információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
A 4 hónap, 3 hét, 2 nap egy nagyobb projekt része, melynek címe: Mesék az aranykorból, a romániai kommunizmus szubjektív története, a városi legendák fényében. A projekt célja, hogy a kommunizmus témájának közvetlen érintése nélkül, pusztán az egyéni lehetõségeken keresztül láttassa ezt a balsors sújtotta idõszakot, melyben az emberek kénytelenek voltak megpróbálni normálisan élni. A 4 hónap, 3 hét, 2 nap a sorozat elsõ filmje.
A rendezõ a filmrõl
A történetrõl: A forgatókönyv egy olyan személyes élményen alapul, amit az emberek általában nem osztanak meg másokkal. Amikor elkezdtem mesélni ezt a történetet, váratlan dolog történt: a hallgatóság tagjai elkezdték mesélni saját történeteiket. Egyszerre mindenkinek támadt valami mondanivalója a témával kapcsolatban. Meglepett, hogy mennyire elterjedtek ezek a történetek, miközben látszólag senki sem beszél róluk. Egészen borzasztó esetekrõl is hallottam. Ezeket nem használtam fel a filmhez, maradtam az általam legjobban ismert változatnál, de ráébredtem, hogy mennyire elterjedt jelenségrõl van szó.
A forgatókönyvrõl: Az elsõ piszkozatot tavaly júliusban írtam. Sokkal hosszabb volt, mint a végleges változat, nagyjából 160 oldal és részletesen ábrázolta, milyen is egy reggel a lányok számára egy kollégiumban. Szerepelt benne Gabita apjának látogatása is, ez volt az egyetlen jelenet, amit felvettünk, majd végül kivágtunk a filmbõl. Feláldoztam egy jó jelenetet -mely számos utalást tartalmazott arra nézvést, hogy milyen hatással van a családi nevelés a szereplõk késõbbi döntéseire- az elbeszélés egységességének oltárán. Eközben Otilia egyre inkább fõszereplõvé vált. Sok mindent átírtam még a forgatás alatt is, elsõsorban párbeszédeket, de mást is.
Miután megismertem a helyszínt és a színészek összeolvasták a párbeszédeket, rendre átírtam a jeleneteket. Igyekeztem minél több tartalommal megtölteni õket, fõleg Bebe úr jeleneteit, a végét pedig egy kicsit thriller-szerûre vettem. Úgy történt, mint általában: amikor már tudtam, hogy mi lesz a történet vége, megnyugodtam.
A történelmi háttérrõl: 1966-ban érvénybe lépett Romániában egy, az abortuszt betiltó törvény. A hatás nem maradt el: már 1970-ben látszott, hogy a születések száma megtöbbszörözõdött. Az iskolai osztályokban a létszám 28-ról 36-ra nõtt, az egy iskolán belüli osztályok száma pedig 3-ról 9-re, 10-re. Amikor elkezdtem iskolába járni, heten voltunk az osztályban, akiket Cristiannak hívtak. Még névbõl sem volt elég. A nõk hamarosan elkezdtek illegális abortuszokat végeztetni.
Egyes források szerint, a kommunizmus végéig több mint 500 000 nõ halt meg emiatt. Ilyen körülmények között, az abortusz-ellenesség elveszítette minden morális tartalmát, az abortusz sokkal inkább a rendszer elleni lázadás és ellenállás egyik formája lett. 1989 után, az immáron szabad országban meghozott egyik elsõ rendelkezés az abortusz legalizálása volt. Az ezt követõ idõszakban, az abortuszok száma majdnem elérte az évi egymilliót, ami messze meghaladja a bármely más európai országban elvégzett mennyiséget. Az abortuszt még ma is egyféle fogamzásgátlóként használják, az elvégzett mûtétek száma továbbra is meghaladja a háromszázezret.
A szereposztásról: Írás közben, csak egy színész volt, akit kifejezetten magam elõtt láttam. Õ Vlad Ivanov, a Bebe urat alakító színész. Egy évvel korábban, egy reklámban dolgoztunk együtt. Lenyûgözött a belõle áradó erõ és a precizitása. A szereplõválogatás során, biztos, ami biztos, több színészt is megnéztem Bebe úr szerepében, de csak eredeti elképzelésem helyességérõl gyõzõdtem meg. A forgatások alkalmával, képes volt tízoldalnyi szöveget elmondani anélkül, hogy egyetlen szót is kihagyott volna és közben mindent pontosan úgy csinált, ahogy abban elõzõleg megállapodtunk.
Szerettem volna Laura Vasiliuval is együtt dolgozni. Õ játszotta Gabitát az elsõ játékfilmemben, a Nyugatban. Õ akkoriban azonban fogszabályzót viselt, amitõl nem akart megválni a szerep kedvéjért. Késõbb is dolgoztam vele különbözõ reklámokban és mindig is úgy éreztem, hogy mély érzelmek feltámasztására képes. Sokat bizonytalankodtam, mert nem is volt elég fiatal a szerephez, de végül annyira meggyõzõ volt, hogy nem volt más választásom.
Egy héttel a forgatás kezdete elõtt, még mindig nem volt meg a fõszereplõ. Kezdtem kifogyni az ötletekbõl. Az összes 18 és 28 év közötti romániai színésznõt megnéztem, de még mindig nem volt meg az igazi. Végül úgy döntöttem, hogy elhívom Anamaria Marincát Londonból. Miután az elsõ filmjéért elnyerte a BAFTA díját, Londonba költözött. Nagyon kevés pénzbõl gazdálkodtunk, így nem tûnt túl ésszerûnek kifizetni egy drága repülõjegyet, csak egy szereplõválogatás kedvéjért, de végül úgy döntöttem, meg kell próbálni. Késõ este találkoztunk, mindjárt az után, hogy megérkezett a repülõtérrõl. Csalódnom kellett: Anamaria nem volt az esetem. Másnap átolvastunk pár jelenetet. A változás elképesztõ volt. Úgy szólalt meg a szereplõ a szájából, mintha beléköltözött volna a lelke. Csodálatos volt. Õ az alapja az egész filmnek.
A játékról: Mindig ragaszkodom hozzá, hogy a színészek kívülrõl fújják a szöveget. A próbák során megtehetik észrevételeiket a szöveggel kapcsolatban. Eljátszom nekik az egyes jeleneteket. Ha egy szöveget nem tudok meggyõzõen elmondani, akkor azt kihúzom, mert ez azt jelenti, hogy valami nincs rendben vele. Ha már tudják a párbeszédet, elkezdünk a kiejtésen dolgozni, hogy amit mondanak, az hétköznapi, beszélt nyelvnek hangozzék. A hangmérnökök ki nem állhatnak, mert arra buzdítom a színészeket, hogy inkább suttogjanak, ha így természetesebben tudnak beszélni és ne pedig jól hallhatóan, jól felvehetõen, beszéljenek. Ha valamit ki akarnék emelni a filmmel kapcsolatban, akkor az a színészi játék színvonala lenne. Az elsõ, nem hivatalos bemutató után kaptam a legnagyobb bókot: valaki azt mondta, hogy ha egy másik szobából hallgatod a filmet, olyan érzésed támad, hogy egy családi felvételt hallasz.
"time is not money"
