyvhöz, amelynek tökéletes három felvonásos szerkezete van, úgyhogy nem sokat változtattam rajta. Olyan szépen formált történet - két ember romantikus kapcsolatáról, akik azt hiszik, hogy gyûlölik egymást, miközben valójában szenvedélyesen szerelmesek egymásba. Arra gondoltam, hogy ami nem rossz, nem kell javítani.
Lizzie történetére koncentráltam, - folytatja Moggach. - Ellentétben a regénnyel, a titkait megtartja magának és komoly teherként nehezednek rá. Vannak dolgok, amiket nem bízhat sem a szüleire, sem a legjobb barátnõjére, Charlotte-ra, de még szeretett nõvérére, Jane-re sem. Lizzie egyedül szenved. Úgy látja, hogy az apja elhanyagolja a testvéreit - nem veszi tudomásul, hogy Lydia túl könnyelmû, ami a szökéséhez vezet - és a szülei házasságát tragikomédiának fogja fel. Lizzie végignézi, ahogy Charlotte a biztonság reményében hozzámegy az undok Mr. Collins-hoz és azt is végignézi, hogy szeretett nõvére kínzó szerelmi bánatba süpped. Azon is elgondolkodik, hogy vajon saját esélye a boldogságra nem röppent-e el. Miközben mindezt magában éli át, egyre inkább együtt érzünk vele. Szerintem a legigazabb humor a fájdalomból születik.
A film készítõi mindenképpen az Egyesült Királyságban akarták forgatni az egész filmet. Megtehették, hogy a kamera kívülrõl benézzen az épületbe vagy fordítva, illetve kövesse a szereplõket az épületbõl ki és oda be. Groombridge-t, egy körülárkolt 17. századi kastélyt választottak ki Longbourn "szerepére", amely Benneték otthona, ahol az egyetlen nyugodt sziget Mr. Bennet könyvtára. - Elég szokatlan, hogy egy ekkora filmet teljes egészében egy helyszínen forgassanak - mondja Paul Webster producer. - Joe ötlete részben az volt, hogy megpróbáljon valóságot teremteni, amelyben a színészek lazíthatnak, és eggyé válhatnak a környezetükkel.
Ez a megközelítés jónak bizonyult. A színészek, ahelyett, hogy lakókocsikba vonultak volna vissza a jeleneteik között, saját Groombridge hálószobáikban pihenhettek.
Annak érdekében, hogy a karakterek kora a lehetõ legközelebb legyen ahhoz, amit Austen leírt, a filmkészítõk úgy döntöttek, hogy eltérnek a korábbi mozifilm-változattól. - A régi filmben Laurence Olivier és Greer Garson a harmincas éveik közepén jártak, ezért sokkal nehezebb volt elképzelni, hogy az elsõ szerelem élményét élik át - magyarázza Webster.
Elizabeth Bennet olyan karakter, akit generációk hosszú sora szeretett, és akivel azonosulni tudott. Keira Knightley úgy jellemzi, mint "minden lány álma." Ennek ellenére Joe Wright bevallja: - Eredetileg nem gondoltam olyanra, aki annyira szép, mint Keira. Olyan valakit kerestem, aki nem illik bele a hagyományosan nõies szerepbe, aki okos és némileg nehéz vele bánni. Szerintem Lizzie Bennettel nehéz lenne együtt élni; akaratos és állandóan mindent megkérdõjelez. Amikor megismertem Keira-t, észrevettem, hogy õ is kérdéseket tesz fel magának és másoknak, és igazi vadóc. Vág az esze és jó a humorérzéke. A forgatás során sokszor szolgált meglepetéssel. Mit keres az ember egy színészben? Eredeti gondolatokat, olyan valakit, aki képes és hajlandó szívvel-lélekkel dolgozni, és képes hallgatni a többi színészre. Keira mindennek megfelelt és keményen dolgozott.
Knightley tisztában volt a nehézségekkel, amelyek egy klasszikus hõsnõ megformálásával együtt járnak. - Nagy nyomás nehezedett rám, amikor elvállaltam a szerepet; õ az irodalom egyik legjobb lányszerepe - mondja. - Ha színésznõ vagy és lehetõséget kapsz, hogy eljátszd, semmiképpen nem mondhatsz nemet. De meg is ijedtem, mert amikor a Büszkeség és balítéletet olvasod, úgy érzed, hogy õ a tiéd; és biztos vagyok benne, hogy mindenki tiszta képet alkot arról, hogy kicsoda Elizabeth Bennet. Úgyhogy izgalmas kihívás volt.
Színészt találni Mr. Fitzwilliam Darcy szerepére talán még ennél is nagyobb kihívást jelentett a filmkészítõk számára. Wright azonban emlékeztet: - Azelõtt soha nem láttam a tévéváltozatokat, sem a mozifilmet, ezért azt a Darcy-t kereshettem, aki a fejemben volt - és az számomra csak Matthew MacFadyen lehetett. Darcy 28 éves, Matthew 29 volt, amikor forgattunk. Nem akartam olyanra osztani a szerepet, aki csupán egy jóképû fiú; Darcy érdekesebb és bonyolultabb annál. Egy fiatalember, aki enyhén szólva járatlan a társasági életben és óriási felelõsség nehezedik rá. Szülei meghaltak és õ magára maradt egy hatalmas birtokkal és egy húggal, akire vigyáznia kell Azt hiszem túl gyorsan kellett felnõnie. Matthew megtestesítette Darcy-t, ezt a bonyolult és sokrétû személyiséget, aki nem érzi jól magát a bõrében, és akit nem könnyû szeretni - ám aki mégis jó ember, van benne méltóság és tisztesség. Matthew sok más színésszel ellentétben nem hiú, ezért nem félt attól, hogy a történet elején a közönség nem fogja szeretni; muszáj nem szeretnünk, hiszen Lizzie szemén át látjuk. Késõbb megszeretjük, ahogyan Lizzie is.
MacFadyen úgy jellemzi a karaktert, mint "gõgös, nagyon büszke és fennhéjázó." - Van, aki azt mondaná, hogy arrogáns, de szerintem csak félreértett. És fantasztikus a szerepét eljátszani! Természetesen mindig ott lebegnek feletted azok, akik elõtted játszották el a szerepet - Olivier és Colin Firth -, de ez sok más szerepre is igaz. Ha ez zavar, akkor sosem fogsz elvállalni egy Shakespeare-i szerepet! Minden színész ad valami újat a szerephez, amit eljátszik.
Wright számára nagy öröm volt megnyerni a kétszeres Golden Globe-díjas Donald Sutherland-et Mr. Bennet szerepére, aki az egyetlen férfi egy lányokkal teli házban. - Donald egyszerûen egy legenda, - lelkesedik a rendezõ. - Amikor gyerek voltam, szerepeltem egy filmben, a címe Revolution. Tulajdonképpen statiszta voltam, és mindig õt figyeltem. Továbbá a Ne nézz vissza (Don’t Look Now) az egyik kedvenc filmem. Nemrég láttam õt Nicole kidman mellett a Hideghegyben (Cold Mountain), és rájöttem, hogy képes arra a gyengédségre, ami Mr. Bennethez kell.
- Imádom Jane Austen-t, bár negyven éve olvastam utoljára a regényt - veszi át a szót Sutherland. - Joe levelet írt nekem. Azt mondta, megvolt bennem egy tulajdonság a Hideghegyben, amit szeretett volna ezeknek a lányoknak az apjában is - aki olyan, írta, hogy nem nõsült meg negyvenöt éves koráig. Várnia kellett, amíg a saját apja meghal, mielõtt megnõsülhetett volna, azután öt lánya született. Érdemes megjegyezni, hogy egyikük sem örökölhette a birtokát, mivel az akkori törvények szerint a birtok egy fiú örökösre szállt, ebben az esetben egy távoli rokonra [Mr. Collins-ra]. Mindezt nagyon érdekes eljátszani.
A kétszeres Oscar-jelölt Brenda Blethyn alakítja Mrs. Bennetet. - Nehéz szerep - jegyzi meg Wright. - Nagyon idegesítõ tud lenni; szeretnéd, ha abbahagyná végre a fecsegést és a visítást. De Brendának jó a humora és a szíve is a helyén van, és képes volt kimutatni Mrs. Bennet szeretetét és törõdését a lányai iránt.
- Mrs. Bennetnek komoly problémája van, amit egyedül õ vesz komolyan, - teszi hozzá Blethyn. - Öt lánya van, akiknek férjeket kell találnia, és nem sok erre alkalmas férfi van Longbourn környékén.
A regény születésérõl
Jane Austen (1775-1817) a Büszkeség és balítélet elsõ kéziratát huszonegy évesen fejezte be, azután, hogy szülei lebeszélték egy házasságról, mivel sem õ, sem választottja nem rendelkeztek vagyonnal. Apja 1805-ben bekövetkezett halála után évekig nem volt módja írni, mivel a család állandóan költözködött. Miután 1809-ben megállapodtak egyik bátyja házában, Chawton-ban, ahol nõvérével, Cassandrával és édesanyjával lakott együtt, újra dolgozni kezdett. Itt készült el a Büszkeség és balítélet végleges változata is. Egy olyan szobába vonult el írni, amelynek az ajtaja nyikorgott, amikor valaki közeledett, így még idõben el tudta rejteni a kéziratot. A regény 1813 januárjában jelent meg elõször, álnéven, mivel az akkori Angliában a nõiesség és a tisztesség elvesztéseként ítélték meg, ha egy nõ belépett a közéletbe. A könyv azonban olyan sikert ért el, hogy csupán nyolc hónappal a megjelenése után mindenki tudta, hogy Austen a szerzõ. Ez a siker két évszázada töretlen.
"time is not money"
