információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
INTERJÚ DANIS TANOVIC-CSAL
- Kevéssel halála elõtt, 1996-ban Krysztof Kieslowski forgatókönyvírójával, Krysztof Piesiewicz-cel együtt kidolgozta egy trilógia tervét, "A Paradicsom", "Pokol", "A Purgatórium". Mi vitte rá Önt arra, hogy e trilógia egyik fejezetét válassza, ráadásul kétségkívül a legszenvedélyesebbet?
- A SENKIFÖLDJE forgatása elõtt, elsõ olvasásra inkább a Purgatórium adaptációja vonzott, amelynek háborúval kapcsolatos témája akkoriban közelebb állt hozzám. Aztán a SENKIFÖLDJE sikerét követõen a filmet népszerûsítendõ több mint egy évet utazgattam a világban. Visszatértemkor egy újabb terv megvalósításába kezdtem, ezt azonban el kellett halasztanunk, mivel a fõszerepet játszó színésznõ terhes lett. Producerem, Cedomir Kolar újból arra biztatott, hogy mélyedjek bele POKOL forgatókönyvébe, ami az õ szemében a trilógia legérdekesebb részének tûnt. Miután újraolvastam, egy egész álmatlan éjszakán át azon törtem a fejemet, vajon négy évvel korábban miért nem láttam meg mindazt benne, ami ma annyira foglalkoztat. Igazság szerint e négy év alatt megnõsültem, apa lettem... A téma most egész mást mondott számomra, új dolgokat fedeztem fel benne. Különösen a nõi szereplõk bensõséges megközelítése vonzott, filmjeim egészen addig általában háborús konfliktusokba bonyolódott férfiak személyei körül forogtak.
- A vágy, a szeretethiány, a család, a hiány, a testvérek közötti viszony, az apaság, a hazugság, az öngyilkosság... "Pokol" alapvetõ fontosságú témák sokaságát tárgyalja.
- Ez a történet tulajdonképpen minden olyan nagy egzisztenciális kérdéssel foglalkozik, amelyekkel többé-kevésbé folyamatosan szembe kell néznünk. Filozófiai kérdésekkel, amelyeket Kieslowski és Piesiewicz három banális történetbõl kiindulva végtelen egyszerûséggel kezelnek. Pokol mindennapjaink része lehet. Nem kell azért elmenni Afganisztánig, hogy megtaláljuk a poklot, e háború sújtotta országban egyébként találkoztam sokkal boldogabb emberekkel, mint Párizsban! Szerettem volna a forgatókönyv minden elemét magamévá tenni, hogy aztán a saját filmemet készíthessem el belõlük.
- A film különbözõ szituációk kölcsönhatására épül. Pierre (J. Gamblin) megcsalja a feleségét, szeretõje pedig elhagyja õt. Frédéric (J. Perrin) megcsalja a feleségét, de elhagyja a szeretõjét is, aki gyermeket vár tõle. Más jelenetek is összefüggnek, Pierre, csakúgy, mint az apa (M. Manojlovic) csaknem eszét veszti, amikor felesége megakadályozza, hogy gyerekeivel kapcsolatba lépjen.
- Igen, de amikor ez a jelenet húsz év után megismétlõdik, elkerüljük a tragédiát. Ez a remény jele a forgatókönyvben, a fiatal generáció talán nem fogja ugyanazokat a hibákat elkövetni. Igen, ebben Pokolban lehet egy kis optimizmus is!
POKOL
- Sophie (E. Béart) és Anne (M. Gillain) az elhagyatást úgy élik meg, mint lényük teljes pusztulását.
- A szerelem önzõ és pusztító. Hány csinos nõ él át tragédiákat, mert nem szeretik, vagy mert szerelme véget ér! A film azt is megmutatja, hogy a nyugat-európai társadalom elvesztette a család fogalmát. Az egyes emberek egoizmusa végül mindannyiunkat elpusztít majd. Miután éveket töltöttem háborús körülmények között, megdöbbent, hogy egy olyan környezetben, ahol minden hozzájárulhatna a boldogságunkhoz, az emberek mennyire képesek megteremteni saját poklukat. Féktelen materializmusba sodródtunk, ami végül egész életünket elrontja. Rohanunk, hogy lényegtelen javakat halmozzunk fel, pedig ami igazán hiányzik nekünk, az a szeretet.
- Hogyan állt össze ez a csodálatos szereplõ-gárda?
- Itt nem a közönségsiker által diktált választásokról volt szó. Olyan színészekkel akartam körülvenni magam, akiknek elismerem a személyiségét és a tehetségét.
Emmanuelle BÉART mély fájdalmat és szomorúságot áraszt magából, tekintetét elfátyolozzák a könnyek. Az ember szeretné megvigasztalni, ugyanakkor félelmet is tud kelteni...
Karin VIARD pontosan az a színésznõ, akit kerestem, hogy megjelenítsem ezt a magányos nõt, aki idõs édesanyját gondozza, közben pedig csak arra vágyik, hogy megöleljék, megsimogassák, hogy egy férfi ránézzen.
Marie GILLAIN kivételes szépség. Rendelkezik azzal az ártatlansággal és gyermeki naivitással, ami a szerep életre keltéséhez szükséges volt, és a fiatal lányok frissességével, akik rosszul szeretnek, és ezért szenvedést okoznak önmaguknak.
Carole BOUQUET rendkívül bátor színésznõ. Kész volt arra, hogy megöregedjen e mellékszerep kedvéért, amelyet eljátszani annál is nehezebb volt, mert minimalista játék segítségével kellett intenzív érzelmeket közvetítenie. Carole felkavaró a férje és közte lezajló erõszakkal teli jelenetben.
Jacques PERRIN, olyan szeretnék lenni, mint õ, ha majd megöregszem. A filmszakma "nagy öregje", egy igazi úr, tele természetes vonzerõvel. Az arca még mindig õriz gyermeki vonásokat, valami kedvességet, bájt, és gondoskodást, amitõl tökéletesen érthetõvé válik, miért gyakorol akkora hatást Anne-ra.
Guillaume CANET, szimpatikus, komplexusoktól mentes, mindig elégedett személyisége elbûvölt. Guillaume zseniálisan felelt meg a szerepe jelentette kettõs kihívásnak. Valós koránál idõsebb személyt kellett ábrázolnia, ráadásul az általa alakított homoszexuális figura jellemében egyszerre kellett jelen lennie egyfajta megható érzékenységnek, és bizonyos keménységnek. Szerettem volna elkerülni a kifinomult, kényeskedõ homoszexuális figura kliséjét. Guillaume megtalálta a legmegfelelõbb hangot a szerep megformálásához.
Jean ROCHEFORT, micsoda nagyformátumú férfi, micsoda színész, micsoda humor! Egy rendezõ számára majdhogynem bosszantó ilyen színésszel dolgozni, hiszen semmiféle instrukcióra nincs szüksége, alakítása az elsõ felvételtõl kezdve kifogástalan.
Miki MANOJLOVIC a volt Jugoszlávia egyik legnagyobb színésze, már gyermekként is csodáltam õt. Miki valami egész hihetetlen módon tölti be maga körül a teret. Az olyan színészek közül való, mint például Al Pacino, akik hatalmas vonzerõvel bírnak. Az ember még akkor sem bírja levenni róluk a tekintetét, ha éppen egy szó nélkül fogyasztják a reggelijüket.
POKOL
BESZÉLGETÉS EMMANUELL BÉART-RAL
(Sophie)
A bûntudat alkotja e három nõvér közös gyökereit, közülük kétségkívül a legidõsebb, Sophie érzi magát a legfelelõsebbnek a családot súlytó tragédiáért. Gyermekként nem nyitott ajtót, amikor apja három lányánál kopogtatott. Zenével próbálta elnyomni a dráma hangjait, és védelmezni húgait, akiket hozzá hasonló rémülettel töltött el a szüleik között zajló vad veszekedés. Késõbb Sophie számtalanszor kénytelen magának feltenni a kérdést, vajon ha közbeavatkozott volna, nem történtek volna-e másképpen a dolgok. Ezek a gyerekek, akiknek az apja öngyilkosságot követett el, a tökéletes elhagyatottság és eltaszítottság érzését élik meg. Anyjukkal sincsenek harmonikus viszonyban, így lassan egymástól is elidegenednek. Ebben a szétesett családban mindenki a személyes múltja valamiféle átértelmezésével próbálja meg újra felépíteni az életét. De ez persze nem mûködik. Ebben a maguk ellen folytatott háborúban gondosan felfegyverkeztek... És teljesen fegyvertelenek.
Ritkán találkoztam olyan rendezõvel, mint Danis Tanovic, aki képes lett volna ekkora teret hagyni színészei képzeletének. Azt mondta nekem "én nem vagyok nõ, te ezt jobban tudod, mint én". Pedig, férfias tulajdonságain túl Danis mélységes nõi, gyermeki érzékenységgel rendelkezik, valamint kifinomult fogékonysággal és érzékenységgel az árnyalatok, disszonanciák és változatosság iránt.
BESZÉLGETÉS CAROLE BOUQUET-VAL
(Az anya)
Amikor elõször találkoztam Danis Tanovic-csal, ahhoz hasonló érzelmeket éreztem, mint amikor a II. világháborús ellenállóval, Lucie Aubrac-kal megismerkedtem. E két, valódi harcban edzett emberbõl egyszerre árad a fizikai erõ és valami hihetetlen gyengédség és kedvesség, ami nagyon zavarba ejtõ. Amikor nemrégiben az ottani fesztivál fõvédnökeként Szarajevóban jártam, Danis megmutatta nekem a városát, és ott végre megérthettem, mit is élt át. Nincs olyan hely, amely ne valamelyik barátja halálára emlékeztetné. Megmutatta az összes helyet, ahol bujkált, vagy ahol az életét kockáztatta, mint például azt a hidat, amelyen naponta kétszer is átkelt, futva az orvlövészek golyói elõl. Húszas éveiben járhatott azidõtájt és mindez még ma is nagyon élõ benne, ha Párizsban keveset is beszél ezekrõl az eseményekrõl. Részben talán ennek az átélt szörnyû valóságnak hatására tudott ilyen érett filmet készíteni. Persze szerepet játszik ebben a tehetség és a szakmai tudás is.
Olvastam Kieslowski eredeti forgatókönyvét, az inkább egy szinopszis volt, ennek a nõnek, a börtönbõl visszatérõ férjnek és a három lánynak a vázlatos története, ami tág teret hagyott a képzeletnek. A figurák egyáltalán nem voltak benne kidolgozva. Danis Tanovic tökéletesen magáévá tette a témát, és rengeteget dolgozott a forgatókönyv megírásán. Figyelemmel követtem a különbözõ változatok fejlõdését, amelyeken keresztül végül is egy tökéletes konstrukció alakult ki, amit még a vágás során is egyre finomított.
"time is not money"
