információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Roger Michell rendezõ legutóbbi munkája, a Hanif Kureishi forgatókönyvébõl készült Vénusz forgatása nyolc héten át tartott 2005/2006 telén londoni helyszíneken és a híres Ealing stúdióban. Bár a csapat színésztagjai még soha nem dolgoztak együtt a kreatív team-mel, az alkotómag már komoly közös múlttal rendelkezik, mivel Roger Michell és Hanif Kureishi már 1992-ben is együtt dolgoztak a The Buddha of Suburbia címû BBC televíziós projekten, valamint a 2003-ban készült The Mother címû komoly kritikai sikereket elért drámán, melynek a produceri székében szintén Kevin Loader ült. Az összeszokott csapat éppen legutóbbi filmjük sikerén felbuzdulva kezdett el gondolkodni az újabb közös munka lehetõségén.
Az ötlettõl a forgatókönyvig
"Épp hazafelé utaztunk Cannes-ból, a The Mother premierjérõl, amikor a taxiban ülve felötlött bennünk, hogy milyen jó lenne ismét együtt dolgozni" - emlékszik vissza Kevin Loader producer. Az ötletükön felbuzdulva a rendezõvel azonnal tárcsázták is forgatókönyvírójukat, akinek szerencsére volt ötlet a tarsolyában. "Épp azon gondolkodtam, hogy milyen jó lenne egy film egy öreg krapekról, aki épp egy prosztatamûtét elõtt áll. Visszagondolhatna az addigi életére, a szexuális élményeire, az átélt gyönyörökre... Annyira megtetszett az ötlet, hogy addig gondolkodtam rajta, míg rá nem jöttem, hogy sokkal hatásosabb lenne, ha nem visszaemlékezõs sztorit kanyarítanék belõle, hanem egy jelenben játszódót. Ekkor jutottak eszembe azok a reggelik, amiket néhány öreg fickó társaságában töltöttem el régebben, és õk szinte végig arról beszéltek, hogy milyen bajukra melyik tabletta a legjobb. Rögtön rájöttem, hogy ez a hiteles jövõképem. Elmegyek a gyógyszertárba, veszek egy péksütit, majd hazamegyek kipihenni a fáradalmakat" - meséli Kureishi. "Pár héttel az elsõ telefonbeszélgetésünk után kaptam tõle egy 16-17 oldalas sztorivázlatot, és azonnal tudtam, hogy meg kell csinálnom ezt a filmet" - örvendezett a rendezõ.
Michell és az író aztán közös fejtörésekkel kezdték továbbgondolni a történetet, és szinte napi értekezésekkel haladtak elõre a cselekményben. "Sokat segített, hogy eszembe jutott egy regény, amit még régebben olvastam. Junichiro Tanizaki Diary of a Mad Old Man címû kötete egy haldokló öregemberrõl szólt, aki beleszeretett a fia feleségébe. A regény stílusa egészen lenyûgözött, mert kiválóan írta le, hogy egy ember mekkora szenvedélyre képes akár az élete alkonyán is. Ez sokat segített a Vénusz végsõ formába öntésében" - emlékszik vissza az író.
Ahogy az alkotók egyre inkább elmerültek választott témájukban, kezdtek rájönni, hogy új filmjük sokban hasonlítható elõzõ közös munkájukhoz, a The Mother-hez, melyben egy nagymama viszonyát fejtették ki lánya fele annyi idõs udvarlójával szemben. "Az is eszünkbe jutott, hogy hívhatnánk akár The Father-nek is az új filmet" - viccelõdtek. A projekt a végsõ forma elnyerése elõtt két munkacímen is futott. A Mindent fokozatosan felejtünk el, valamint A vén morgolódók címrõl akkor mondtak le, amikor rájöttek, hogy a film legfõbb hangsúlya nem a két öreg barátságára, hanem egy öreg és egy fiatal közti szerelemre helyezõdik át. Szerencsére rájöttek, hogy a sok hasonlóság mellett jó néhány különbség is akad, ami megkülönbözteti új munkájukat a The Mother-tõl. Míg elõzõ munkájuk fõ témája a bujaság, a mindent átható vágy és a szex volt, addig a Vénusz sokkal inkább szól a tiszta szerelemrõl, és az elvesztés érzése által okozott fájdalomról. "Az új mozink sokkal kedvesebb, szerethetõbb, és épp ezért szélesebb közönséghez szól. A szex helyett pedig a romantika áll a középpontban" - vélekednek az alkotók.
A színészválasztás és a forgatás
Bár a fõszerepet nem konkrétan egy színész számára írták, mégis rájöttek, hogy Maurice megtalálása kulcsfontosságú feladat még jóval a forgatás elkezdése elõtt, hiszen tökéletes összhangnak kell lennie közte és a többi szereplõ között, így létfontosságú, hogy részt vegyen a castingmunkálatokban. Szerencsére mind a rendezõ, mind forgatókönyvírója igencsak jártas a londoni színházi körökben, így gyorsan jöttek az ötleteik, hogy kikkel játszatnák el a kiöregedett színészek hálás szerepét. "Maurice szerepére olyasvalakit kellett találnunk, aki van elég bátor ahhoz, hogy felvállalja az öregség minden nyûgét és szépséghibáját, és nyugodtan szembeszálljon a róla kialakult imázzsal. Peter O’ Toole fiatalon maga volt az eszményi férfi, ha jól emlékszem édesanyám akkoriban titkon szerelmes is volt belé. Ezen kívül olyan erõs színésznek kellett lennie, aki alakításával képes összetartani a filmet. Szerencsére Peter-nél jobbat nem is találhattunk volna" - dicsekszik a producer. "Azt hiszem az elmúlt húsz évben ez Peter elsõ olyan filmje, ahol szinte minden jelenetben jelen van. Sokan megjegyezték, hogy biztosan rá írtuk a szerepet, pedig az igazság az, hogy csak a körülmények szerencsés összejátszása révén szereztük meg a tökéletes fõszereplõt" - meséli Roger Michell.
A 74 éves, nyolcszoros Oscar-jelölt színészlegenda (a Vénuszért is jelölték) számára a szerep legnagyobb megpróbáltatását az jelentette, hogy egy alacsony költségvetésû, független filmben kellett játszania, ahol a költségcsökkentés miatt inkább kerülték a stúdiókat, és az esetek többségében külsõ helyszíneken forgattak. A kemény téli idõben pedig ez nem mindennapi megpróbáltatás tud lenni. "A stábtól kaptam egy kis sárga sátrat benne egy hõsugárzóval, amit vittünk magunkkal egyik forgatási helyszínrõl a másikra. Érdekes módon szinte sosem voltam bent egyedül, hiszen mindig akadt valaki, aki becsatlakozott egy kis felmelegedésre" - emlékszik vissza jókedvûen O’Toole. A forgatás azonban egy sajnálatos eseményt is hozott magával, hiszen a stáb éppen a munkálatok felénél járt, amikor Peter O’ Toole egy szerencsétlen esésnek köszönhetõen kificamította a csípõjét. A színész elhivatottságát azonban jól jelezte, hogy háromhétnyi kötelezõ gyógypihenõje után újult erõvel és lelkesedéssel vetette bele magát újra a munkába. "Nem volt nehéz dolgom, hiszen remek volt a hangulat és csupa olyan színésztárssal voltam körülvéve, akiket már nagyon régóta ismerek" - mondta a színész. "Ha az ember szereti a színházat, és a színészeket, akkor egyedülálló élmény ilyen arcokat látni a forgatáson. Ráadásul a szünetekben rengeteget beszéltek és anekdotáztak arról, amit az utolsó hetven évben tettek, szóval volt mit tanulnom" - vonja le a tanulságot Roger Michell. "Leslie és én elsõsorban a macskáinkról beszélgettünk, mivel éppen az övé és az enyém is beteg volt a forgatás idején. Vanessával pedig nagyokat tudtam politizálni, és felelevenítettünk pár régi emléket olyan közös régi barátokról, mint amilyen Robert Shaw" - emlékezett O’Toole.
Maurice társát Ian-t szintén nem volt túl nehéz megtalálni. A rendezõ Peter O’ Toole mély egyetértésével választotta ki a 82 éves Leslie Phillips-et a szerepre, akit több, mint 120 filmszerepe ellenére Angliában mégis inkább színpadi színészként tartanak számon. Mivel a szerep nagyban eltért azoktól, amikben az angol nézõk ismerhetik õt, így Phillips örömmel mondott igent a felkérésre, pláne, hogy olyan régi ismerõssel találkozhatott, mint Peter O’ Toole, akivel utoljára a hetvenes években dolgozhatott együtt. "Tetszett, hogy a film szinte egy szerelmespárként ábrázolja a két öregembert. Ez Peterrel arra ösztönzött minket, hogy nagyon pontos összjátékot nyújtsunk a vásznon. Ráadásul igazán nagy lehetõség volt számomra, hogy végre együtt dolgozhattam Vanessa Redgrave-vel. Már mindkét lányával volt közös munkám, de bennünket most hozott elõször össze a sors. Sõt, ha belegondolok, valamikor még az édesapjával is dolgoztam együtt 1938 környékén" - örvendezett a színész.
"Vanessa Redgrave-et az utolsók között tudtuk leszerzõdtetni. Hatalmas szerencsénk volt, hogy megkaptuk õt Maurice ex-feleségének szerepére, hiszen ez csak egy apró szerep volt a filmben, ami egy hozzá hasonló kaliberû színésznõnek nem jelent igazi kihívást. Amikor azonban megérkezett a forgatásra, úgy játszott, mintha övé lenne a fõszerep, pedig tudta, hogy csak pár percig lesz majd látható a vásznon" - emlékezett vissza a rendezõ.
A legnagyobb problémát a fiatal Jessie megtalálása jelentette. Rengeteg meghallgatást tartottak, melyek egy részén Peter O’Toole is segédkezett. Egy olyan színésznõt kellett találniuk, aki minden mesterkéltség nélkül tud életre kelteni egy vidéki, fehér, munkásosztályból származó lányt. A szokásos vulgáris karakterkliséket pedig úgy akarták elkerülni, hogy a szokványos figurát azáltal, hogy Maurice a pártfogásába veszi, egy nem szokványos helyzetben mutatják be. Jessiet gyakorlatilag kirúgták otthonról, és egy általa alig ismert öregemberhez kell költöznie egy ismeretlen városba, távol a barátaitól. Sértõdött, magába zárkózó, de a külvilágnak nem akarja mutatni sebezhetõségét.
Az alkotók egy rakás tapasztalt nevet hallgattak meg, míg végül - Peter O’ Toole áldásával - az ifjú, és a filmezés területén újoncnak számító Jodie Whittakernek adták a szerepet, aki éppen akkor végzett a Guildhall Dráma Iskolában, méghozzá Arany Medál kitüntetéssel. "Ha kikerülsz a színiiskolából, akkor a lehetõ legcsodálatosabb dolog, ami történhet veled, ha kapsz egy forgatókönyvet. Ahogy elolvastam a Vénuszt, azonnal megértettem Jessie karakterét. Mivel magam is Huddersfield-i vagyok, ezért jól tudom, milyen északról egy nagyvárosba költözni. Már a szkript elsõ átolvasásakor éreztem, hogy ez a történet nem egy öreg és egy fiatal emberrõl szól, hanem egyszerûen csak két ember egymásra találásáról" - elemzi szerepét a színésznõ.
"Azt már rögtön az elején tudtuk, hogy nem londoni színésznõt akarunk. Ezért is nagy szerencsénk volt Jodie-val, mert azonnal hozta a megfelelõ akcentust is magával, de persze nem ez volt a fõ szempont, amiért rá esett a választásunk, hiszen õ egy briliáns színésznõ" - meséli a producer. "Emlékszem, amikor az utolsó meghallgatásra elmentem, és ott ült velem szemben Peter O’ Toole, az valami egészen elképesztõ volt. Számtalan filmjét láttam, de élõben, istenem, egészen más élmény volt. Ahogy ott ült, volt valamiféle nemesi kisugárzása. Viszont amikor elkezdtük együtt a felolvasást, Peter annyira segítõkész volt, hogy azonnal elszállt az idegességem, és kiválóan tudtam csak a szerepre koncentrálni, így megvolt köztünk a szükséges kölcsönhatás" - idézi fel emlékeit Whittaker.
A helyszínek megtalálása
"Imádom Londont, és szeretem a filmjeimmel bejárni minden egyes zugát. Így van ez már Az én szép kis mosodám óta" - elemzi saját munkásságát a forgatókönyvíró. Mivel a filmnek a két öregen és a fiatal lányon kívül a város is fõszereplõje, ezért az alkotók nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy hiteles életteret találjanak hõseiknek. Mivel a figurák élete többnyire nem a turisták által jól ismert városrészekben zajlik, ezért igen körültekintõen kellett helyszíneket választaniuk. Highgate túl elegánsnak, Kentish Town pedig túl koszosnak bizonyult, így a megfelelõ helyszínt valahol Hampstead és Kentish Town határán találták meg. Mivel Hanif Kureishi forgatókönyvíró maga is jó ideig lakott a környéken, így emlékei alapján választotta ki a film fontos helyszíneit. Mivel azonban két öreg, és egykoron komolyabb hírnévnek örvendõ színészrõl szól a film, ezért a sztoriban meg kellett jelenniük azoknak a helyszíneknek is, ahol ezek a felsõbb körök mozognak. Így tûnhet fel a filmben a Nemzeti Galéria, a Royal Court Theatre, a Garrick Club és a St. Paul’s templom, melyben Maurice és Ian még egy táncot is lejt. Az 1633-ban emelt épületet egyébként a színészek templomaként is ismerik. A sztoriban fontos szerephez jutó tengerpartot is gondosan választották ki. Fontos szempont volt, hogy ne legyen Londontól egy-két órányi utazástól messzebbre. Nem akartak egy ragyogó partszakaszt, inkább csak amolyan hagyományos brit kavicsos tengerpartot. A választás végül Whitstable-re esett, ahol a stáb az év leghidegebb hetében forgatott, viszont cserébe gyönyörû, napsütéses idõt fogtak ki.
"time is not money"
