információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
A világhírû fociedzõ, Yves Gluant gyõzelemre vezette a francia csapatot a kínaiak ellen. A meccs után ünneplõ rajongók gyûrûje veszi körül, és persze ott van mellette gyönyörû szerelme, a popsztár Xania (Beyoncé Knowles) is, amikor az edzõt eltalálja egy mérgezett nyíl. A zûrzavarban titokzatos módon eltûnik Gluant felbecsülhetetlen értékû gyémántgyûrûje, a "Rózsaszín párduc".
A gyilkossággal tele van a sajtó. Az ügyet Dreyfus fõfelügyelõre (Kevin Kline) bízzák, aki a Becsületrend várományosa - immár hetedik alkalommal. Dreyfus tudja, hogy egyetlen apró hibát sem véthet - vagy ha mégis, akkor kell valaki, aki elviszi a balhét -, úgyhogy azonnal beveti a fáradhatatlan Clouseau felügyelõt.
Clouseau és új asszisztense, a csendõrséget erõsítõ, kitartó, higgadtságát minden körülmények között megõrzõ Gilbert Ponton (Jean Reno) nyomok egész dzsungelén küzdi át magát - keresztül-kasul Párizson és New Yorkon. A "Nagy Almában" Clouseau és Ponton eljut a Times Square-re, a közeli gyémántnegyedbe, az elegáns Fifth Avenue-ra és a felújított Waldorf Astoria Hotelbe, ráadásul mindezt annak ellenére, hogy rengeteg fura alak kerül útjukba: trükkös gyémántcsiszolók, gengszterek, közismert bûnözõk, mézesmázos kaszinótulajdonosok, titkos ügynökök és titokzatos edzõk. És akkor a "Lángoló Mojito"nevû különleges, egzotikus koktélról még nem is szóltunk!
Clouseau közben szûkíti a kört, és hamarosan meg is vannak a gyanusítottak: többek közt Xania, a mellõzött focista (William Abadie), egy milliomos kaszinótulajdonos (Roger Rees) és egy kikapós PR-os (Kristin Chenoweth).
Clouseau módszere lenyûgözõ, bár meglehetõsen körülményes. De soha nem téveszt célt, és minden körülmények között megõrzi büszkeségét. És végül elhivatott titkárnõje, Nicole (Emily Mortimer) és Ponton segítségével leleplezi a gyilkost, és megakadályozza, hogy Dreyfusé legyen a dicsõség.
A párduc újra lecsap
A "Rózsaszín párduc" legendája 1963-ban kezdõdött Blake Edwards filmjével, amelynek David Niven volt a fõszereplõje, Clouseau felügyelõt pedig Peter Sellers alakította. A mozit eredetileg Niven jutalomjátékának szánták, aki akkoriban Hollywood egyik legnagyobb sztárja volt. Ráadásul Edwards elõször Peter Ustinovot akarta megnyerni Clouseau szerepére, Sellers csak a második választása volt. Végül mégis Sellers tette igazán emlékezetessé a filmet a kétbalkezes francia detektív szerepében nyújtott zsenális alakításával - és jó néhány folytatást is sikerre vitt.
Már több mint tíz éve felmerült Clouseau felügyelõ feltámasztásának ötlete, de csak most találtak rá arra a színészre, aki Sellers nyomdokaiba léphet: Steve Martinra. A rendezõ, Shawn Levy szerint "Clouseau figurája tisztelgés olyan némafilmsztárok elõtt, mint Chaplin és Buster Keaton. Blake Edwards és Peter Sellers a fizikai humort részesítették elõnyben a verbálissal szemben, és ezzel is a némafilmeket idézték. Ez a fajta komikum idõtlen. Steve Martinnak különleges érzéke van hozzá, és ma ezért õ a tökéletes Closeau."
Bob Simonds producer hozzáteszi, hogy Martin rég nem játszott olyan filmben, amit kimondottan az õ komikusi képességeire szabtak volna. "Steve elképesztõen tehetséges komikus, ugyanakkor nagyon mûvelt, képzett színész. A humora ironikus, de rengeteg bölcsesség is van benne. A Rózsaszín párduc-filmekben a poénok java Clouseau-n csattan, õ pedig egyszerûen meg akarja õrizni a méltóságát, bármi történik is."
Simonds volt a producere, Levy pedig a rendezõje Steve Martin egyik legutóbbi filmjének, a Tucatjával olcsóbbnak. A forgatás közben ajánlotta fel Simonds Martinnak Clouseau szerepét, és a színész még azon a forgatáson ki is próbálta az egyik ötletét. "Annyira vicces volt, hogy a következõ egy hónapban folyamatosan visszatértünk rá, és újabb ötletek, poénok születtek belõle - meséli Levy. - Ebbõl alakult ki az a történet, amely hû az eredeti filmekhez, mégis friss, eredeti, és tökéletesen passzol Steve-hez. Néhány hetes poénáradat után megállapodtunk abban is, hogy én fogom rendezni a filmet."
Az improvizációs próbák nélkül Martin talán el sem vállalta volna a szerepet. "Amikor elõször felajánlották a szerepet, nemet mondtam. Úgy éreztem, nem illik hozzám - mondja. - Mégis, valamiért csak ezen járt a fejem. Végül nekiültem, és megpróbáltam írni egy-két jelenetet, hogy lássam, rá tudok-e hangolódni. Úgy tûnt, hogy igen - a jelenetek viccesek lettek. Persze ahhoz, hogy ez kiderüljön, közönség is kellett, és Shawn kéznél volt."
Levy és Martin azt sem hagyhatták figyelmen kívül, hogy a Blake Edwards rendezte filmek Peter Sellersszel mára már klasszikusokká lettek. "Nem akarunk versenyezni az eredeti Rózsaszín párduc-filmekkel, és nem is akarjuk lekörözni azokat - mondja Levy. - Mai vígjátékot akartunk csinálni, amelyik illeszkedik a hagyományokhoz. Steve Martin humora, sajátos iróniája sokat segített ebben."
Martin bevallása szerint az õ Clouseau felügyelõje nem idegen Sellersétõl, de "csavartam rajta egy kicsit, és a saját egyéniségemhez igazítottam."
Levy és Martin munkamódszere gyorsan kialakult: beszélgettek Clouseau-ról, és ha valamit viccesnek találtak, már be is került a forgatókönyvbe. Ha pedig egy hónap múlva is tudtak nevetni a poénon, akkor az benne is maradt a könyvben. "És ha további egy hónap elteltével még mindig röhögtünk rajta, felvettük - teszi hozzá Levy. - Ha pedig az utómunka során még mindig mulatságosnak találtatott, benne maradt a film végsõ változatában."
Martin szerint Levy olyan hangulatot teremtett a forgatáson, amelyben könnyû volt komédiázni. "Shawn és én nagyon hasonlóan gondolkozunk a vígjátékokról. Abban is egyetértés volt köztünk, hogy mit kell kipróbálni, és mit kell azonnal elvetni. Soha nem vitatkoztunk. Korábbi filmjeimbõl már megtanultam, hogy a legmulatságosabb dolgok gyakran hirtelen születnek - a felvétel elõtti nap, aznap, vagy akár abban az órában, abban a percben. Ezt pedig lehetetlenné teszi a túlszabályozott munkastílus."
Levy és Martin abban is egyetértettek, hogy kit kell meghívni Clouseau beképzelt, alattomos fõnöke, Dreyfus szerepére: Kevin Kline-t. "Kevin eddigi életmûve magáért beszél - jelenti ki Levy a színészrõl, aki Oscar-díjat nyert A hal neve Vandában nyújtott fergeteges alakításáért. - A munkamódszere különbözik Steve-étõl, de már 20 éve közeli barátok. Olyan színészt kerestünk Dreyfus szerepére, aki a zsigereiben érzi a komédiát, aki tökéletesen idõzít, és pontosan tudja, mikor kell Dreyfusnak viccesnek lennie és mikor nem. Amikor ugyanis Clouseau-é a jelenet poénja, akkor neki komolynak kell lennie. Kevin pontosan érezte, mikor az õ feladata, hogy vicces legyen, és mikor kell a háttérben maradnia, és feldobni a labdát Clouseau-nak."
Bár A rózsaszín párduc vígjáték, ez nem jelentette azt, hogy Kline nem vette komolyan a szerepét. Kutatásokat végzett a szerepéhez, és ennek keretében néhány napra elszegõdött a francia rendõrséghez is. "Hiszek abban, hogy komolyan kell felkészülni egy legpoénosabb szerepre is. Nagyon tanulságos volt látni, hogyan mûködik a francia rendõrség."
Kline azért is vállalta szívesen a szerepet, mert örömmel játszott ismét Martinnal. Legutóbb 1991-ben forgathattak együtt a sokkal komolyabb hangvételû Grand Canyonban. "Ez az elsõ lehetõségünk arra, hogy közös vígjátékban dolgozzunk, úgyhogy nem szalaszthattam el. Mondanom sem kell, legalább annyira élvezetes volt a közös munka, amilyenre számítottam."
Simonds hangsúlyozza, hogy amikor kiosztották A rózsaszín párduc szerepeit, nem csak az volt számukra fontos, hogy jó humorú embereket szedjenek össze, hanem olyanokat kerestek, akik kiváló színészek is. "Beyoncé hihetetlenül tehetséges. És olyan kitûnõ színészek csatlakoztak a csapathoz, mint Jean Reno, Kristin Chenoweth vagy Emily Mortimer."
De még a legtapasztaltabb színészek is áldozatul estek Martin komikusi tehetségének. "A legtöbb jelenete Steve-vel volt, és néha nagyon nehezemre esett a figura bõrében maradni, annyira vicces volt. Soha nem tudtam, mire készül a következõ pillanatban - emlékszik vissza Beyoncé Knowles. - A New York-i Waldorfban forgattunk, amibõl nem sok marad Clouseau ‘lángoló mojito’-s kalandja után. Az volt a feladatom, hogy nagyon romantikus, és még inkább szexi legyek. Csakhogy Steve olyanokat mûvelt a ‘lángoló mojito’-jával, hogy egyfolytában azt kellett hajtogatnom magamban, ‘légy szexi, kérlek, próbálj meg szexi lenni’, de igazából legszívesebben csak röhögtem volna."
A színésznõ nem elõször dolgozott a rendezõvel. Levy írta és rendezte a Disney Channel népszerû tévésorozatát, a "The Famous Jett Jackson"-t. "16-17 éves lehettem, és az volt az elsõ színészi feladatom. Nagyon ideges voltam, de õ feloldotta a görcseimet. Amikor elvállaltam ezt a szerepet, nem tudtam, hogy õ A rózsaszín párduc rendezõje."
A rózsaszín párduc forgatásának ritmusát Levy pörgõs tempója határozta meg. "Ha valaki elõször dolgozik velem, legyen színész vagy stábtag, általában sokkolja a gyorsaságom - mondja Levy. - Valójában viszont soha nem láttam olyat, hogy valami a huszadik felvétel után viccesebb lenne, és soha nem láttam olyat sem, hogy egy jelenetbõl több poént lehet kifacsarni, ha két vagy három napig forgatjuk. Persze vannak rendezõk, akik abban hisznek, hogy negyvenszer kell felvenni valamit. Ám tegyék, fõleg, ha nekik mûködik ez a módszer. Én viszont akkor tudom a legtöbbet kihozni magamból és a többiekbõl, ha minden energiát mozgósítok, ha egyfolytában és érzékelhetõen haladunk, ha megragadunk minden pillanatot. Szerintem a filmjeimbõl is érzékelhetõ az az energia, amivel készültek."
Ez a munkamódszer tökéletesen megfelelt Beyoncé-nak, sõt másképp talán nem is tudta volna elvállalni a szerepet, hiszen idõt kellett szakítania koncertekre, eleget kellett tennie a reklámszerzõdéseinek és fel kellett vennie az új Destiny’s Child-lemezt is. "Mindössze egy szabad hónapom volt a lemezfelvétel elõtt, és döntenem kellett, hogy nyaralni megyek, vagy elvállalok egy filmszerepet. Amikor A rózsaszín párducban ajánlottak szerepet, arra gondoltam: Steve Martin, Kevin Kline - ez nem is munka, inkább vakáció szakmai továbbképzéssel."
Xania új figura a Rózsaszín párduc-filmek történetében, de nem az elsõ bombanõ: olyan gyönyörû színésznõk játszottak az eredeti filmekben, mint Claudia Cardinale, Elke Sommer és Dyan Cannon. De új szereplõ a bátor rendõr, Clouseau bizalmasa és társa, Gilbert Ponton is, akit a népszerû francia színész, Jean Reno alakít. "Ponton figurája már akkor létezett, amikor Steve és én belekerültünk a filmbe - mondja Levy. - Mindkettõnknek tetszett az ötlet, hogy van valaki Clouseau mellett, aki akár rossz fiú is lehetne, hiszen eredetileg Dreyfusnak dolgozik, de hamarosan teljes mellszélességgel Clouseau mellett áll. Ponton nagyon szerethetõ, szimpatikus figura, aki ellensúlyozza Clouseau lököttségét. Nehéz volt kiosztani ezt a szerepet, de miután találkoztam Renóval Párizsban, tudtam, hogy nincs kettes számú megoldás. Benne megvan az a keménység, az az állhatatosság, ami maga Ponton."
Az amerikai közönség elsõsorban akciófilmekbõl ismeri Renót - például a Leon, a profiból, a Roninból, a Mission: Impossible-bõl -, de játszott már olyan nagy sikerû vígjátékban is, mint a Jöttünk, láttunk, visszamennénk!. Hamarosan A Da Vinci-kód filmváltozatában láthatjuk. Amikor elkezdõdött A rózsaszín párduc forgatása, Levy végképp megbizonyosodhatott róla, hogy nem is tudott volna jobb döntést hozni. "Jean humora teljesen más, mint Steve-é vagy Keviné. Egészen apró dolgokban tudja megvillantani a komikusi tehetségét - meséli a rendezõ. - Tökéletesen ismeri magát, tudja, hogy nagyon hatásos a jelenléte a vásznon."
Reno szereti váltogatni a mûfajokat. "Imádok átváltozni. Ez a szakmám - mondja. - A vígjátékok nem csak a moziban szórakoztatóak, hanem már a forgatáson is. Mindenki mosolyog, és mindenki azon dolgozik, hogy megnevettesse a többieket. Ponton szerepében nem az volt a feladatom, hogy utánozzam Clouseau-t, vagy versenyezzek vele, hanem hogy kiegészítsem, hozzátegyek valami mást, ami - remélhetõleg - mulatságos."
A rendezõ hozzáteszi: "Ragaszkodtunk ahhoz az ötlethez, hogy Clouseau váratlanul rátámad Pontonra, de Clouseau nem szokott megütni senkit. Ezeknek az összecsapásoknak azonnal végük van, mert Clouseau, hogy finoman mondjam, nem mestere a harcmûvészeteknek. Amikor Clouseau mégis képen akarja törölni Pontont, az a film egyik legszívbemarkolóbb jelenete. Clouseau és Ponton párosa komikus, ugyanakkor igazi barátság köti õket össze. Amikor Clouseau mélyponton van, egyetlen ember tart ki mellette: Ponton."
Emily Mortimer alakítja Dreyfus titkárnõjét, Nicole-t, aki Clouseau egyik legfõbb segítõje és titkos csodálója lesz. A színésznõ remekül érezte magát A rózsaszín párduc forgatásán: nagyon élvezte azt a helyzetet, hogy a tõle megszokott szerepkörtõl gyökeresen eltérõ figurát játszhat, és hogy végre vígjátéki szerepet kapott. "Nem is álmodtam róla, hogy fel tudom venni velük a versenyt - vallja be a színésznõ. - Megpróbáltam reális célt kitûzni magam elé, és úgy döntöttem, igyekszem Nicole-t a lehetõ legvalóságosabbra venni. Természetesen a mûfaj határainak figyelembevételével. Arra számítottam, hogy úgyis õk fogják megnevettetni a közönséget - és persze a stábot is a forgatáson -, én meg majd legfeljebb feladom nekik a labdát. De persze nem hagyták, hogy így legyen! Nem maradhattam ki a játékból, és pillanatok alatt lehámlott rólam a komoly, fegyelmezett, megfontolt színész, és ráálltam arra a tempóra és gondolkodásmódra, amit a többiek diktáltak."
Mortimer komikai adottságai lenyûgözték Levyt, mégsem ezért választotta ki õt a rendezõ a szerepre. Levyt mindenekelõtt a színésznõ bája fogta meg. "Nicole olyan, mint Audrey Hepburn. Imádnivaló, finom, gyönyörû, de nem egy csábító démon. Mindenben támogatja Clouseau-t, Ponton mellett õ az, aki jóban-rosszban egyaránt kitart mellette. Aztán persze a történet végefelé ez a barátság átalakul valami mássá, ami nagyon kedves ráadás. Ez is Steve ötlete volt."
Kristin Chenoweth, aki a focicsapat kikapós PR-osát alakítja, Nicole-hoz hasonlóan kedves, bájos, de morálisan nem feddhetetlen. "Cherie nem ellenzi a promiszkuitást, sem elméletben, sem gyakorlatban“ - nevet Chenoweth. A színésznõt jól ismeri a Broadway közönsége, számos díjat elnyert színpadi alakításaival, köztük a legrangosabb amerikai színházi díjat, a Tonyt is. Nemrég tûnt fel a filmvásznon: õ alakította Nicole Kidman legjobb barátnõjét a Földre szállt boszorkány címû vígjátékban. A rózsaszín párduc kedvéért sem hagyta ott a színpadot: a forgatás alatt végig játszott a "Wicked" címû Broadway-musicalben, amelyért újabb Tony-díjra jelölték. "Tudtam, hogy ha megkapom a szerepet, dupla mûszakban kell teljesítenem: napközben A rózsaszín párducban, esténként pedig a ‘Wicked’-ben. De bõven megérte, hiszen ritkán dolgozhat az ember egy olyan zseniális komikussal, mint Steve Martin. Imádtam vele dolgozni! Minden helyzetbõl kihozza a maximumot, egyfolytában teljes gõzzel van jelen, úgyhogy nem csoda, hogy minden egyes felvétel remek volt!" - lelkendezik a színésznõ.
Bár a filmben nem csillogtatja meg remek énektudását, a stábnak szerencséje volt: az utolsó forgatási napja végén megkérte Levy, hogy énekeljen el nekik egy dalt. Chenoweth persze szívesen vállalta ezt a pluszfeladatot, és a stáb meghallgathatta a legendás szoprán hangon a "You’ll Never Know" címû klasszikust.
De nem ez volt az egyetlen nap, amikor a forgatáson megszólalt a zene. A felvételek között mindig Henry Mancini híres Rózsaszín párduc-zenéjét hallgatták. "Nagyon inspiráló volt Mancini zenéje, szerintem az egyik legzseniálisabb, legemlékezetesebb dallam a filmtörténetben. Tökéletesen megragadja a régi és az új sztori hangulatát. Sejtelmes, ugyanakkor laza, kissé ironikus, és mindenek felett játékos."
Levy általában gondoskodott egy hordozható lejátszóról, és azon hallgatták a cd-t, ha ez nem ment, akkor a mobiltelefonja csengõhangját állította a Rózsaszín Párduc-dallamra, ha pedig ez sem ment, akkor egyszerûen dalra fakadt.
A filmhez született egy új dal is, amelyet Xenia énekel. "A dal nagy szerepet kap a film kulcsfontosságú jelenetében - mondja Levy. - Olyan számot akartunk, ami passzol Beyoncé stílusához és ízléséhez. Amikor kiderült, hogy szükségünk van egy ütõs dalra, elárasztottak minket jobbnál jobb számokkal. Meghallgattuk õket, és ‘A Woman Like Me’ bizonyult a jók között a legjobbnak." Beyoncé hozzáteszi: "Egy Tina Turner-szám ereje van benne, kiegészítve egy Bond-film dalának drámaiságával. Tökéletesen illik a figurához."
Nem csak a dal volt Beyoncé és az általa játszott Xenia egyéniségére szabva. "Istenem, a ruhák! - lelkendezik Beyoncé. - Joe Aulisi, a jelmeztervezõ eljött az egyik koncertemre, és megmutatta a terveket. Alig vártam, hogy mehessek a ruhapróbákra! Xenia popsztár, aki nem követi, inkább diktálja a divatot. Ezért, természetesen, fantasztikus ruhatárat állítottak össze számára. A stílus az 1940-es évek Párizsát idézte - leginkább Josephine Bakerre emlékeztetett, de persze a mához igazítva. Nagy gondot fordítottak az apró részletekre is, a fülbevalóktól a cipõkig mindent rám találtak ki. Kivételezett helyzetben voltam."
Beyoncé ruhatárának egyik fontos darabja volt az, amelyiket Aulisi Belle du Jour (=a nap szépe) ruhának hívott - a mélyen dekoltált, hullámzó szoknyás fehér ruha szó szerint megbénította a New York-i közlekedést. De készült egy lélegzetelállító estélyi is Beyoncénak, amely engedte érvényesülni a színésznõ alakját és karamellszín bõrét - a ruha áttetszõ anyagát kézzel felvarrt, bronzszínû flitterek borították.
"Beyoncé minden tervezõ alma - jelenti ki Aulisi. - Hat ruhát készítettünk neki, és mindegyiket öröm volt rajta látni. Xenia figuráját Josephine Baker ihlette, aki hozzá hasonlóan imádta a gyémántokat és az ékszereket. Ebbõl indultunk ki akkor is, amikor az estélyi ruhát terveztük. Azt szerettük volna, ha úgy néz ki, mint egy üveg frissen felbontott méregdrága pezsgõ - ezért borítottuk be flitterekkel."
Aulisi jelmezei Clouseau figurájának kialakításában is nagy szerepet kaptak. Levy így emlékszik erre: "Egy színész néha kívülrõl indul, és onnan fedezi fel a belsõt, máskor éppen fordítva. Emlékszem, Steve már a kezdetek kezdetén azt mondta, akkor lesz meg Clouseau figurája, ha kitalálja, hogyan jár, hogy tartja magát, hogy beszél, milyen a hangja, a szája, a szeme. Akkor érzi magát kényelmesen a szerepben, ha ezek a külsõ dolgok mind tisztázva vannak. És ahogy a járása, a bajsza, úgy a ruhái is nagy szerepet kaptak abban, hogy rátaláljon a figurára."
Martin hangsúlyozza, hogy az eredeti filmekben Clouseau tökéletes megjelenésû. "Régebben nem értettem, hogy illik ez össze a csetlõ-botló felügyelõvel, de azóta rájöttem, hogy tökéletes párosítás - jelenti ki. - Closeau egyáltalán nem tartja magát ügyefogyottnak, sõt. Talpraesettnek, ellenállhatatlannak, választékos modorúnak hiszi magát. Többféle stílusú jelmezt kipróbáltunk, végül az 1960-as évekre emlékeztetõ szabásvonalaknál maradtunk."
Azon kívül, hogy kényelmes, viselhetõ ruhákat tervezett Clouseau-nak, Aulisi azt is szerette volna, ha a jelmezekben is van humor. "A hatvanas évekbõl indultunk ki, de megváltoztattuk némileg az arányokat. A zakók egy kicsit szorosak, máskor kissé rövidek; a nadrágok bõvek, nagyon könnyû anyagból készültek, ezért lebegnek a szélben, és szintén rövidek kissé, ezért valamivel többet látunk a zoknijából, és persze megcsodálhatjuk túlméretezett cipõit is. Arra törekedtünk, hogy még hihetõ, de már egy kicsit elrajzolt legyen a figura."
Hasonló célt tûzött ki maga elé a díszlettervezõ is. Lilly Kilvert szerint Clouseau világa "akár valóságos is lehetne, de ez azért egy kicsit feljavított valóság. Lágyabb, szebb, régimódibb. A rózsaszín párducnak saját ideje van, nem a múlt, nem a jelen. Szerettem volna olyan New Yorkot és Párizst mutatni, amelyben megmarad a két város egyénisége, arca, mégsem egészen valóságosak. Inkább álmaink Párizsa, álmaink New Yorkja."
A díszleteket a Manhattanhez közel esõ Kaufman-Astoria stúdióiban építették fel. Kilvert olyan díszleteket tervezett, amelynek falait könnyen lehet mozgani, gyorsan át lehet alakítani. Így alkalmazkodni tudtak a kameramozgásokhoz, és a Steve Martin-Kevin Kline páros hirtelen jött ötleteihez is. "Nyolc hét alatt építettük fel a díszleteket - meséli Kilvert. - Dreyfus irodájának falai például nagyon vastagnak, tömörnek látszottak, de persze azok is csak könnyen mozgatható díszletfalak voltak."
A rózsaszín párduc párizsi és olaszországi jeleneteibõl is jó néhányat Manhattanben vettek fel. Ez pluszfeladatot is adott a díszlettervezõnek, hiszen figyelnie kellett arra is, hogy a "hamisított" Párizs tökéletesen egybeolvadjon a vásznon az igazival. New York márvánnyal díszített, boltíves folyosóiról is híres közkönyvtárában vették fel a párizsi Palais de Justice-ben (=Igazság Palotája) játszódó jeleneteket - a film szerint itt van Dreyfus irodája. A Palais de Justice külsõ jelenetei és a bálteremben játszódó részek helyszínéül viszont a párizsi, 700 éves Sorbonne Egyetem szolgált.
Kilvert dolgát az is nehezítette, hogy két kontinensen, három országban folytak egyszerre a díszlettel kapcsolatos munkák. Amikor a stáb már New York utcáin és stúdióiban forgatott, javában folytak az elõkészületek Párizsban és Prágában. "Nem csak az idõeltolódás miatt volt nehéz dolgom - emlékszik vissza a díszlettervezõ. - Azzal is meg kellett küzdenem például, hogy fogalmam sem volt, ki a felelõs bizonyos dolgokért Párizsban. Hiába beszélek folyékonyan franciául, nem tudtam, hogy náluk az apróbb dolgokkal a díszítõk vagy a kellékesek foglalkoznak. Ez mellékesnek tûnik, de hatalmas problémává tudja kinõni magát, fõleg, ha annyi részletre kell figyelni, mint ennek a filmnek az esetében."
A XIII. században alapított rangos francia egyetem, a Sorbonne gyönyörû termeiben rendezték be a ragyogó báltermet. "Nem csak a színészeket, a teret is fel kellett öltöztetnünk - meséli Kilvert. - Rengeteg gyertyával és virággal díszítettük. Körülbelül 400 méternyi vörös szõnyeggel borítottuk be, és bezsúfoltunk több száz, estélyibe, szmokingba öltöztetett statisztát. Csillogó volt, nagyvilági, és egy kicsit bolondos - pont olyan, amilyenre szükségünk volt."
A Rózsaszín Párduc Levy negyedik közös munkája Jonathan Brown operatõrrel. Brown így mesélt a feladatairól: "Ötvözni akartuk a mestertolvaj-filmek és a vígjátékok képi világát. Általában a komédiák sokkal világosabbak, fényesebbek, mint a drámák. Mi viszont inkább titokzatosan, drámaian világítottunk." Az operatõr és a rendezõ egyetértettek abban, hogy a világításban is meg kell jeleníteni a Clouseau-féle, kissé átigazított valóságot. "Lágy fényeket akartunk, nem pedig a természetes, éles, hûvös fényt - jelenti ki Levy, a rendezõ. - Ha természetes fénnyel dolgoztunk, akkor tompítottuk, lágyítottuk. Sárgát, narancsszínt és okkert akartunk látni - ezektõl a színektõl minden szebb és lágyabb lesz, mint a valóságban."
Minden új stábtagnak hozzá kellett szoknia Levy tempójához. Brownnak viszont a korábbi közös forgatások után már nem jelentett újdonságot az, hogy a rendezõ ilyen nagy fordulatszámon pörög. "Shawn jól tudja, hogy kell kézben tartani azt, amit egy külsõ szemlélõ valószínûleg káosznak nevezne - meséli Brown. - Másképp nem tudtuk volna leforgatni ezt a filmet 49 nap alatt - a szokásos munkamódszerekkel 70 napig tartott volna. Ehhez persze az is kellett, hogy a helyszínek alaposan elõ legyenek készítve, és egy minden részletre kiterjedõ storyboardot csináljunk. Elõkészítettünk mindent, minden poént, minden kaszkadõrmutatványt. Így a forgatáson Shawn sokkal több idõt tudott tölteni a színészekkel."
Mint a klasszikus Rózsaszín párduc-filmek, úgy Levy mozija is felvonultat akciójeleneteket, gyönyörû helyszíneket, fergeteges poénokat és sztárokat különbözõ országokból, kontinensekrõl. És Clouseau felügyelõ, a maga utánozhatatlan módszereivel ismét megoldja az ügyet - és közben ugyanolyan utánozhatatlanul szórakoztatja a nézõket. "Emlékszem, amikor gyerekkoromban láttam a Rózsaszín párduc-filmeket, végigröhögtem õket - mondja Levy. - Akkor persze nem gondolkoztam rajta, de ma azt mondanám, azért volt különleges az élmény, mert egyrészt a fõszereplõn nevettem, másrészt vele együtt. Amikor most, felnõtt fejjel újra megnéztem a filmeket, rájöttem, hogy Peter Sellers alakítása Blake Edwards ritmusérzékével kombinálva - ez volt a siker receptje. Edwards különleges tehetséggel hozta ki a legtöbbet a sztoriból és a színészekbõl. A legfontosabb persze számára is Clouseau volt. Nekem is megvolt a magam Clouseau-ja, Steve Martin. Remélem, nekem is sikerült rászabnom a filmet, és a saját sztáromhoz igazítani a stílusomat."
"time is not money"
