információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Beszélgetés Michael Moore-ral
Miért készített filmet az egészségügyi ellátásról - hiszen mindenki tudja, milyen pocsék állapotban van?
Az egyik dolog, amit a velem dolgozóknak mondtam, amikor elkezdtük a munkát, az volt, hogy nincs szükség arra, hogy részleteiben mutassuk meg a közönségnek, hogy milyen rossz is ez a rendszer, mert ezt úgyis tudják. Ez pont olyan lenne, mintha valaki most csinálna egy filmet, ami csak arról szólna, hogy milyen csapnivaló elnök George W. Bush.
Honnan jött a film alapötlete?
Már 1999-ben is elkezdtünk gondolkodni egy filmterven - le is írtam az elképzeléseimet, és pár jelenetet még le is forgattunk. Volt egy tv-műsor, amit én vezettem, aminek az volt a címe: THE AWFUL TRUTH (A szörnyű igazság), és az első epizódban egy olyan férfi esetével foglalkoztunk, akinek a biztosító nem akarta kifizetni a szervátültetése költségeit. Alig pár nap alatt képesek voltunk a férfi életét megmenteni és elérni, hogy megoperálják. Arra gondoltunk, hogy mi lenne, ha egy egész filmet készítenénk erről, úgy, hogy csak 10 embert veszünk, és mindenkivel 10 percben foglalkozunk, miközben az életüket próbáljuk megmenteni. Aztán jött a Columbine-i mészárlás, és ezt a projektet félretettük, később megkezdődött az iraki háború, és úgy tűnt, hogy égető szükség van arra, hogy filmet készítsünk arról is, de ez a terv mindvégig ott járt a fejünkben.
A forgatás előtt a honlapján felkérte a látogatókat, hogy küldjék el horror-történeteiket az egészségügyről- volt olyan történet, ami aztán visszaköszönt a forgatás során?
Igen - mégpedig az a fajta frusztráció volt az, amit a bürokrácia vált ki, amely alapvetően azért létezik, hogy megnehezítse, hogy az ember segítséget kapjon, vagy ezt a segítséget kifizettessék, még akkor is, ha az illető vagy a munkáltatója anyagilag hozzájárul a rendszer fenntartásához. Az egyik nagy mítosz ez ügyben az, hogy a privát szektor lehet a megoldás, mert itt kevesebb a bürokratikus akadály és jóval hatékonyabb. Ami azt illeti, pont az ellenkezője igaz, különösen, ami az egészségügyet illeti. Az egészségügyi nagyvállalatok költségvetésüknek mintegy 25%-át költik papírmunkára, adminisztratív költségekre és más aktatologatásra, míg a két állami szervezet, a Medicare és a Medicaid csak 3%-ot költ adminisztratív célokra.
Több ezernyi hasonló elképesztő sztorit olvasott - hogy hatottak ezek Önre?
Nagyon nehéz volt. Folyton olyanokat hallottunk: "Meg fogok halni, ha nem kapok segítséget ..." vagy "Az anyám haldoklik..." Tehetetlennek éreztük magunkat, és ez mindenkire hatással volt, aki a stábban dolgozott. Tudtuk azt is, hogy maga a film ezeknek a történeteknek csak töredékével képes foglalkozni, és inkább azt próbáltuk elmagyarázni, hogy ilyen kérdésekkel nem kellene az embereknek foglalkozniuk, ha mondjuk, Kanadában élnének - és azok közül, akik írtak, néhány esetben csak pár mérföldnyire van északra ez a határ.
Ki a felelős az egészségügy mai állapotáért: az amerikai kormány, a nagy gyógyszercégek, vagy valaki más?
Maga a rendszer. És ez a rendszer javarészt a haszonra és a kapzsiságra épül. De amikor az emberek egészségéről van szó, a profitnak nem szabadna szerepet játszania. Ha ma bárki felvetné, hogy mondjuk az iskolarendszernek profitot kéne termelnie, úgy néznének rá, mintha a Marsról jött volna. Soha senki nem állítaná azt, hogy az ivóvíz ellátásnak profitot kéne termelnie -pedig víz nélkül nem élhetünk. Ugyanígy kellene gondolkodnunk az egészségügyi ellátásról is, és ez más országokban így is történik.
Miután több mint egy évet töltött a SiCKO elkészítésével, mi az a három legfontosabb dolog Ön szerint, ami segíthetne jobbá tenni az egészségügyet?
Meg kellene szüntetni a magánbiztosítók részvételét az egészségügyben - ők jelentik a legnagyobb akadályt abban, hogy mindenki abban az ellátásban részesülhessen, amelyre szüksége van. A gyógyszeripari cégeket is szabályozás alá kellene vonni. Rengeteg embernek van szüksége gyógyszerekre ahhoz, hogy életben maradjon, és az a tény, hogy megengedjük a gyógyszergyáraknak, hogy az egekig felverjék az árakat, és emiatt vannak, akik létfontosságú gyógyszereket képtelenek megvenni, egyszerűen bűn! Végül pedig egy közösség tagjaként kell gondolkodnunk. Az egészségügy irányításának az emberek kezében kell lennie, ahogy Amerikában a tűzoltóság és a rendőrség is a helyi közösség irányítása alatt áll, és nem az olyan magáncégek kezében, mint a Halliburton. Sokkal aktívabbnak kell lennünk és törődnünk az ilyen ügyekkel, és el kell kezdenünk egy közösség részeként gondolkodni, amely jóval nagyobb és fontosabb, mint az önös én.
Ahhoz, hogy filmet készíthessen, kell, hogy legyen biztosítása. Hogy történt ez a SiCKO esetében?
Ahogy az előre megjósolható, ha az ember a biztosító társaságokról készít filmet, akkor nem jut egykönnyen olyan biztosításhoz, ami lehetővé teszi, hogy el is készítse azt a filmet.
Vagyis a biztosítók nem rajongtak az ötletért. A stáb minden tagjára remek biztosítást tudtunk kötni, de az ún. "produkciós biztosítást", amely az elkövetett hibákat, kihagyásokat és egyebeket fedezi, nagyon nehéz volt megszerezni. Minden nagy biztosító nemet mondott nekünk.
A filmben szereplő emberek közül volt olyan, akinek pozitív módon változott meg az élete?
Igen. Azok közül, akik hajlandóak voltak felvenni a harcot és azt követelni a biztosítójuktól, hogy tegyék a dolgukat, úgy, ahogy azt kellene, voltak néhányan, akik el is érték, amit akartak. Laura, az a fiatal nő, akinek a biztosító nem akarta kifizetni a mentőszállítást, nem adta be a derekát, és a Blue Cross biztosító végül meghátrált és fizetett. Az a két szereplő, akit amiatt utasított el a biztosító, mert túl kövérek, vagy túl soványak voltak, végül talált olyan egészségbiztosítót, akik hajlandóak voltak velük érdemben foglalkozni. Maria Wantanabe csak minimális jóvátételben részesült jogi kereset útján, és most fellebbez, az ügyvédje nagyon optimista. De a film pont arról szól, hogy miért kell keservesen megküzdenünk azért, ami elve jár nekünk. Mikor fogjuk fel végre, hogy az egészségügyi ellátás alapvető emberi jog?
Korábbi filmjeivel ellentétben a SiCKO-t javarészt külföldön forgatta. Mit tanult ezalatt?
A forgatás egyszerre volt gondolatébresztő, felemelő és nyomasztó. Folyamatosan bukkantunk elképesztő dolgokra. Azt hittük, felkészültek vagyunk a témában, de amerre csak megfordultunk, mindenütt valami újra bukkantunk. Nyomasztó érzés volt, hogy mi, amerikaiak, a világ leggazdagabb országának polgárai vagyunk, miközben nem vagyunk jogosultak ingyenes egészségügyi ellátásra. Ez leginkább azt juttatta eszembe, hogy milyen fontos kimozdulni. Az amerikai állampolgárok 80%-ának útlevele sincsen, így a legtöbben nem látunk semmit a világból, így azt sem, hogy mi történik máshol. A tudatlanság sohasem egészséges - nem hozhatjuk a legjobb döntéseket, ha nincsen meg hozzá minden információ. Ez a mindennapokra is igaz, de még inkább igaz a politikára.
Az elnökjelöltek közül van, akinek már ezen a ponton is megbízható elgondolása van az egészségügyről, vagy csak általánosságokban beszélnek?
Úgy tűnik, nem akaródzik nekik megbirkózni ezzel a kérdéssel, ami elég szomorú. Még az olyan jó szándékú emberek sem, mint a demokrata John Edwards - ő is csak fogná az adójövedelmet, és a magánbiztosítók zsebébe tömné, ami nem jelent megoldást. A szintén demokrata Obama még nem állt elő az elképzelésével, de remélem, hogy valami jobbal rukkol ki. És persze ott van az a jelölt, aki még nem lépett a ringbe, de már 2000-ben nyert - és a mai napig azt tartom a legjobbnak, amit ő mondott a kérdésről még 2003-ban.
A politikusok, a különböző konzervatív érdekcsoportok és a nagyvállalatok rendszeresen támadják az Ön filmjeit. A SiCKO-t ki fogják támadni?
Azok, akik hasznot húznak mások szenvedéséből és betegségéből, nem fogják szeretni a filmet. Ennek ellenére lehet, hogy a SiCKO lesz az eddigi legnézettebb munkám, pusztán azért, mert, politikai hovatartozástól függetlenül olyan sok embert érint ez a kérdés.
Vajon árthat a filmnek az Önről alkotott ellentmondásos kép?
Vajon miért mondják azt, hogy ellentmondásos rendező vagyok? Mit csináltam? Készítettem egy filmet a szülővárosomban azokról az emberekről, akiket tönkretett az, hogy a General Motors kivonult a térségből, aztán egy másik filmet arról, hogy egy rakás kölyköt lemészároltak a Columbine-i középiskolában, és nem akartam, hogy ez még egyszer megtörténjen, és forgattam egy filmet, mert még a legelején kimondtam az Oscar-gálán, hogy hazudnak nekünk az iraki tömegpusztító fegyverekről, amire kifütyültek. Pedig mostanában egyre többször állítanak meg republikánusok is az utcán, hogy bocsánatot kérjenek. Most már látják, hogy csak figyelmeztetni akartam őket, hogy meztelen a király. Ami azt illeti, abszolút a mainstream többséghez tartozónak érzem magam.
* * *
SiCKO
A forgatásról
SiCKO története majdnem egy évtizedre nyúlik vissza, amikor Michael Moore leforgatta 1999-es tv show-ja, a THE AWFUL TRUTH (A szörnyű igazság) legelső epizódját, a haldokló Chris Donahue-ról, akinek azért kellett megküzdenie a biztosítójával, mert az nem volt hajlandó fedezni az életmentő hasnyálmirigy átültetést. A műsor bemutatta, hogy a Humana nevű egészségügyi ellátó hogyan tagadta meg a biztosítás részleteit hét éven át fizető Donahue-tól az életmentő operáció kifizetését - egészen addig, amíg Moore közbe nem lépett, és egy díszes ál-temetést javasolt, amieről értesülve a vállalat a teljes PR katasztrófától tartva meghátrált. Az Oscar-díjas KÓLA, PUSKA, SÜLTKRUMPLI és a kasszasikernek számító FAHRENHEIT 9/11 egymást követő diadala után Moore visszatért az amerikai egészségügy válságához, hogy ezúttal szélesvásznon tárja fel az igazságot!
"A film az egészségügyről szól, és mégis valami egészen másról." mondja Moore. "Ahogy minden más filmemben, most is választottam egy témát, és arra használtam, hogy ennél is fontosabb kérdésekre és problémákra keressek választ. Ebben az esetben a fontosabb kérdés az, hogy vajon a legnagyobb nyugati iparosodott ország miért nem nyújt ingyenes általános egészségügyi ellátást a saját polgárainak? Miért mi? Miért történhetett meg ez pont velünk?"
Ahogy elterjedt a híre Moore legújabb filmtervének, azok az amerikai nagyvállalatok, amelyek óriási profitmennyiséghez jutnak az egészségügyi szférában, elkezdtek levegő után kapkodni. Ken Johnson, a Pharmaceutical Researchers & Manufacturers of America kereskedelmi csoportosulás alelnöke elmondta egy újságírónak, hogy az iparág cégvezetői "idegrohamot kaptak, és a hajukat tépték." Ami azt illeti, a gyógyszeripar gyorsan zárta sorait. "Michael riadó" volt érvényben legalább hat nagy gyógyszergyár dolgozóinál, akiknek óvakodniuk kellett Moore-tól és stábjától. "Leközöltünk egy cikket az online vállalati újságban arról, hogy Moore rólunk készül filmet forgatni, és ha egy borzas hajú fickót látnak a környéken baseball sapkában, akkor az csakis ő lehet." árulta el az egyik szóvivő az L.A. Times-nak. Az elmúlt év végén a CNBC egyik riportere, Mike Huckman jegyezte meg, amikor egy gyógyszeripari konferenciáról tudósított, hogy "az általános paranoia szintje az egekbe szökött", a jelenséget pedig: a "Michael Moore effektus-nak nevezte".
Ám Moore-t már a forgatás legelejétől fogva legalább annyira foglalkoztatta az, hogy megadja a kellő tiszteletet az egészségügy áldozatainak, mint az, hogy leleplezze a gonosztevőket. 2006 februárjában felhívást tett közzé a honlapján, a michaelmoore.com-on, amelyben arra kérte fel az olvasókat, hogy küldjék el saját egészségügyi horror-történeteiket. Az üzenet így szólt: "Ha szeretné velem tudatni, hogyan bánt Önnel a biztosítótársasága, vagy hogy milyen volt biztosítás nélkül betegnek lenni, vagy azt, hogyan tagadták meg Öntől a kórházak és az orvosok a kezelést (vagy ha mégsem, hogyan ítélték Önt szegénységre pofátlan számláikkal) ...vagy, ha bármely más módon elbánt Önnel, vagy a szeretteivel ez a beteg, kapzsi és önző rendszer, kérem tudassa velem." A reakcióra még maga Moore sem volt felkészülve - több mint 25.000 e-mail érkezett már az első héten.
A rákbetegséget túlélő Donna Smith-nek egy jó barátja mesélt Moore internetes felhívásáról, és mivel Smith-nek tetszett a Fahrenheit 9/11, arra gondolt, hogy tesz egy próbát. "Elküldtem egy gyors, szűkszavú e-mailt, csak két vagy három bekezdéssel, és nem is gondoltam rá, hogy bármi is kisülhet belőle, vagy, hogy bárkit is érdekelhet." mondja Smith, akinek férje szívbeteg, és aki kénytelen volt a lányához költözni, miután a biztosítási költségek anyagilag csődbe vitték. "Csak ki akartam adni magamból egy kis frusztrációt abban az e-mailben. Ugyanakkor reméltem, hogy ha bármilyen valószínűtlen is, de valaki meghallgat minket is, azokat, akik betartották a szabályokat, akik gondosan ügyeltek rá, hogy minden esedékes részletet befizessenek - és akiket mégis tönkretettek. Ha olyasvalaki, mint Michael meghallgat miket, és a világ elé tárja azokat a problémákat, amelyekkel több millió amerikai kénytelen nap mint nap szembenézni, ez olyan tartás adott nekünk, amelyben évek óta nem volt részünk."
Moore már az előkészületek során fontos döntésre jutott - arra, hogy az egészségügynek csakis egy, konkrét területére fog koncentrálni, ahelyett, hogy minden elképzelhető nézőpontból mutatja be ezt a szétágazó kérdést.
"Megvolt a külön bejáratú "Gonosz tengelye’ számunkra: a gyógyszeripar, a kórház-üzletág és a biztosító cégek." mondja Meghan O’Hara producer. Bár a legnagyobb gyógyszeripari cégek, profit-megszállott nagyvállalatok, amelyek washingtoni politikusokat tartanak a fizetési listájukon, és gyakran hazudnak a kutatási és fejlesztési költségeiket illetően, a filmesek a receptre kapható orvosságokra szükséges rosszként tekintettek, amelyek végső soron a beteg érdekeit szolgálják. Ugyanez mondható el a kórházakról - igaz, őket, akárcsak a gyógyszeripart, szigorú szabályozás alá kellene vonni és gazdaságosabban vezetni, de az embereknek nyilvánvalóan szükségük van rájuk.
Hasonló engedmények azonban nem kerültek szóba a magánbiztosítók esetében - "amelyek teljes mértékben nélkülözhetőek, ami az egészségügyet illeti." mondja O’Hara. Hogy mindezt még érzékletesebben illusztrálja, Moore úgy döntött, hogy eleve nem arra a 45 millió amerikaira helyezi a hangsúlyt, akiknek nincs semmiféle egészségügyi biztosításuk, hanem a többségre, akik biztosítást kötnek és fizetnek, és mégis megtagadják tőlük a járulékokat, vagy nevetséges aktatologatás áldozataivá válnak.
A bemutatott történetek magukért beszélnek. De a történetek mögött ott a kérdés: vajon hogyan úszhatják meg a biztosítási társaságok akár a gyilkosságot is? Az üzletágban dolgozók tucatjai jelentkeztek Moore-nál, hogy a nyilvánosság előtt osszák meg tapasztalataikat arról, hogyan keresnek a biztosítók milliárdokat azáltal, hogy visszatartják a szükséges járulékot azoktól, akik rászorulnak. "Azt mondták, gondolkodjak úgy, hogy nem az ellátást tagadom meg, hanem a kifizetést." - volt a gyakran elhangzó kifogás.
Szerencsére, amikor az egészségügyi mizéria már mindenkinek kezdett az idegeire menni Moore irodájában, egy egészséges adagnyi humor mindig segített mindezt elviselhetőbbé tenni. Egy nagy feliratot ragasztottak a bejárat mellé, amelyen ez állt: "EZ EGY VÍGJÁTÉK", hogy emlékeztesse a stáb reményvesztett tagjait arra, hogy a nevetés a legjobb orvosság. Még egy, a sarokban hetek óta hervadozó cserepes virág is némi derültséget keltett, amikor valaki egy cetlit ragasztott az oldalára, mondván: "Ennek a növénynek egészségügyi ellátásra van szüksége!"
A forgatást először szerte az Egyesült Államokban kezdték, és a forgatócsoportok régióról régióra haladva kerestek fel betegeket - például egy, a Nyugati-Partra tett kiruccanás során a stáb Los Angelesbe és San Franciscó-ba látogatott el, a texasi körút részeként pedig Houstonban, Austinban, Brownsville-ben, McAllenben és Dallasban forgattak, míg egy másik út részeként floridai lakosokkal találkoztak. Hogy bemutassák, milyen akuttá vált az amerikai egészségügyi krízis a civilizált világ más részeivel összehasonlítva, a stáb több más országba is ellátogatott, például Franciaországba, Angliába és Kanadába. Végül 150 és 200 közötti számban vettek fel személyes történeteket több mint 130 forgatási nap alatt - míg például a FAHRENHEIT 9/11 leforgatása alig 38 napig tartott. Végül több mint 500 órányi filmet forgattak le - ez volt a legtöbb anyag, amit Moore bármely munkájához valaha is leforgatott.
Az igazi sebészi beavatkozás akkor kezdődött, amikor Moore és stábja befejezte a forgatást: a több száz órányi interjú és filmfelvétel megvágása. A vágószobában Moore társa ezúttal is a FAHRENHEIT 9/11 vágója, Chris Seward volt és két új csapattag, Dan Swietlik (aki elnyerte a rangos ACE Award-ot A KELLEMETLEN IGAZSÁG-ért) és Geoffrey Richman (GOD GREW TIRED OF US, MURDERBALL).
Végső soron - reméli Moore -, a SiCKO nem csak egy alapjaiban hibás rendszert fog feltárni a nézők számára, miközben megbízható alternatívákat ajánl, hanem azt is megmutatja majd, hogy ő maga mennyit fejlődött filmkészítőként. "A KÓLA, PUSKA, SÜLTKRUMPLI sem volt olyan, mint a ROGER & ME, és ez a film sem lesz olyan, mint a FAHRENHEIT 9/11 volt. Ha az emberek moziba mennek, akkor elvárják, hogy megnevettessék, megríkassák, vagy elgondolkodtassák őket. Valami egészen friss és új élményre várnak, és én sem szeretném folyton ismételgetni magam. Azt hiszem, néhányan igencsak meglepődnek majd a film hangvételén."
“Tudtam, hogy nagy kihívás lesz." mondja végezetül a rendező "Mert a SiCKO-ban nincs egyetlen néven nevezhető szereplő vagy vállalat, akit utálni lehet, mint Roger Smith vagy Charlton Heston volt az előző filmjeimben - itt egy egész rendszerről van szó. Ahogy nekem is, a közönségnek is több munkát kell ebbe a filmbe fektetnie, mert itt nem minden fekete és fehér. Lássuk be: az, ahogy bemasírozok valamelyik cég főhadiszállására már sokadik alkalommal, az nem túl érdekfeszítő. Nem mintha nem lennék hajlandó megtenni újra, de a SiCKO esetében anélkül akartam az egész filmet elkészíteni, hogy különböző hatalmasságok ajtaját kelljen döngetnem. Nem azt akarom, hogy a közönség úgy jöjjön ki a moziból, hogy azt mondják: "Tyű, ez a Moore jól fenéken billentette őket.’ Mert a seggberúgást nekik kell elvégezniük. Ez a patthelyzet csak akkor ér véget, ha mindenki feláll, és azt mondja: "Elég volt!’"
"time is not money"
