információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Háttér:
Akárcsak sok más országban, a futball Iránban is igen népszerû. A különbség az, hogy mivel itt nagyon kevés az egyéb szórakozási lehetõség, a foci nem csak sport, hanem szórakozás is. Egy lehetõség, egy helyszín, ahol az emberek kiabálhatnak és elengedhetik magukat.
Nyolc éve az iráni válogatott megverte Ausztráliát, és ezzel kijutott a Világbajnokságra. A játékosok a hazaérkezésük alkalmával hatalmas, gyõzelmi fogadtatásban részesültek. Alapvetõen tilos az iráni nõknek foci meccsre járni, de ez alkalommal nekik is nyitva voltak a stadion kapui. Öt ezer nõ volt kíváncsi a focistákra, ami újból felvetette a kérdést: miért nem járhatnak a meccsekre normális esetben is?
Az ókori görög nõk négy ezer évvel ezelõtt férfinak öltöztek, hogy bejuthassanak a sport rendezvényekre és megnézhessék a kor hõseit. Ez a tény volt a film alapötlete.
Dokumentumfilm vagy játékfilm? - Jafar Panahi megjegyzése:
"Ez a film dokumentumfilmként van felépítve és ebbe a szituációba helyeztem a szereplõket is. Szerettem volna, ha a történet is ezt a kettõsséget fejezi ki. Ezért a filmbeli idõ egységes és a nézõ úgy érzi, hogy egy valós történetet lát kibontakozni. Ezért van az, hogy szándékosan nem hivatásos színészeket választottam, akik szerintem nem tudták volna kifejezni a történet valóságát.
Számos akadályba ütköztünk a forgatás során. Az ugyan nem túl nehéz, hogy egy meccse alatti filmforgatás engedélyét megszerezze az ember Iránban, de nõket forgatni egy stadionban már egy egészen más történet. És ráadásul ott volt még a rendezõi hírem is, ami elég problémás már a kezdetektõl. Megpróbáltunk diszkrétek lenni, hogy kerüljük a média érdeklõdését, és ez egészen a film befejezése elõtti 5. napig sikerült is. Ekkor jelent meg egy cikk a forgatásról és a fegyveres erõk azonnal leállítottak minket. Arra utasítottak minket, hogy adjuk át a nyers anyagot, hogy õk változtatásokat eszközöljenek rajta. Ekkor bejelentettem a megfelelõ hatóságoknál, hogy ebbe semmiképpen nem egyezem bele és arról sem lehet szó, hogy a katonák jelen legyenek a film forgatásánál. Szerencsére már csak néhány egy kisbusz belsejében játszódó jelent volt vissza, és így elhagytuk a katonai övezetet és Teherántól 60 kilométerre fejeztük be a forgatást."
A Pályán kívül Iránban - Jafar Panahi megjegyzése:
"Ha egy filmet kiválasztanak a Teheráni Filmfesztivál versenyfilmjei közé, akkor könnyen talál forgalmazót. Minden évben kitöltöm a szükséges jelentkezési lapokat a filmfesztiválra, de eddig még egyszer sem fogadták el és így egyik filmem sem került még Iránban a mozikba. Nincs más választásom, mint, hogy optimista maradjak. Ha ennek a filmnek a sorsa másképpen alakul, akkor az a benne lévõ humornak lesz köszönhetõ. Ha ez a film eljut az iráni mozikba, akkor talán végre elkezdõdnek a viták arról, hogy a nõk is járhassanak foci meccsre. Lehet, hogy ez csak egy álom, de nem adom fel."
JAFAR PANAHI:
Jafar Panahi filmjeit iráni neo-realistaként szokták jellemezni. Attól függetlenül, hogy hogyan kategorizáljuk a munkáit, tény, hogy példanélküli emberségesség van bennük. Panahi mozija gazdag, városias, mai és emberi.
A kör címû filmje elnyerte az Arany Oroszlánt a 2000-es Velencei Filmfesztiválon. Ez a dráma, ami néhány modern gondolkodású iráni nõrõl szól, a kritikusok szerint a legjobb 10 film között volt a világon.
1995-ös filmje, A fehér léggömb, Arany Kamerát kapott a Cannes-i filmfesztiválon. Ebben a filmben egy kis lány kalandjait láthatjuk, aki egy aranyhalat szeretne venni. Tulajdonképpen ennek a filmnek a megjelenésével vált észrevehetõvé egy új rendezõi tehetség kibontakozása. 1997-es filmje, A tükör, a Locarno-i Filmfesztivál Arany Leopárd-ját nyerte el és biztosíthatta a nézõket a rendezõ munkájának a folytatásáról.
"time is not money"
