információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Ki is volt az igazi Ralph Waldo "Petey" Greene Jr.?
Karizmatikus, vidám, rosszul öltözött, ellentmondásos, meggyötört, szenvedélyes, ékesszóló, õszinte és igaz.
Rádió DJ-ként, televíziós mûsorvezetõként és politikai aktivistaként Ralph Waldo "Petey" Greene Jr. (1931-1984) két évtizeden át meghatározó szereplõje volt annak a Washington D.C.-nek, amit akkoriban sokan csak "Csokivárosként", vagy "a másik Washingtonként" ismertek.
Washingtonban felnõve Petey gyerekkora megsínylette a nagy gazdasági válság utáni szegénységet. Korán ellenszegült a törvénynek, és bûncselekményei mellett nem vetette meg az italt és a drogokat sem. Szinte még tinédzser volt, amikor besorozták a koreai háborúba, és onnan visszatérve kezdett el keményen inni. 1960-ban fegyveres rablásért letartóztatták és tíz év börtönre ítélték. A Virginiai Lorton Fegyházban Petey élete kezdett sínre kerülni, mivel a börtön foglalkoztatási programján belül sajátította el a lemezlovasi képességeket, és ezzel megtalálta életcélját a szabadulása utáni idõkre. Nemsokára annak is megtalálta a módját, hogy lerövidítse büntetését. Mivel egy öngyilkosságra készülõ rabtársát sikerült lebeszélnie szuicid akciójáról, ezért jó magaviseletéért korábban szabadulhatott.
Dewey Hughes akkoriban a WOL-AM rádióállomásnál dolgozott programigazgatóként, de Petey mûsorát még a börtönbõl ismerte, mert mindig õ szólt, amikor elment meglátogatni bent raboskodó öccsét. Azonnal alkalmazta az általa csiszolatlan gyémántnak tartott ex-sittest, és egész életében a menedzsere maradt, még azután is, amikor 1980-ban megvásárolta a WOL-t, amibõl aztán Radio One, Inc néven Amerika hetedik legnagyobb mûsorszóró társasága lett, és a leghallgatottabb a fekete közösség körében.
Petey nemcsak a mûsorvezetõi székben volt otthon, hanem börtönévei után aktívan részt vett a város szociális életében, hogy olyan "cool várossá" váljon, amirõl õ mindig is álmodott. Jelszavává vált a "ha nem tudsz olvasni, semmit nem tudsz" mondás, és ennek jegyében indított iskoláztatási és munkáltatói programokat és szavazásra buzdította hallgatóit. Külön programmal segítette a börtönbõl szabadult emberek beilleszkedését és munkához jutását. Mûsoraiban soha nem félt neveket említeni annak kapcsán, hogy a problémáikkal a hallgatók kihez, vagy ki ellen fordulhatnak. Bár a Fehér Ház szomszédságában lakott, csak 1978-ban léphetett be oda Jimmy Carter elnök meghívására a Jugoszláv elnök tiszteletére rendezett vacsorára. Állítása szerint ellopott egy kanalat emlékbe az étkezõasztalról.
A televízió világa sem állt távol tõle. A "Where It’s At" címû foglalkoztatási mûsora sikernek örvendett, ahogy a Petey Greene’s Washington is, melynek "állítsd be a televíziód színeit" volt a jelszava. A hetvenes években két Emmy-díjat is nyert, és olyan rádiós legendák mondták õt példaképüknek, mint Howard Stern.
Élete utolsó éveiben Petey szorosabban kezdett kötõdni a valláshoz és végre az italt is teljesen le tudta tenni. 1984 januárjában vittel el õt a rák. Több, mint tízezren rótták le a tiszteletüket a temetésén, ami így Washington történetében a legnagyobb olyan temetési ceremónia volt, ahol nem politikust temettek.
Petey élete történetét még a nyolcvanas évek elején mesélte el Lurma Rackley-nek, amibõl végül 2003-ra állt össze egy könyv Laugh If You Like, Ain’t a Damn Thing Funny címmel.
A forgatásról
Mondd!
Tizenöt évvel Petey halála után a Pelagius Films vezetõje, Joe Fries személyesen Dewey Hughes-tól hallotta ezt a lenyûgözõ történetet, és azonnal az álomprojektjévé vált. "Azonnal felvettem a kapcsolatot Dewey fiával, Michael Genettel, hogy írjon belõle egy forgatókönyvet, pedig akkor még semmi garancia nem volt rá, hogy valaha is film készül belõle". Néhány évvel késõbb a forgatókönyv Josh McLaughlin producer asztalán landolt, aki a Mark Gordon Company tagjaként azonnal beszállt a filmbe részint azért is, mert maga is Washington D.C.-bõl származik, és a történet személyes emlékeit hívta elõ. "Átgondoltam, hogy milyen nem-blaxplotation filmek foglalkoznak ezzel az érával, de egy-két Sidney Poitier/Bill Cosby filmen kívül csak egy dokumentumfilm, a Wattsax jutott eszembe. Volt néhány polgári jogokkal foglalkozó mozi is, de ezek mind az Államok déli részén játszódtak. Ez az egész "a fekete gyönyörû" éra majdhogynem szûz terület volt Hollywood számára, és Pete története lehetõvé tette számomra ennek feltárását. Az inspirációt Petey személyisége adta, de a mû alapjait elsõsorban Petey és Dewey barátságára építettük fel. A film így egy rengeteg humorral felszerelt dráma lett két teljesen különbözõ ember kapcsolatáról, ami ugyan sok konfliktust, de sok humoros helyzetet is szült" - elmélkedett a producer.
A film másik forgatókönyvírója, Rick Famuyiwa is teljesen a projekt hatása alá került: "Petey az afro-amerikai kultúra orális hagyományainak fáklyavivõje volt, aki egyfajta hidat képezett a régi fekete civil jogi aktivisták és a mai hip-hop zenészek között. Mint egy rapper, az olyanok nevében szólt, akik egyébként nem jutottak szóhoz. Nem azt mondta, amit mások szerettek volna hallani, hanem azt, amit õ igaznak tartott. Míg Petey személyisége volt az, aki feltüzelt az írásra, addig Dewey volt az, aki melegen tartott. Õ olyan figura, aki mindnyájunkban csak a legjobbat látja. Nemcsak kettõjük kapcsolatát próbáltam ábrázolni, hanem be akartam mutatni a közösségben játszott fontos szerepüket is. Mindketten a rendszer ellen egy jobb világért harcoltak, de Dewey úgy, hogy Peteyvel ellentétben maga is a rendszer részévé vált és belülrõl próbálta megváltoztatni azt".
Amíg Famuyiwa a forgatókönyvön dolgozott, egy újabb független filmes cég, a Sidney Kimmel Entertainment is beszállt a projektbe, ami így végre biztos lábakon állt. Egyetlen színész volt, aki az elõkészítés fáradtságos évei alatt végig kitartott a Mondd, testvér! mellett, mégpedig Don Cheadle, aki végrehajtó producerként is kivette a részét a munkából. "Imádom Petey figuráját. Nem félt megosztani a hallgatóit, és annyira szabad volt, amennyire csak az lehet az ember. Mindig a frontvonalban volt a polgári jogok, a politika, a helyi politika, a szólásszabadság és a tüntetések kapcsán is. Ma már nem nagyon léteznek ilyen emberek, mint õ, mert a kormányunk nem hagyna elég teret számukra. "
A Mondd, testvér! szkriptje számtalan változáson esett át a kezdetektõl, és ezen a filmen senki sem a meggazdagodásért dolgozott, hiszen nagyon alacsony büdzsébõl készült. Kezdetben még a fiatalon elhunyt Ted Demme (a Betépve rendezõje) készítette volna el, ám végül Kasi Lemmons kaphatta meg az anyagot.
"Nem kell Washingtoninak vagy feketének lenned ahhoz, hogy érdekeljen egy olyan személy, akiben ennyi erõ lakozott. Peteynek nem volt mindig igaza, de mindig hitt abban, amit mondott. Nem akartam róla egy átlagos "és akkor ez történt, utána meg ez" típusú biopic-et forgatni. Számomra sokkal fontosabb volt a karakterek hiteles ábrázolása és annak a kornak és városnak a bemutatása, ahol éltek" - nyilatkozta a színésznõként is ismert rendezõnõ. A Focus Features beszállásával a film zöld utat kapott, a produkcióhoz pedig felkérték tanácsadónak Dewey Hughes-ot, aki anekdotázásaival mindig kisegítette a csapatot a bajból, ahányszor csak elakadtak.
"Úgy próbáltam meg filmre vinni a történetet, hogy a korszak összes színét és megmozdulását is viszontláthassuk benne. Ma egy olyan korban élünk, amikor az emberek félnek kinyitni a szájukat, mert rögtön hazaárulónak, rasszistának vagy szexistának titulálják õket, ezért izgalmas volt egy olyan korban alámerülni, amikor Petey az övéi nevében szabadon nyilváníthatta ki véleményét. Egy nagyon cool, funky, konvencióktól mentes filmet akartam forgatni róluk, ami egyben hû ahhoz a korhoz is, melyben éltek" - mesélte Lemmons.
Don Cheadle számára is kemény diót jelentett Petey szerepe. "Amikor egy valós személy bõrébe kell bújnom, akkor a fõ mankó számomra mindig a forgatókönyv. Az a Bibliám. Kutatásokat végzek a figurával kapcsolatban, és próbálom megérteni azt, amiben õ hitt. Minden forgatókönyvnek 110-116 oldalban kell beletömöríteni mondanivalóját. A Mondd, testvér! szövegkönyve annyira jól sikerült, hogy már elsõ olvasásra megelevenedett belõle a szerepem teljes egészében. Nem egy heroikus, de nem is egy tragikus figura, aki a hibáival és a sikereivel együtt sosem vette el a lábát a gázpedálról."
Dewey Hughes szerepére az alkotók Chiwetel Ejiofort választották ki, aki egyenesen Londonból csatlakozott a Los Angelesi stábhoz. "Fantasztikusan mûködött közöttük a kémia. Az elsõ perctõl kezdve igazi párost alkottak" - lelkendezett a rendezõ.
A Petey feleségét, Vernell Watsont játszó Taraji P. Hensonnak személyes okai is voltak a szerep elfogadására: "Jómagam is washingtoni vagyok és a város történetében a hatvanas- és hetvenes évek volt a legfontosabb periódus. Így legalább én magam is belecsöppenhettem anélkül, hogy igazán ott lettem volna. Ráadásul Vernell egy olyan nõ volt, aki teljesen jól érezte magát a bõrében és bár néha tudott egy kicsit sok is lenni, de pont egy ilyen személy kellett Petey mellé igaz társnak. Tudta, hogy férje számára a P.K. nem politikailag korrektet, hanem "Petey korrektet" jelentett, és Vernell volt az, aki mindig visszarántotta õt az önpusztítás poklából. Mindig a férje mellett állt".
A mellékszerepeket is csupa nagy név vállalta magára. Dewey börtönviselt öccsét, aki mellett a bátyja minden baj ellenére kitart, Mike Epps játszotta el. A rádióállomás többi DJ-jének szerepére is igazi nagyágyúkat szerzõdtettek. Az old school Nighthawk egy olyan figura volt, aki gyertyafényben, egy pohár borral a kezében, dalmatái társaságában vezette a mûsort, és bársonyosan kellemes hangjával, lassú beszédével a nõi hallgatók kedvence volt. Cedric the Entertainer tökéletes testi és hangi adottságokkal bírt a szerephez.
Sunny Jim szerepét Vondie Curtis Hallra osztották, aki elég egyértelmû választás volt, ugyanis õ a rendezõnõ férje. Õ volt az elsõ fekete rádió dj-k egyike, és elképesztõen népszerû volt mély vallásossága és konzervatizmusa ellenére. Sokáig úgy gondolta, hogy Petey nem a legmegfelelõbb személy a feketék képviseletére a rádióban, de egy idõ után maga is rajongóvá, támogatóvá sõt baráttá vált.
A rádió tulajdonosának szerepét Az elnök emberei széria fõszereplõje, Martin Sheen kapta. "A legtöbb mai rádiós mûsorvezetõt unalmasnak tartom, de Petey-t egész nap el tudnám hallgatni. Az egész forgatókönyv mélyen megérintett, mivel akkoriban magam is polgárjogi aktivista voltam. Elképesztõ idõk jártak akkoriban. Öt év alatt három nagy embert (J.F. Kennedy, Martin Luther King, Robert Kennedy) is elvesztettünk. Szerettem Sonderling figuráját, mert õ egy jó ember, aki nagyon praktikusan gondolkodik. Bár eleinte nem szimpatizál Peteyvel, mégis hagyja õt és Deweyt érvényesülni a maguk útján".
Lásd!
A stáb számára rendkívüli fontossággal bírt a kor hû megjelenítése, és ehhez hatalmas mennyiségû korabeli dokumentumfilmen rágták át magukat. A film látványtervezõje, Warren Alan Young feladata az volt, hogy minél mûködõképesebb helyszíneket teremtsenek a forgatáshoz. "Rengeteg energia ment el a részletek felkutatására. Olyan dolgokra ment el az idõnk, mint, hogy megtudjuk egy Seven Up-os doboz korabeli kinézetét, vagy egy korabeli újság tipográfiáját. Természetesen a grafikusaink mindent felújították, mert a segédanyagok, amiket találtunk, már harminc-negyven évesek is elmúltak. Azt akartuk elérni, hogy az idõsebb nézõk a filmet nézve felkiáltsanak: "Igen, ez tényleg ilyen volt!"." Bár Washington D.C. a 20. században a Föld egyik legjobban dokumentált városa, mégis nagyon kevés fénykép és filmfelvétel maradt a feketék mindennapi életérõl és a tüntetéseikrõl. Az alkotók ezért az internethez fordultak segítségért és családi archívumok fotóival egészítették ki hiányos ismereteiket.
A filmben a színvilág komoly szerepet kapott, ezért a rendezõ a szokásosnál jobban összehangoltatta a díszlettervezõk, az operatõr és a kosztümösök munkáját. Elsõsorban zöldet, narancssárgát, vöröset és sárgát használtak, a kéket pedig igyekeztek minél messzebbrõl elkerülni a szín formális jellege miatt.
A kosztümtervezõk és fodrászok sem voltak könnyû helyzetben. A hatvanas- és hetvenes években a divat körülbelül három évente változott, és ami még 66’-ban menõ volt, az 69’-ben már könnyen cikivé válhatott. Egy több évtizedet átfogó filmhez kellett több ruha és frizurastílust megalkotniuk, ráadásul a Mondd, testvér! fõhõse egy igazán divatmániás fickó, aki a legvadabb színkombinációkat volt képes magán hordani. Gersha Phillips kosztümtervezõ szerint a vörös bársonyzakó és a hálóból készült alsónadrág lettek a ruhatár legextrémebb darabjai.
Don Cheadle nagyon élvezte a ruhapróbákat, hiszen már ezek során kialakult benne egy kép figurájáról, és ehhez még hozzájöttek a különbözõ parókák és bajuszok is. "Don az én hõsöm. Minden ötletre nyitott volt, bármit szívesen felpróbált, és szinte minden jól állt rajta" - dicsérte a színészt jelmeztervezõje. Chiwetel Ejioforral jóval könnyebb dolguk volt, mivel Dewey a film alatt szinte végig egy típusú öltönyt visel. Petey és Dewey stílusa olyan, mint a tûz és a víz, ám az évek múlásával Petey egyre nagyobb hatással volt menedzserére.
Természetesen a stáb tagjai nem kerülhették meg a forgatást Washington olyan nevezetes helyein sem, mint a Washington Emlékmû. Két napig forgatták itt a Martin Luther King meggyilkolása utáni tüntetések képsorait, mert ez az esemény Petey életében nagyon fontos szerepet játszott. Õ volt az, aki próbálta visszahívni a feketéket az utcáról, hogy elkerülje a felesleges vérengzést, és maratoni rádiómûsoraival biztosan számos életet mentett meg.
Énekeld!
A film egyik legfontosabb jelenete a Petey által felvezetett James Brown koncert volt, amit a stáb a Torontói Egyetem területén vett fel. A nagy Brown-t egy Herbert L. Rawlings Jr. nevû énekes játszotta el, aki szabadidejében amúgy is egy James Brown tribute zenekarban énekel. "Úgy éreztem magam, mintha a hatvanas években lennék. Fantasztikus volt a hangulat. Volt egy terhes nõ is a koncerten, aki rosszul lett, de miután orvosi ellátásban részesült, gyorsan visszajött, mert annyira jól érezte magát. Így voltak ezzel a helyi diákok is, akik a statiszták közt elvegyülve táncoltak, és a stábnak kellett figyelmeztetni õket, hogy tegyék el mobiltelefonjaikat és fényképezõgépeiket, mert azok nem túl autentikus eszközök 1968-ban.
A filmben hallható slágereket egyébként a rendezõnõ, Kasi Lemmons válogatta össze, de nemcsak az utómunkánál, hanem már a forgatás aláfestéseként is használták a betétdalokat. "A szkript is nagyon dinamikus volt, egyfajta ritmikára épült, ezért volt fontos, hogy olyan elõadók slágereit használhassam, mint Marvin Gaye vagy a Sly & The Family Stone."
"time is not money"
