információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
SZINOPSZIS
Képzeld csak el, hogy egy napon leborotválod a bajuszod, ami az elmúlt tíz évben az arcod éke volt, hogy megnevettesd a feleséged és a barátaid. Ez azonban senkinek sem tűnik fel, vagy, ami még rosszabb, mindenki úgy tesz, mintha észre sem venné. Így már nincs kedved nevetni. Hiába ragaszkodsz hozzá, mindenki azt állítja, hogy soha nem is volt bajuszod. Nem lehetne ezzel az őrületbe kergetni? Talán épp ezt akarják elérni? Vagy a világ állt teljesen a feje tetejére?
INTERJÚ EMMANUEL CARRERE-VEL
Miről szól A bajusz című film?
Ez nagyon egyszerű. Egy nap egy férfi leborotválja a bajuszát, amit egész életében viselt. Részben viccből teszi, részben azért, hogy lássa, mit szól hozzá a felesége, aki észre sem veszi a változást. Vagy, ahogy azt a főhős is hiszi, csak úgy tesz, mintha észre se venné. Ez rá vallana, hiszen ő is szeret viccelődni, így Marc elhiteti magával, hogy a felesége csak ugratja őt. Később vacsorázni mennek két régi barátjukkal, akiknek szintén nem tűnik fel semmi. Marc még mindig azt hiszi, hogy csak ugratják. Ez így megy tovább, míg egy idő után Marcnak elege nem lesz. "Ugyan már, biztosan észrevetted, hogy leborotváltam a bajuszom." Erre a felesége értetlenül rámered, majd csak ennyit mond: "Hiszen soha nem is volt bajuszod!"
Ennyi a történet. Legalábbis így kezdődik. Attól tartok, még nem teljesen válaszoltam meg a kérdését. Azt, hogyan is fejti ki magát ez az ördögi mechanizmus, hogy mi áll a hátterében, hogy miről szól a film valójában. A baj csak az, hogy képtelen vagyok választ adni erre. Számomra ebben a történetben elvész a lényeg, ahogy azok számára is, akik elolvassák a könyvet, vagy megnézik a filmet. Ez nagyon szórakoztató volt a film készítése során. Mindenki meg volt győződve arról, hogy a kezemben tartom a történet kulcsát, csak éppen nem árulom el senkinek. Annak ellenére is, hogy mindvégig tagadtam ezt, és azt állítottam, hogy épp ez az érdektelenség segít a film elkészítésében, senki sem hitt nekem. Ennek eredményeképpen kicsit olyanná váltam, mint egy pszichológus, akiről betege azt feltételezi, hogy tudja a teljes igazságot a vágyáról. Ez természetesen nem volt igaz, de segített a dolgokon, ezért úgy tettem, mintha.
Mondhatnánk, hogy a történet egy olyan emberről szól, aki elveszíti önmagát?
A könyv történetéről igen. A filmről azonban épp ennek az ellenkezője mondható el: egy olyan emberről szól, aki rátalál önmagára, és egy olyan párról, aki egy óriási, mégis teljesen hétköznapi megpróbáltatáson megy keresztül. Ezt természetesen nem szó szerint értem. Szerintem azonban ez a bajusz-dolog az, amin minden párnak át kell esnie előbb -utóbb, így vagy úgy. Ha pedig mégsem esnek át ezen, az még rosszabb.
Hogy jutott eszébe, hogy Vincent Lindon és Emmanuelle Devos játsszák a két főszerepet?
Már a forgatókönyv írása során, melyet Jérôme Beaujourral közösen írtam, Vincentet szerettem volna a szerepre, és ebben Jérôme is egyet értett velem. Olyan erős színészt akartam, aki mindkét lábával a földön áll, legfőképpen azonban olyat, aki egyáltalán nem tűnik bolondnak. Olyasvalakit, akire azt mondanánk: "Ha ez megtörténhet vele, épp úgy megtörténhet velem is, vagy bárki mással." Emmanuelle később jutott az eszünkbe. Még egy próbajelenetet is felvettünk. Természetesen nem azért, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy Emanuelle Devos jó színész, hanem azért, hogy lássuk, hihető párt alkotnak-e Vincenttel. Erre a próbára Jérôme-mal írtunk egy jelenetet, ami nincs a filmben, melyben Vincent kávét főz neki, míg ő elpakolja az edényeket, és eközben, ahogy az lenni szokott, megbeszélik az előző esti vacsora élményeit. Annak ellenére, hogy Vincent és Emmanuelle nem találkoztak korábban, rögtön az az érzésünk támadt, hogy már vagy tizenöt éve együtt élnek. Számomra ez volt a film elkészítésének a kulcsa: hinnünk kellett ebben a párban, a köztük lévő kötődés erősségében, hogy azonosulni tudjunk velük.
Később természetesen nagyon különböző jelenetekben is játszottak együtt. Az egész filmet Marcon át látjuk, érezzük, akár azt is mondhatnám, hogy Marc képzeli az egészet, és szinte semmit sem tudunk Agnès gondolatairól. Csak arról tudunk, amit mond, vagy tesz, amit Marc hall, vagy lát. Emmanuelle számára nagyon különös volt olyan karaktert alakítani, akiről nem tudja az igazságot. Egy olyan karaktert, akinek nem ismerheti meg a belső világát, aki még az ő számára sem átlátható. Azt az instrukciót adtam neki, hogy egy olyan szerető feleséget alakítson, akinek a férje a szeme láttára változik meg teljesen, és aki mindent megtesz, hogy segítsen neki. Ugyanakkor tudta,hogy lehetséges hogy a közönség vagy egy őrült, vagy egy perverz perszónát lát majd benne, ami épp ugyanannyira jogos. Igazi virtuóz képes csak ilyen alakítást nyújtani.
Hogyan jött az ötlet, hogy filmre vigye a könyvét?
A Retour à Kotelnitch után szerettem volna újrakezdeni. Egy újabb filmet forgatni, úgy, hogy épp az ellenkezőjét teszem annak, amit korábban csináltam. A Kotelnitchet forgatókönyv nélkül forgattuk, egy egyszerű és teljesen szabad légkörben. Egyszerűen bíztunk abban, ami történik. Ez alkalommal épp ennek az ellenkezőjét szerettem volna csinálni: forgatókönyvvel, színészekkel, határozott irányvonallal, pénzzel, és minden olyan korláttal és stratégiával, ami ezekkel jár. A vágy, hogy ezt mind átélhessem még jóval a történet filmre vitelének ötlete előtt jött. Így egy kicsit olyan voltam, mint egy festő, aki meg szeretne festeni valamit. Talán egy csendéletet? Vagy egy virágokkal teli vázát? Számomra A bajusz volt az a bizonyos váza. Amikor közelebbről szemügyre vettem a témát, rájöttem, hogy kizárólag filmes természetű kérdéseket vet fel bennem.
Nézőponttal kapcsolatos kérdéseket?
Pontosan. Ez a történet csak akkor hihető, ha képesek vagyunk teljes mértékben azonosulni a főszereplő nézőpontjával, ha kizárólag az ő karakterén keresztül vagyunk kapcsolatban a valósággal. Ez egy olyan dolog, amit mindenki átélt már, mégis szokatlan, hogy egy film teljes mértékben erre épüljön. A nehézséget Marc cselekedeteinek és gondolatainak, az összes olyan általa kitalál történetnek a bemutatása okozta, amivel a körülötte zajló eseményeket magyarázni próbálta. Ugyanakkor épp az ebben rejlő kihívás késztetett a film elkészítésére.
A fő korlát a narráció hiánya volt?
A forgatás előtt Jérôme és én két lehetőségben állapodtunk meg. Az egyik a narráció, a másik a szereplő képzeteinek bemutatása volt. Így Marc gondolatvilágának bemutatásához inkább mozdulatokat, szavakat, szituációkat és más hasonló eszközöket használtunk. Ragaszkodtunk ahhoz az egyszerű szabályhoz, hogy semmi olyat nem lát és nem hall a néző, amit a főszereplő nem. Ha például Agnès elhagyja a helységet, és Marc nem követi őt, akkor mi se tudhatjuk, mit tesz a másik szobában. Mindvégig Marc-kal maradunk. Ez természetesen a telefonbeszélgetésekre is igaz. Amikor Marc telefonon beszél valakivel, akkor halljuk a másik személyt is, míg ha Agnès telefonál, akkor nem, hacsak nem hangosítja ki a telefont. Nem sokkal a forgatás előtt egy kicsit pánikba is estem. Attól tartottam, hogy ezek a korlátok megbénítanak majd, de épp ennek az ellenkezője történt. Nagyon sokat segítettek nekem. A szabályok segítenek az irányvonal betartásában.
Patrick Blossier szerepe elengedhetetlen a film esztétikai megközelítésének szempontjából...
Emlékszem, amikor először találkoztunk, azt mondtam neki, hogy "gyönyörű" képeket szeretnék. Erre ő nevetni kezdett, és elmondta, hogy manapság nagyon ritkán kérnek tőle ilyesmit a rendezők, ugyanis a kevésbé kifinomult felvételek a divatosabbak. Hamar megegyeztünk abban, hogy inkább rögzített kamerával dolgozunk, ritkábban kézi kamerával, és hogy főleg közeli felvételeket készítünk.Blossier első látásra talán kissé nyersnek tűnhet,de nagyon is tapintatosnak bizonyult velem, mint kezdő rendezővel szemben. Neki köszönhetően soha nem volt szükségem arra, hogy olyan készségek meglétét tettessem, melyeknek nem voltam birtokában.
Sok jelenet maradt ki a filmből a vágás során?
Nem. Nem szerettem volna 90 percnél hosszabb filmet forgatni, még egy kicsit rövidebb is lehetett volna. Az első vágás után 105 perc maradt. Ez a hossz a történet természetéből fakad. Az egyik helyen elkezdődik a film, majd befejeződik egy másikon, és e kettő között meghatározott mennyiségű lépést kell megtenni, amitől nem lehetett eltérni. Annak ellenére, hogy Camille Cotte, a vágó, hihetetlen mértékű szabadságot biztosított e téren, a baráti vacsora nem kerülhetett az első tekercs helyett a negyedikbe. A legradikálisabb döntés azonban mégis az volt, hogy a filmet egy prológussal kezdjük, melyben a pár egy makaói vízi kaszinóban van. Marc nagyon zavartnak, míg Agnès teljesen kiegyensúlyozottnak tűnik a nyaralás alatt. Érezzük, hogy valami nincs rendben, de nem tudjuk, mi. Majd a film végén ugyanebbe a kaszinóba térünk vissza. Ez papíron kiválóan működött, ahogy a forgatás során is nagyszerűnek, és nagyon is "filmhez illő"-nek bizonyult. A vágás során azonban úgy véltük, hogy nem sikerült a kellő hatást elérni vele. Nem ismerjük eléggé a történetet ahhoz, hogy a jelenet felkeltse az érdeklődésünket. Így végül visszatértünk az eredeti kronológiai ábrázoláshoz, melynek csak a végén szerepel a kaszinó-jelenet. Általában is igaz, hogy Camille és én igyekeztünk mindig a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldást választani. A történet így is eléggé csavaros, nemde?
Miért Hongkong?
Teljesen véletlenül. A könyv írása során még nem tudtam, milyen irányba is haladok. Minden este azzal a gondolattal feküdtem le, hogy majd meglátjuk, mi történik a főhőssel a következő napon. Majd négy-öt nap elteltével a helyzete olyannyira kibogozhatatlanná vált, hogy egyetlen megoldás maradt: az elmenekülés. Így szükségem volt egy helyre, ahová elrepülhet. Mivel néhány hónappal korábban épp Hongkongban készítettem beszámolót... Ha Caracasban jártam volna, oda ment volna a főhős is. Hongkong azonban nagyon jó választásnak bizonyult. Részben a komp miatt, ami ideális képi hatást biztosít Marc hullámzó természetének bemutatására, részben pedig azért, mert a zavar érzetét kelti, mintha egyedül lennénk a tömegben... Emellett van valami nagyon is megnyugtató a kínai tömegben, mégpedig a közömbösség. Számos országban a külföldiek felkeltik az emberek érdeklődését. Hong Kongban azonban nem. Ez nagy megkönnyebbülést jelent Marc számára: senki még csak rá se néz, így azzal sem törődik, van-e bajusza, vagy nincs.
Philip Glass hegedűversenye fontos szerepet játszik az elbeszélések során. Kezdettől fogva ez volt a terv?
Igen, néhány héttel a forgatás előtt terveztük el. Elméletileg külön ehhez a filmhez írt filmzenét szerettem volna. Azonban semmi ötletem nem volt a zeneszerzőt illetően. Egy nap felhívtam egy barátomat, és a háttérben meghallottam ezt a zenedarabot. Teljesen elvarázsolt. Megkértem, hogy maradjon egy kicsit csendben, és csak hallgattam a zenét néhány percig, majd megkérdeztem, mi az, és azonnal meg is vettem. Akkor már tudtam, hogy ez lesz a film zenéje, az egyetlen zenemű, ami szerepelni fog benne, egy hanggal se több. Egyszerűen elvarázsolja az embert. Kísérteties, ugyanakkor nagyon is lírai. Valójában ez helyettesíti a narrációt. Nagyon szeretem azokat, különösen az étteremi jelenetben - mikor a zene narrátor módjára körbe öleli a párbeszédeket.
Ez nagyon is Godard-i!
Különös, hogy ezt mondja. A film egyik témája az együttélés, az, hogyan viszonyulnak az emberek ehhez, hogyan válhat egy utazás csapdává, vagy hogyan lesz egy mindennapos mozdulatból, mint egy lámpa felkapcsolása, vagy egy ajtónyitás, hirtelen óriási probléma. Vincent Lindon volt az, aki a forgatókönyv elolvasása után emlékeztetett a filmtörténet egyik legkiemelkedőbb jelenetére A megvetés (Le mépris) című filmben. Egymás után többször is megnéztem Bardot és Piccoli jelenetét, és Delerue zenéje kétség kívül elsöprő volt.
A könyv lapjairól a mozivászonra való áttérés lehetőséget nyújtott több dolog bemutatására, vagy más lehetőségek felkutatására?
Más eszközökkel ugyan, de azt szerettem volna, ha a film ugyanazt a hatást kelti, mint a könyv. Ez egy zavaros élmény, egyfajta mentális hullámvasút, aminek nyugtalanságot és örömöt kell sugallnia. A könyvnek és a filmnek is ugyanaz a célja, és azt szeretném, ha ugyanolyan módon és mértékben megmaradna ez a vibrálás is, ugyanazzal a késleltetett végkifejlettel. Szeretném, ha a film után az emberek elgondolkoznának rajta, miféle különös dolgot ültettünk a fülükbe. Ettől eltekintve a fő különbség a szereplők megjelenítésében rejlik. Valamint a film befejezésében, természetesen.
A könyvtől eltérő befejezés ötlete az utolsó pillanatban jött?
Nem, ez volt az adaptáció egyik alapötlete. Már akkor tudtam, amikor először beszéltem erről Anne-Dominique Toussaint-nal. A könyv befejezése nem csupán kétségbeejtő, de fizikailag is elviselhetetlen, így nem kívántam ahhoz visszatérni. Technikailag sem volt ötletem, hogyan lehetne azt leforgatni, legfőképpen azonban azért nem, mert a kétségbeesés már nem foglalkoztat. Ez talán kor kérdése: közel húsz év elteltével most már sokkal kevésbé vagyok kemény. Egy teljesen az őrületbe kergetett férfi története helyett, sokkal inkább azt szerettem volna bemutatni, hogy egy korábban boldog kapcsolatban élő férfi és nő hogyan hidegül és távolodik el egymástól, majd hogyan találnak teljesen másképp újból egymásra a film végén. Az egyesülés állapotában voltak, majd végül helyet csináltak egymás számára. Ez sokkal nehezebb, mert azt jelenti, elfogadjuk, hogy egyedül vagyunk. Szerintem azonban mégis jobb.
Akkor ez hepiend?
Igen, boldog és aggasztó is a befejezés, mert Marc tudatában van annak, hogy egy aknamezőn halad keresztül. Minden épp olyan kiszámíthatatlanul áll helyre, mint ahogy elromlott, de bármikor újrakezdődhet az egész. Nem mondja el a feleségének, mi történt vele és velük. Ez egy olyan titok, amit senkinek sem árul el, amit magával visz a sírba. Mégis megerősíti kapcsolatukat, ahogy az az utolsó képekből is látszik. Marc eldobja a képeslapot, ami bizonyítaná, mi történt vele. A lap pedig eltűnik a mélyben. Majd visszatérünk kettejükhöz, ahogy újra egymás mellett fekszenek. Minden nyugodt. A kamera követi Marcot a sötétben, aki kinyitja szemét, és nyitott szemmel fekszik. Azt szerettem volna, ha a közönség is ilyen állapotban hagyná el a mozit: kicsavarva, ébren, őrködve.
"time is not money"
