információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
A történet
A Tûzveszély (Catch a Fire) címû politikai thriller Phillip Noyce (A csendes amerikai; 1200 mérföld hazáig) rendezõ új filmje egy dél-afrikai hõs a szabadságért vívott harcáról. Cselekménye abban a zûrzavaros korszakban játszódik, amely az 1980-as évek elejét jellemezte Dél-Afrikában.
Fõhõse, Patrick Chamusso (Derek Luke) gondos, szeretõ családfõ. Feleségével, Preciousszel (Bonnie Henna) és két kislányukkal éli mindennapjait. Mûvezetõként dolgozik a hatalmas secundai olajfinomítóban, amely akkoriban Dél-Afrika önellátó képességének szimbóluma volt. Szabadidejében a helyi fiú focicsapat edzõje. Mindeközben a világ kirekeszti az országot, tiltakozásul a fekete lakosságot elnyomó apartheid-rendszer ellen. Egyre nehezebben bár, de Chamusso mindent elkövet, hogy apolitikus maradhasson.
Nic Vos (az Oscar-díjas Tim Robbins), az agyafúrt rendõrezredes a rend fenntartásán dolgozik, ami egyre nehezebb, amióta az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) nevû szervezet a feketéket az apartheid-rendszer elleni összefogásra kezdte buzdítani. Vos nemcsak a rend felbomlása, de felesége és két lányuk biztonságáért is aggódik.
A két család két külön világban él... egészen addig, amíg Patricket 1980 júniusában ártatlanul meg nem gyanúsítják az olajfinomító ellen elkövetett szabotázzsal. Letartóztatják, kegyetlen vallatásoknak vetik alá, és tehetetlenül kénytelen nézni, ahogy Vos egyre beljebb furakszik a családja életébe. Elkeseredett düh lesz úrrá rajta, amikor feleségét, Precioust is bebörtönzik és megkínozzák. Szabadulásuk után Patrick újraértékeli addigi életét, és elhagyja családját, hogy csatlakozzon az ANC-hez.
Miután öntudatra ébred, Patrickbõl lázadó harcos és politikai aktivista válik, aki kockára teszi az életét és a jövõjét, mert hisz abban, hogy a változásnak elõbb-utóbb el kell jönnie - a családja és Dél-Afrika számára is.
Az Apartheid (1948-1991) és Dél-Afrika rövid története (1652-napjainkig)
Dél-Afrikába 1652-ben érkeztek meg a hollandok, akik megalapították Fokvárost. Az ezután következõ két évszázad alatt özönlöttek a betelepülõk Hollandiából, Németországból és Angliából.
A 19. század fordulójára a terület angol kolónia lett, elégedetlenséget kiváltva az eredeti, holland betelepülõk leszármazottaiból, az afrikanderekbõl (más néven búrok). Ez a csoport különálló törzset alkotott; saját nyelvük és vallásuk volt. Függetlenségre vágytak, és keményen ellenálltak az angolok azon törekvésének, hogy felszámolják a rabszolgaságot. 1834-ben afrikanderek egy csoportja történelmi jelentõségû útra indult az ország közepe felé, azzal a céllal, hogy felszabadítsák magukat az angol uralom alól. Útjuk során összetûzésbe keveredtek fekete törzsekkel, amelyek akadályozták továbbhaladásukat. Az egyik döntõ ütközetben, amelyre a Véres-folyónál került sor, a zulu hadsereg 3000 tagja vesztette életét, míg egyetlen afrikander sem halt meg. Többek között ez a fölényes gyõzelem is megerõsítette az afrikandereket abbéli hitükben, hogy Isten által nekik kiszabott feladatuk "civilizálni a barbárokat".
1910-ben Dél-Afrika négy tartománya egyesült, és ezáltal sok millió fekete bõrû lakos került fehér uralom alá. A kormány legfontosabb feladatának azt tekintette, hogy az általuk "õslakos-problémának" tartott helyzetet megoldja. Az 1913-ban hozott törvények a föld 87%-át a fehérek számára utalták ki, megfosztva sok millió feketét az otthonától és a farmjától. Az ország történelmének következõ nyolcvan évét a feketék elnyomásuk elleni küzdelme határozta meg.
Az afrikanderek identitástudata úttörõ elõdeik szellemébõl táplálkozott, akiket az angolok kegyetlenül levertek a búr háborúk során. A 20. század közepére hitük megerõsödött abban, hogy fennmaradásuk csak önfenntartás és elkülönülés árán érhetõ el, és ez befelé forduló, védekezõ és konzervatív nacionalizmusban fejezõdött ki. Ennek oka félelmük attól, hogy túlélésük mindörökre bizonytalan marad egy olyan országban, ahol a feketék száma messze meghaladja a fehérekét.
Az ezekre a félelmekre épített kampánynak köszönhetõen a jobboldali Afrikanderek Nemzeti Pártja 1948-ban magához ragadta a hatalmat. A párt programja magába foglalta és kiterjesztette az addig is létezõ faji alapú elkülönítést egy olyan rendszerré, amely a dél-afrikaiak életének minden területét származásuktól függõen szabályozta a születésüktõl a halálukig. Ezt a rendszert nevezték úgy, hogy apartheid. Célja az volt, hogy megóvja az afrikandereket a beolvadástól, megerõsítse a fehérek hatalmát, és bérmunkára kényszerítse a feketéket. A fekete lakosságot megalázó törvények sújtották, köztük egy olyan, amely elõírta, hogy állandóan maguknál tartsanak egy okmányt, amelyet ha nem tudtak felmutatni, a hatóságok bebörtönözhették õket.
Az ilyen és ehhez hasonló törvények kiváltotta lázongás 1960. március 21-én egy Johannesburgtól délre esõ kisvárosban, Sharpeville-ben tetõzött. A rendõrök az apartheid ellen tüntetõkre lõttek; 69 ember meghalt és 180 megsebesült. Az ezt követõ zûrzavar miatt a kormány szükségállapotot hirdetett. Az Afrikai Nemzeti Kongresszust (ANC) és más baloldali politikai szervezeteket törvényen kívül helyezték. Néhány év leforgása alatt szinte az összes feketebõrû vezetõt számûzték vagy bebörtönözték, köztük egy apartheid-ellenes aktivistát, Nelson Mandelát is. Az ENSZ az apartheidet az emberiség ellen elkövetett bûnnek minõsítette.
A fiatal generáció azután radikalizálódott, hogy 1976-ban egy Sowetóban tartott diáktüntetésen újabb halálesetek történtek. Ennek egyenes következményeként sok fiatal csatlakozott az ANC katonai szárnyához. Az 1980-as évek elején már polgárháborús állapotok uralkodtak Dél-Afrikában. A hadsereg tartotta fennhatósága alatt a városokat. Bármilyen ellenállást kegyetlen megtorlás követett, amelyek során ezrek haltak meg. Az országot szinte egészen kirekesztette magából a világ. Dél-Afrikát kitiltották minden nemzetközi sporttestületbõl; termékeit bojkottálták; a nemzetközi befektetések hiánya és az olajszankciók bevezetése miatt a gazdaság erõsen hanyatlott.
Miközben naponta érkeztek jelentések újabb összetûzésekrõl, az országra nehezedõ nemzetközi nyomás hatására F.W. de Klerk elnök kénytelen volt megtenni az elkerülhetetlen lépést: 1990 februárjában az ANC-nek és a többi politikai pártnak visszaadta jogaikat. Nelson Mandela 27 év után kiszabadult a börtönbõl. Az addig számüzetésben élõk hazatérhettek. Az apartheidet felszámolták.
Dél-Afrika elsõ szabad választásait 1994-ben tartották meg. Az ANC gyõzelmével végzõdött és Nelson Mandela került az elnöki székbe. Az országban véget ért az afrikanderek uralma.
Patrick Chamusso rövid története
Patrick Chamusso 1950-ben született Mozambikban egy vidéki család sarjaként. Édesapja vándormunkás volt, és a határon túli Dél-Afrikában dolgozott. Bányamunkásként évente kétszer látogathatott haza családjához (húsvétkor és karácsonykor), az év többi napján pedig minimális fizetésért keményen dolgozott. Ezért aztán Patrick egész fiatalon szembesült azzal, hogy saját magának kell megszereznie a betevõ falatot.
Tinédzserként követte édesapját Dél-Afrikába, és különbözõ alkalmi munkákat vállalva dolgozott bányákban. Késõbb szobafestõként, majd utcai fényképészként kereste kenyerét, szabadidejében pedig hobbijának, a futballnak hódolt. Húszas éveinek elejére már szert tett annyi megtakarított pénzre, hogy saját autót és egy fényképezõgépet vásárolhatott magának, ami azokban az idõkben nem volt megszokott egy fiatal, fekete dél-afrikai fiútól.
Egy nap, valamikor az 1970-es években, Patricket megállították a rendõrök, mert gyanúsnak találták, majd autója átvizsgálása közben elkobozták a fényképezõgépét. A térségben akkoriban az szabotázsakciókat hajtottak végre, és a rendõrök meggyanúsították Patricket azzal, hogy a szervezetnek kémkedik. Letartóztatták, majd deportálták Mozambika. Sem a fényképezõgépét, sem az autóját nem kapta vissza soha.
Késõbb hamis okmányokkal visszatért Dél-Afrikába. Néhány órára Johannesburgtól, egy Secunda nevû városkában telepedett le, ahol a helyi olajfinomítóban - mely a világ legnagyobbjai közé tartozott - kapott állást. Jó munkaerõ lévén gyorsan haladt felfelé a ranglétrán, és futballtudásának köszönhetõen hamar közkedveltté vált az emberek körében.
1980. május 31-én az ANC katonai szárnya (MK) felrobbantotta a secundai üzemet és két másik célpontot. Ezek a támadások az ANC stratégiai fölényét mutatták, hiszen nem követeltek egyetlen emberéletet sem. Jól példázták a fehérek számára, hogy az apartheid kormányt könnyû megfélelmlíteni.
Patricket 1980 júniusában gyanúsítottként ismét letartóztatták. Habár teljesen ártatlan volt, a rendõrség azzal vádolta, hogy segítõ kezet nyújtott az ANC-nek az üzem elleni támadásban. Akkoriban a dél-afrikai rendõrségnek megvolt a hatalma ahhoz, hogy a politikai bûnökkel gyanúsított rabokat bármennyi idõre elzárjon anélkül, hogy akár egy ügyvédet vagy egy családtagot beengedtek volna hozzá. A börtönben elszenvedett kínzások hatására Patrick teljesen új emberként szabadult. Bár egész addigi életében elkerülte a politikát, akkor eldöntötte, hogy szenvedése nem volt ok nélkül való, és úgy érezte, tennie kell valamit.
Hátrahagyva családját átszökött Mozambikba, és elutazott a fõvárosba, Maputóba, hogy felkeresse az ANC ottani fõhadiszállását. Miután leellenõrizték történetét, Patrick beépülhetett a szervezetbe. Részt vett a kiképzésben és megismerhette az MK parancsnokát, Joe Slovót, aki a néhány fehér bõrû, magas rangú ANC-tag egyike volt. Joe vezette azt a különleges alakulatot, amely kitervelte a Dél-Afrikában végrehajtandó fegyveres támadásokat - amelyekben senki nem halt meg. Õ felelt az olajfinomító ellen irányuló elsõ támadásokért és éppen egy azoknál is nagyobb akciót tervezett.
Patrick meggyõzte arról, hogy belsõ információi révén segíthet megbénítani és lángokba borítani a secundai finomítót. Joe beleegyezett, hogy Patrick egyedül hajtsa végre a mûveletet. Elõszõr Angolába utazott, hogy teljesítsen egy újabb kiképzést, majd hamis személyazonossággal Szváziföldön keresztül autóval tért vissza a dél-afrikai Secundába.
1981. október 21-én, a hadmûvelet napján, Patrick gyalogsági aknákat erõsített a testére és elrejtõzött egy szállítószalagon, mely szenet szállított a szomszédos bányából az olajfinomítóba. A gondosan kidolgozott terv alapján Patrick bombát helyezett el egy vízszivattyúnál és az egyik fõ üzemi reaktornál. A terv célja az volt, hogy az elsõ robbanás figyelmeztesse az ott dolgozó több száz munkást, igazodva ezzel az ANC politikájához, miszerint semelyik támadás nem követelhet emberi életeket. A második bomba felrobbanását tizenöt perccel késõbbre idõzítették.
Patrick az elsõ bomba felrobbanása után elhagyta az üzemet, mely a terveknek megfelõen pillanatok allatt kiürült. A helyszínre érkezõ rendõrség arra következtetett, hogy további bombák robbanhatnak, így az üzem átvizsgálása során rábukkantak a második robbanószerre és hatástalanították, mielõtt mûködésbe léphetett volna.
Hat nappal késõbb, október 27-én, a kiterjedt embervadászatnak köszönhetõen Patricket elfogták. Kilenc hónapig tartották õrizetben, tárgyalás nélkül, mely idõ alatt kegyetlen kínzásoknak vetették alá.
Végül 1982 augusztusában megkezdõdött a pere. A Pretoriai Legfelsõbb Bíróság három pontban találta bûnösnek (illegális szervezetben való tevékenység, szabotázs, lõfegyverrel és robbanószerrel való visszaélés), és huszonnégy évi börtönbüntetésre ítélte. Patrick tíz évet töltött a Robben-szigeten, míg 1991-ben amnesztiával kiszabadult a többi politikai fogollyal együtt.
Napjainkban Dél-Afrika északkeleti részén él feleségével, Conneyval, akivel szabadulása után házasodtak össze. Három saját gyermekük mellett nyolcvan árvát nevelnek és a Two Sisters (www.twosisters.org.za) nevû árvaházat mûködtetik.
A film készítésérõl
A Tûzveszély címû film által elmesélt igaz történet szorosan összefonódik Dél-Afrika történelmével - és a filmkészítõk életével. Shawn Slovo forgatókönyvíró néhai édesapjától, Joe Slovótól kapta az ötletet a történet megírásához több mint két évtizeddel ezelõtt. Joe az ANC katonai szárnyának (MK) vezetõje volt, majd késõbb Nelson Mandela kabinetjének tagja.
Joe azt tanácsolta Shawnnak, hogy ha valaha ír az ANC apartheid-ellenes harcáról, akkor a mozgalom egyik hõsérõl, Patrick Chamussóról érdemes írnia. 1991-ben, amikor Chamusso az összes politikai fogollyal együtt amnesztiát kapott, Joe elintézte, hogy Shawn találkozzon vele. Két héttel a szabadulása után Shawn több napot töltött Chamusso-val, és a frissen szabadult hõs elmesélte neki a történetét. Ezek a beszélgetések adták a Tûzveszély címû film alapját.
Shawn így emlékszik vissza: - Olyan személyt ismertem meg benne, akivel a világ bármely táján élõ nézõk azonosulni tudnak. Nem tipikus dél-afrikai szabadságharcos, hiszen nem érdekli a politika, nem tanult róla, és nem foglalkozott vele, mielõtt az ANC-hez csatlakozott. Hétköznapi ember, aki szereti a családját, jó állása van, és rajong a fociért. Ám amikor a dolgok rosszra fordultak, ahelyett, hogy megadta volna magát, elhatározta, hogy kezébe veszi az irányítást. Ez számomra valódi hõsiességet bizonyít.
Shawn testvére, Robyn Slovo producerként dolgozott a filmen. A Tûzveszély a két nõvér elsõ közös projektje.
Dél-Afrika történelmében fontos szál a Slovo család története. Az 1960-as évek elején a családot börtön fenyegette apartheid-ellenes tevékenységük miatt, ezért el kellett menekülniük a hazájukból. Joe felesége, Shawn és Robyn édesanyja, Ruth First 1982-ben merénylet áldozata lett: az apartheid rezsim levélbombát küldött nekik.
Phillip Noyce rendezõ 2002 végén két sikeres politikai drámája, A csendes amerikai (The Quiet American) és az 1200 mérföld hazáig (Rabbit-Proof Fence) után következõ filmje témáján gondolkodott. Chamusso története azonnal megindította. Shawn sztorija Noyce szerint "minden hozzávalót tartalmazott, amely a nézõket a mozikba csalogatja; romantika, háború, kaland - és egy manapság nagyon idõszerû történet".
- Ez a történet ugyanannyira szól a Slovo nõvérek édesapjáról és az õ szellemiségérõl, valamint az édesanyjukról és arról az eszményrõl, amiért meghalt, mint amennyire Chamussóról - folytatja Noyce. - Shawn nagyon mélyen érdekelt ebben a történetben. Ez a film, az Elválasztott világgal (A World Apart) együtt, az õ tisztelgése a szülei és a hazája elõtt - egy olyan ország elõtt, amelytõl nagyrészt távol élt.
A rendezõ ezután minden idejét és erejét a kutatómunkának szentelte. - Négy vagy három hónapom azzal telt, hogy emberekkel találkoztam, és próbáltam átérezni, milyen lehetett a közhangulat Dél-Afrikában az 1980-as évek elején. Próbáltam megérteni a dolgokat a dél-afrikai feketék és a fehérek nézõpontjából is.
Noyce körbeutazta az országot Robynnal és Shawnnal, és interjút készített szinte mindenkivel, aki részese volt Chamusso történetének. Ellátogattak azokra a valóságos helyszínekre is, ahol a Tûzveszély játszódik, a secundai olajfinomítótól kezdve az ANC villájáig Maputóban. Szintén végigjárták azt az utat, amelyet Chamusso tett meg Dél-Afrikától Angoláig, majd vissza Dél-Afrikába, és végül a Robben-szigeti börtönbe.
Noyce elsõ találkozása Chamussóval mély benyomást tett a rendezõre, és ezután megkérte Shawn-t, hogy építsen bele a forgatókönyvbe még többet a valóságos eseményekbõl.
- Leültem Chamussóval és alaposan kifaggattam - mondja a rendezõ. - Megkértem, hogy mesélje el az élete történetét a születésétõl kezdve a mai napig. Két napon át beszélt egy kamera elõtt mikrofonba, és mindent elmondott.
Chamusso szerepére egy egész világra kiterjedõ keresés után a filmkészítõk Derek Luke amerikai színészt választották.
- Azt szeretném, ha a nézõk drukkolnának a moziban Patricknek, mert én is azt tettem, amikor elolvastam a szöveget - mondja Luke. - Ez a férfi egyszerû életet él; néha hibázik, és próbál boldogulni. Amikor megpróbáltatásokkal kellett szembenéznie és tehetetlennek érezte magát a családját ért bántalmazások miatt, erõs tudott maradni, és cselekedett.
- Szerintem Derek nem értette meg egészen, hogy milyen volt feketének lenni Dél-Afrikában az 1980-as években, amíg el nem vittem Fokvárosba, a Robben-szigetre - veszi át a szót Noyce. - Ez egy hírhedt hely; itt raboskodott Mandela több mint két évtizeden át, és itt töltött Patrick tíz évet az apartheid rezsim politikai foglyaként. Derek bement a cellákba, ahová az ANC vezetõit zárták be, majd végigment a folyosón, ami ahhoz az apró cellához vezetett, ahol Mandela annyi évet eltöltött. Derek hosszú ideig maradt benn, és lefeküdt oda, ahol valamikor Mandela aludt.
- Abban a percben szerintem képes volt érzelmi kapcsolatot teremteni a fekete bõrû dél-afrikaiakkal, és megérezte annak a sok ezer politikai fogolynak a terhét, akik valaha azon a helyen és azokban a cellákban éltek. Megértette Nelson Mandela bölcsességét is, aki abban az apró cellában elindította a mai, csodálatos Dél-Afrika születését.
Luke felkészülése azzal folytatódott, hogy napi kétórás beszédgyakorlatokon vett részt Fiona Ramsey vezetésével, aki korábban Don Cheadle segítségére volt a tökéletes afrikai akcentus elsajátításában a Hotel Ruanda (Hotel Rwanda) címû film forgatása elõtt. Ezután futballedzésekre járt Sowetóban.
Noyce az Oscar-díjas Tim Robbinst választotta Nic Vos ezredes szerepére, "nemcsak azért, mert nagyszerû színész, hanem azért is, mert egyszerûen úgy néz ki, mint egy fehér bõrû dél-afrikai: magas és szõke. Ezenkívül tudtam, hogy Tim olyan színész, aki képes lesz a fehér, dél-afrikai, gonosz rasszista sztereotípiájánál többet mutatni; Tim meggyõz minket arról, hogy bármelyikünk képes lenne úgy viselkedni, mint Nic Vos, sõt, talán még azonosulni is tudunk vele".
- Ennek a két férfinak a kapcsolatán keresztül - egyikük dél-afrikai, másikuk afrikander - nagyobb képet láthatunk az ország akkori helyzetérõl, és megérthetjük mindkét oldalt - mondja Robbins. - Ez egy megindító történet egy gyökeresen felforgatott életrõl és a hitünkért vívott harcról.
Robyn Slovo egy, az 1980-as években szolgáló egykori rendõrt, Hentie Bothát kérte fel, hogy segítsen a színésznek a felkészülésben. Robbins több napot beszélt vele, és együtt ellátogattak Vlakplaasba, a hírhedt vallatóközpontba, ahol a rendõrség a fekete bõrû dél-afrikaiakat besúgóknak szervezte be. A feketék innen vagy az apartheid rezsimnek dolgozó besúgóként vagy halottan távoztak. - Timnek meg kellett értenie ezt az embert, aki bevallotta, hogy a kínzás gyakran használt fegyver volt azokban az idõkben az ellenállókkal szemben - mondja Noyce.
Noyce kívülállóként viszonyult a történethez, ezért számos dél-afrikai szakértõ segítségére támaszkodott. Az ANC Mozambikban berendezett bázisán és az ANC angolai kiképzõtáborában játszódó jelenetekhez David Mbatha korábbi ANC tag adott tanácsokat. Egy másik ANC tag, Napthali Manana szintén sok segítséget nyújtott a rendezõnek és a stábnak.
Chamusso segítsége is nélkülözhetetlen volt. Az olajfinomítóban játszódó egyik jelenetben fehér õrök fekete alkalmazottakat motoznak meg. Végigtapogatják õket és robbanószert keresnek. - Patrick nem tudta megállni, hogy ne menjen oda - mondja Noyce. - Megragadta az egyik fekete statisztát, odafordult vele a fehér statisztához, aki az õrt alakította, és azt mondta: "Figyeljen, akkoriban nem így motoztak meg egy fekete bõrû személyt". A fehér statiszta, aki már egy új korban nõtt fel, 21. századi dél-afrikai módjára viselkedett, és tiszteletet mutatott a fekete statiszta iránt. Patricknek be kellett mutatnia, hogyan ment ez az õ idejében.
- Csaknem huszonöt év után viszontlátni azt a helyet visszarepített arra napra, amikor letartóztattak, és újra átéltem a fájdalmat - mondja Chamusso. - De büszkeséget éreztem, mert ma Dél-Afrika egy szivárvány nemzet. A secundai olajfinomító mai dolgozóit nem motozzák meg úgy, mint ahogyan velünk tették. Ez egy új Dél-Afrika, attól lett ilyen, amit mi tettünk, hogy a többi emberrel már jól bánjanak.
"time is not money"
