információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
François középkorú régiségkereskedõ. Pazar lakása és remek élete van, de egy társasági vacsorán,
azoknak a körében, akiket a legközelebb érez magához, szembesülnie kell azzal, hogy valójában senki sem kedveli. Arrogánsnak, önzõnek, harsánynak tartják, és erõsen kétlik, hogy akár csak egy barátja is lenne. Catherine, az üzlettársa fogadást ajánl: ha elõáll a legjobb barátjával, megtarthatja azt a hatalmas görög vázát, amut aznap vásárolt a cég kontójára. Ellenkezõ esetben Catherine-é lesz a váza.
François elfogadja a kihívást és hiú reménnyel lapozgatva a noteszét egyre valószerûtlenebb személyekkel próbálja betöltetni a fontos szerepet. Párizsban járva-kelve újra meg újra beleszalad egy hetet-havat összehordó, nagy szívû taxisba, név szerint Brunóba. A sofõr buta fecsegése az idegeire megy a kimûvelt François-nak, de irigyen lesi, hogy Bruno milyen jól elközlekedik az emberekkel. Ráveszi, hogy tanítsa meg neki, hogyan kell barátkozni, és közben megismeri a "titkot": kedvesség, mosoly és õszinteség. Egyszerûnek tûnik, de nem is olyan könnyû elsajátítani.
Lehet, hogy François problémájának a megoldása ott ül mellette a taxiban?
INTERJÚ PATRICE LECONTE RENDEZÕVEL
Honnan jött a film ötlete?
Patrice Leconte: Még a Bronzbarnák (Les Bronzés) forgatása elõtt történt, hogy
Jérôme Tonnerre felhívott azzal, hogy van nála egy jó kis anyag, amit Olivier Dazat írt a Fidélité Productions-nak. Már csak egy rendezõre volt szükségük, és Jérôme egybõl rám gondolt. Jó okkal, mert valóban megtetszett a terv. Bár voltak fenntartásaim a cselekményt illetõen, találkoztam a producerekkel. Gyümölcsözõ megbeszélésünk után kettesben vettük munkába az anyagot, hogy a szánk íze szerint alakítsuk.
Pontosan mi tetszett meg Olivier Dazat ötletében?
Patrice Leconte: A témái. Ez egy olyan pasas története, akinek állítólag nincsenek barátai; õ ezt hevesen vitatja, és hogy bebizonyítsa az ellenkezõjét, belemegy egy abszurd és elvont hazárdjátékba: prezentálni egy barátot a többieknek! Megfogott ez a lehetetlen vállalkozás, amelynek a kapcsán beszélhetek a barátságról és a barátság hiányáról. Számomra ez olyan, mint egy szerelmi történet. Csak a neveket kell megváltoztatni hozzá! De minden bizonnyal azért vonzott már elsõre ez a filmterv, mert mélyen megérintett a témája. Persze nem önéletrajzi értelemben, de ha nekem mondják azt, hogy mutassak rá a legjobb barátomra, tényleg zavarba jönnék. Jóllehet François-val ellentétben, akit Daniel Auteuil játszik, én így is jól elvagyok.
Hogyan dolgozták ki a forgatókönyvet Jérôme Tonnerre-rel?
PL: Az Intim vallomások (Confidences trop intimes) után másodszor dolgoztunk együtt, ugyanazzal az egyszerû módszerrel: egész délutánra összeülünk és rengeteget beszélgetünk. Jérôme jegyzetel és kikérdez, hogy hová szeretnék eljutni. Igazi kaméleon. Azon kapom magam, hogy azt a filmet rendezem, amit õ írt... ugyanazt, amit együtt átbeszéltünk és amit én nagyon közel érzek magamhoz, hiszen nekem írta, ám közben önmagát is beletette. Ez a film több mûfajt ötvöz, valahol a vígjáték és a dráma között.
Már írás közben is felmerült ez a gondolat?
PL: Nem. Amikor elkezdtük írni, akkor még vígjátéknak képzeltük el. De én nem voltam megelégedve a barátság számomra olyannyira lenyûgözõ témájának efféle könnyed kezelésével. Ezért szerettem volna a feje tetejére állítani. Mint egy repülõgépet a légibemutatón, ami normálisan száll fel, de egy dugóhúzó után egyszercsak már fejjel lefelé repül.
Azért rendezte meg a Van barátodat, mert a Bronzbarnák után kedve támadt belevágni ebbe a kalandba?
PL: Amikor filmet csinálok, rendszerint már tudom, hogy mi lesz a következõ... anélkül, hogy egy elõre megrajzolt pályakép lenne a fejemben. Mindenesetre tudtam, hogy a Bronzbarnák után a Van barátodat fogom megrendezni. És jól alakult, hiszen nem szeretnék már kizárólag komoly filmeket csinálni. Épp elég komoly az élet magában is... Ezért örültem, hogy belevethetem magam egy moziba, ami az emberi kapcsolatokról szól, egyszerû emberek szerepelnek benne és van valami vidékies íze, jóllehet Párizsban játszódik. Nem mondom, hogy ez a legjobb a filmjeim között, de sok régi kedves motívumom benne van.
Hogyan választotta ki a két fõszereplõt?
PL: Egybõl Daniel Auteuilre gondoltam. Õ annyira nyitott, szeretetreméltó és jóindulatú, hogy jó ötletnek tûnt vele játszatni azt a pasast, akinek nincsenek barátai. Ha olyan színészt válaszottunk volna, aki "túlspirázza" a szerepet, tehát a nézõ már elsõ látásra észszerûnek fogadja el az alaphelyzetet, akkor nem mûködött volna ennyire jól a történet. Annál több gondunk volt megtalálni a megfelelõ embert Bruno szerepére. Számos név merült fel bennem, de Dany Boon képe már régóta megragadt bennem. Igen különbözõ szerepekben láttam, és kezdettõl fogva szeretnék dolgozni vele, csakhogy a producerek eleinte azt sem tudták, kirõl van szó. Így hát keserû szívvel ejtettem az ötletet. De aztán fordult a kocka: miközben minket számos kudarc ért, Danyt egyre ismertebbé tette a Fegyverszünet karácsonyra (Joyeux Noël) sikere. Ezen felbuzdulva újraindítottam az ostromot, méghozzá Daniel hathatós támogatásával, aki nagyszerûnek találta Danyt a Topmodell a barátnõmben (La doublure). Mindketten úgy gondoltuk, hogy õ a mi emberünk. És meg is szereztük. De ismétlem, én kezdettõl fogva õt akartam.
Miért éppen õt?
PL: Dany Boon a szó szoros értelmében csodálatos. Nyitott, szinte átlátszó. És nekem pontosan erre az egyszerûségre, egy ilyen két lábban a földön álló figurára volt szükségem. Elsõre látod rajta ezt az egyszerû - de nem naiv - rácsodálkozást a világra, ezt a sajátos kapcsolatot a környezetében mozgó emberekkel... ilyennek képzeltem én el a karakterét. Hozzá kell tegyem, hogy úgy lépett bele Bruno szerepébe, mint aki egy finom, meleg fürdõbe merül.
Daniel Auteuil és Dany Boon azonnal egymásra hangolódtak?
PL: Az elsõ pillanattól nyilvánvaló volt, hogy élvezik a közös munkát, hiszen mindjárt csodálatattal, barátsággal, tisztelettel viseltettek egymás iránt. Megvan bennük az a nagylelkûség, ami mindent megváltoztat. Egyszer sem tapasztaltam, hogy rivalizálni próbálnak. Együtt dolgoztak.
Ha végigtekintünk a pályáján, feltûnik, hogy különös elõszeretettel rendez “haver filmeket"...
PL: Ez már nekem is feltûnt. Szinte mindegyik filmemben olyan párosok vannak, amelyek egyik tagjával már korábban is forgattam, míg a másik teljesen új ember... mintha a már ismertbe kapaszkodva néznék szembe az ismeretlennel. Ez volt a helyzet A férfi a vonatról (L’homme du train) esetében, ahol Rochefort volt az ismerõs és Johnny Hallyday az ismeretlen; A sziget foglyában (La veuve de Saint-Pierre) Daniel Auteuil volt a régi és Juliette Binoche az új; az Intim vallomásokban Sandrine Bonnaire-rel már dolgoztam, Fabrice Luchinivel még nem. Kevés filmem van, ami eltér ettõl a szabálytól, és azok nem is a legjobbjaim.
Nemrég egy diák, aki filmbeli párosokról ír dolgozatot, valami hihetetlen dologra irányította rá a figyelmemet: valamennyi, vagy csaknem valamennyi filmemben olyan figurák szerepelnek, akik akkor találkoznak elõször. Így van ez Daniel és Dany Boon, A férfi a vonatról, a Lány a hídon vagy az Intim vallomások esetében is... Csak a Tandem tér el a szabálytól. Tehát a rendezõi munkám során embereket hozok össze. Soha nem lettem volna képes olyasmit csinálni, mint A macska (Le chat) Signoret és Gabin fõszereplésével, amely egy évek óta együtt élõ párról szól. Nem tudtam volna szétszálazni a kapcsolatukat, mert ahhoz ismernem kellett volna mindazt, ami a film kezdete elõtt történt velük. Én a film “itt és mostjában" szeretem létrehozni a találkozásokat, aztán figyelni, hogy mit tesznek a figurák. Serge Frydman mondta egyszer nekem, hogy a film igazi forgatókönyvírói maguk a szereplõk. Igaza van. Amint kellõképp felvázoltuk a karaktereket, már csak nézned kell, ahogy életre kelnek. Mint egy kémikus.
Miért éppen Julie Gayet játssza Daniel Auteuil üzlettársát?
PL: Néhány éve készítettem egy promóciós filmet a France Internek, amelyben egy fiatal nõ biciklizett. Színésznõt keresve Julie nevével álltam elõ egy megbeszélésen. Mindenki egyetértett. Az volt az elsõ találkozásom vele, amikor elmagyaráztam neki, hogy fekete-fehérben fogom felvenni, ahogy piros ruhában kerékpározik. Megbízott bennem és jól kijöttünk egymással. Elraktároztam magamban az arcát, várva a megfelelõ pillanatra. Ami most jött el. Ami Catherine-t illeti, õ a legeszesebb a társaságban, aki egy lépéssel mindig a többiek elõtt jár. Azonnal rá gondoltam, mint aki tökéletes a szerepre, mert benne megvan az a fajta intelligencia, ami sohasem okoskodás és nem is tanulható. Felkértem, és õ igent mondott.
A Lány a hídon és A sziget foglya után a harmadik filmben dolgozik együtt Daniel Auteuillel.
Lehet, hogy már szavak nélkül is értik egymást?
PL: Daniel több hitet tud kifejezni egy tekintettel vagy egy mosollyal, mint ezer szóval. Õ nem az a színész, akit pszichológiával kell etetni. Ami nekem csak jó, mert én sem vagyok az a rendezõ, aki kézen fogja a színészt és elmagyarázza neki, honnan jön és hová tart a figura. Én inkább csinálni és érezni szoktam a dolgokat. Ha van egy jól megírt forgatókönyv, abba a színészek természetes módon tudnak beilleszkedni. És Daniel ilyen. A forgatás elõtt csak a jelmezpróbán találkozunk, és annyi is elég, ha kétszer-háromszor felhívjuk egymást. Van az a jelenet, ahol Drouot és Julie rosszalkodik. Mindig kicsit stresszes olyan rendezõvel dolgozni, akit a színész nem ismer... amikor te nem ismered a színészt, de õ ismeri a rendezõt. Daniellel dolgozni olyan, mintha csak tegnap este váltunk volna el. Így azokról az emberekrõl beszélünk, akiket szeretünk, de idõnként szem elõl veszítjük õket.
Miután vele ilyen szoros a kapcsolata, inkább az újaknak - jelesül Dany Boonnak and Julie-nek - szentelte a figyelmét, hogy õket is bevonja a csapatba?
PL: Minden az egyensúlyozáson múlik. Egyszer nagy bakot lõttem. A lány a hídon forgatásán elõször dolgoztam együtt Daniellel, és Vanessa Paradis volt az, akit már egyszer rendeztem (Két apának mennyi a fele?). Az elsõ napon Danielnek mint új embernek szenteltem minden figyelmemet, mellõzve Vanessát. És tudom, mennyire rosszul esett neki, mert még aznap este közölte velem: azért, mert nekünk már volt egy közös filmünk, még nem kéne õt levegõnek néznem. Elmondta, hogy ugyanúgy szüksége van rám, mint elõször. Rájöttem, hogy hibát követtem el. Jó lecke volt. Azóta minden forgatás elsõ napján úgy járok el, hogy jobban ügyelek ugyan az újakra, de soha nem hagyom magukra a “veteránokat" sem. Mindkét esetben azonos alapelvet követek a színészvezetésben: bizalmat szavazok nekik. Az a színész, aki nem érzi, hogy a rendezõ bízik benne, úgy játszik, akár egy szárnyaszegett madár. Nem tud felrepülni! Csak kipottyan a fészekbõl a földre.
A Tandemben egy rádiós vetélkedõt (“Le jeu des 1000 francs") idézett meg, most pedig a “Legyen Ön is milliomos" vetélkedõt a televízióból (amelyben Jean-Pierre Foucault saját magát játssza). Miért döntött így?
PL: Nagyon egyszerû. Amikor összeraktuk a forgatókönyvet Jérôme Tonnerre-rel, tudtuk, hogy Bruno szerepel egy vetélkedõn. Aztán egyszercsak beugrott, hogy a "Legyen Ön is milliomos" egyik mentõöve, hogy a játékos felhívhatja egy barátját! Innentõl már csak azon kellett izgulnunk, hogy a játék producerei igent mondjanak. Nehezen tudtam elképzelni, hogy kitaláljak egy nem létezõ vetélkedõt. Igazinak kellett lennie, hogy az emberek azonnal értsék. És az is fontos volt, hogy Jean-Pierre Foucault játssza saját magát. Elõtte összeismerkedtem vele. Megvolt bennünk a kölcsönös jószándék, és csak annyit kértem tõle, hogy kövesse a szövegkönyvet, legyen önmaga, és ne színészkedjen.
Hogyan képzelte el a Van barátod képi világát?
PL: Mivel minden filmem más és más, megpróbálok mindegyikhez készíteni egy kis rendezõi tervet. De szégyenkezve kell bevallanom, hogy amikor hozzákezdtem a Van barátodhoz, nem tettem fel magamnak ilyen kérdéseket. Mert annyira bíztam a forgatókönyvben és a figurákban. Így napról napra rendeztem ezt a filmet, mindenféle vizuális koncepció nélkül, bár egy valamit sohasem tévesztettem szem elõl: a színészeket, a karaktereket. Úgy a díszletet, mint a rendezést illetõen a legteljesebb realizmusra törekedtem, hogy amikor kényelmetlen, furcsa vagy sötéten humoros dolgok történnek, azok váratlanul érjék a nézõt. Nem akartam, hogy a rendezés ez ellen hasson, mert azzal túlzásba vittem volna a forgatókönyv kívánalmait. Nyilván azt remélem, hogy ez egy jobban megrendezett film egy vacak tévéjátéknál. De nem akartam magamra irányítani a figyelmet.
Hogyan választott kísérõzenét?
PL: Erre egy L’attirail nevû csapatot kértem fel, amelyet Xavier Demerlac vezet. Pár éve találkoztam már vele, amikor A lány a hídonhoz kerestem zenét. Véletlenül a kezembe került az elsõ albumuk, ami nagyon tetszett. Megismerkedtem velük és elmentem a koncertjeikre. Egyszer mondtam is neki, hogy ha majd úgy adódik, tõle fogok rendelni filmzenét. Úgy éreztem, hogy a Van barátodhoz õ lenne a tökéletes választás, mert soha nem menne el az érzelemkeltés könnyû irányába, és van a zenéjében, amiben néha rezesek szólnak, valami nagyon örömteli. De akármilyen túláradó, mindig érzõdik benne egy szomorú felhang. Vonzott ez a nem mindennapi keverék. És végül rettenetesen boldoggá tett az a bizonyos egyéni íze a zenének, ami nem a filmbõl következik, de tökéletesen beleillik.
Sokszor mondják, hogy egy film újjászületik a vágáskor. Igaz ez a Van barátodra is?
PL: Igaz, valóban átalakult a vágás során, méghozzá nem várt módon. Minden filmemben voltak olyan képek, amelyek evokatív erejükkel arra késztettek, hogy változtassak a szerkezeten. Itt viszont merõben szokatlan dolog történt. A forgatókönyv elsõ változata szerint még 2 óra 5 percre lõttük be a film hosszát. Akkor azt mondtuk Jérôme Tonnerre-rel a producereknek, hogy meg akarjuk csinálni a filmezés elõtti vágásokat. Ám õk azt kérték (ami nagy luxus, mert rengeteg pénzbe kerül), hogy forgassuk le a teljes verziót, aztán majd meglátjuk, melyik a legjobb. Én belementem, és mit kaptunk az elsõ teljes vágás után? 2 óra 5 percet. Ekkor megvitattuk Joelle Hache vágóval, hogyan és miért fogunk vágni. Olyan volt, mintha legóznánk, nagyon élveztem.
Azt híresztelik, hogy hamarosan felhagy a rendezéssel. Ez a film sem változtatta meg az elhatározását?
PL: Nem azért jutottam erre az elhatározásra, mert ez vagy az a film csalódást okozott. És arról sincsen szó, hogy a Van barátod annyira lázba hozott, hogy meggondoltam magam. Nem ment el a kedvem a filmcsinálástól. Ugyanúgy szeretek rendezni, mint azelõtt. Csupán nem akarom megvárni, hogy elveszítsem a frissességem. Bizonyos értelemben úgy vagyok vele, mint Anna Galiena A fodrásznõ férjében (Le mari de la coiffeuse), aki rájött, hogy az a csodás szerelem, ami a Jean Rochefort játszotta figurához fûzi, nem tarthat örökké, és inkább belevetette magát a csatornába, mintsem megvárja, hogy lezuhanjon a felhõk közül. A Van barátod után már csak három nagyjátékfilmet akarok megrendezni, és pontosan tudom, hogy melyek lesznek azok. És
többnek már nincs helye! Azzal, hogy nyilvánosan bejelentem, nem hírverést akarok csapni, hanem rászorítani magam, hogy álljam a szavam, és tényleg megtegyem.
Ám abban már nem fogom utánozni Anna Galienát, hogy én is a csatornába vetem magam...
"time is not money"
